BOCS Homepage


Szentírásmagyarázat

Június 3. - Pünkösd - Jn 20,l9-23 -
Az irgalom igazságának Lelkére találva
A mai evangélium eseménye húsvétvasárnap este játszódik. Témája miatt mégis nagyon alkalmas pünkösd mondanivalójának kifejezésére. Annak a félelemnek, amely a tanítványokat együtt tartja az utolsó vacsora termében húsvétkor, az a tanácstalanság felel meg, amely a Mester mennybemenetele óta uralta a tanítványok lelkét egészen pünkösdig: mit csináljanak Jézus nélkül? Akkor is, most is a Szentlélek oszlatja el rossz érzéseiket: akkor is, most is egy-egy feladat rájuk rovásával. Húsvétkor a bûnök elengedésének, ill. visszatartásának feladatát kapják, pünkösdkor indíttatást általánosságban az Isten nagyszerû dolgairól való beszédre. Ha kicsit jobban utána gondolunk, a bûnbocsánat elnyerésérõl biztosítani valakit - ez is egyike az Isten nagyszerû dolgairól való beszédnek. Mennyi önmarcangolást, álmatlanságot, depressziót, üldözési mániát, önbüntetõ õrültséget, sõt öngyilkosságot megtakaríthat magának az emberiség, ha egyszer elfogadható megközelítésben felkínálják neki a bûnbocsánat tényérõl szóló kedvezõ információt (evangéliumot). Hiteles emberek hiteles beszédére vágyunk mindnyájan. Jézus a sebhelyei megmutatásával igazolta magát a bûnbocsátás átadásakor. A hitelesség kelléke, hogy a bocsánat ne történjék automatikusan: a jobbulás õszinte szándékának észlelhetõ hiánya esetén tartsák azt vissza. A hitelesség másik kelléke, hogy e visszatartás ne történhessék önkényesen. Ehhez kell a bûnös tárgyilagos önfeltárása (gyónás), ill. a bûnbocsátás szolgálatát végzõ személy Szentlélekre hangoltsága. Innen a feltétel, hogy nem lehet önjelölt. Bírnia kell az Isten Lelkére figyelõ közösség bizalmát, megbízatását.

Június 10. - Szentháromság vasárnapja - Jn 3,16-18 - Mekkora a szeretet Istenben?
Múlt vasárnap a Szentlelket ünnepeltük, az Atya és Fiú közös, közösséget "teremtõ" Lelkét. A mai evangélium a világ megmentésének témája kapcsán arra világít rá, hogy milyen viszony is van az egyszülött Fiú és a szeretõ Atya között. A szövegben a következõ feszültség található: Isten szereti a Fiút, de fontos Neki a világ is; nagyon megszerette. Az ember világa szorul megmentésre. Az õ világát fenyegeti a bûnök miatt pusztulás. Ha sikerül megmenteni, akkor nem vész el az élete, hanem megmarad. Isten szeretete élteti. Ez a szeretet természeténél fogva soha nem fogy el, soha nem is csökken se Fia, se a világ iránt. Ez szavatolja azt, hogy örök életû lehet az ember. Ám ha Isten ennyire szereti a világra született sok-sok gyermekét, mennyire szeretheti azt a Fiát, akit János az egyetlen, az egyszülött jelzõvel lát el? Nyilván egyedülállóan. Ez a szeretet mégsem arra indítja Õt, hogy megtartsa magának s az édes kettes intimitását élvezze vele közösségteremtõ közös Lelkük révén, a Szentháromság világán belül; hanem arra, hogy odaadja. Kinek? A bûnös, az önhibájából az elveszés, a pusztulás útján haladó emberi világnak, amelyre méltán sújthatna le ítéletével. Ekkora az Isten szeretete. Ennyire nem korlátozza õt még a szeretet átlagos hiánya, a bûn sem. Aki bízik a Szeretetnek ebben a korlátlan, a bûnösnek is megbocsátani kész, legnagyobb kincsét, egyetlen Fiát is vele "megosztani" hajlandó fokában, az meg van mentve: megmenekült az ítélettõl, örök élete van. A Fiú is akarja ezt, egyetért az Atyával abban, hogy odaadják a világnak. De a szeretetnek van egy "gyenge" pontja: a szabadság elve. A szeretet nem tudja magát ráerõltetni senkire. Ha valaki nem bízik Isten egyszülött Fiának nevében: a Jézus névben, mely Megmentõt jelent, az nem menthetõ meg. Bizalmatlansága máris ítéletet von fejére. Ez így szól: nem akart megmenekülni szeretethiányától, bûnétõl. Hiába szerette Isten. Hiába adta neki egyetlen Fiát, a Lelkébõl lelkedzett Megmentõt.

Június 17. - Úrnapja - Jn 6,51-59 - Krisztus Testének és Vérének ünnepe
Valódi élet valódi étele. Jézus a bõrét vitte a vásárra, de nem potyára, nem értelmetlenül. Használni akart a világnak, az emberi életnek (51). Hiteleset, igazit, követhetõt, értékeset akart nyújtani. Az effélét azonban egy saját hasznát hajhászó, képmutató, kiszámíthatatlan, csalárd világban gáncsoskodások, intrikák, perlekedések, vérengzések veszélyének kereszttüzében lehet csak remélni. Jézus ezt tette. Erõszakmentes szelídsége és megalkuvásmentes szókimondása miatt így vált kortársai áldozatává. De jellé is, amelynek ellene lehet mondani, de kitörölni a történelmi emlékezetbõl már aligha. Legfeljebb elferdíteni. Az Oltáriszentségbõl lehet bálványt csinálni, a misézésbõl üzletet, a szentáldozásból mágiát, mégis folyton megmarad az esélye annak, hogy valakik a János 6. alapján érteni kezdik, mit, miért csinált úgy Jézus az utolsó vacsorán, ahogy csinálta. Hogyan adhatja testét evésre kenyérként, vérét ivásra a szõlõ terméseként?(52) Milyenfajta Vele való egység égi jele ez az evés-ivás? Milyen módon járul hozzá ez az evés-ivás és milyenfajta belsõ, kitéphetetlen, eltaposhatatlan élet magunkban birtoklásához?(52) Mennyiben teremt vagy táplál ez a közös evés-ivás olyan közösséget, amely meg tudja tartani tagjait Krisztusban, s Krisztust õbennük?(56) Hogyan teremnek az ilyen közösség tagjai maradandó gyümölcsöket, amelyeknek a törzse soha nem szárad el, s amelyeknek a földbe hulló magja új életre támad, miután elhalt?(54) Mennyire félresiklott minden olyan élet, amely nem a szeretet gyümölcseit termi! Mennyire azt illeti csupán a valódi táplálék neve, amely az ilyen életet táplálja! Mennyire valódi étel Krisztus teste a kenyér ehetõ formájában, s mennyire valódi ital Krisztus vére a szõlõ termésének iható formájában (55), ha egyszer olyan asztalközösség létrehozására és megmaradására alkalmas, amely ilyen életeket tud teremni! S végül mennyire nem csoda, ha az ilyen Krisztus által kibontakozó életek végsõ fokon nem is csupán Krisztusban, hanem az õt éltetõ s az égbõl közénk küldõ Atyában gyökereznek!(57)

Június 24. - Keresztelõ Szent János születése - Lk 1,57-66.80 - Szülei örömmel várták
A mai evangélium elénk tárja az Elõfutár születése körüli eseményeket. Erzsébet az édesanyja, akinek a neve annyit jelent: Isten a teljesség. Sorsát mindezideig nem jellemezte a teljesség. Gyermektelenül öregedett meg. Ez a Messiási Kort legalább utódaiban megérni remélõ izraeliták közt nagy csapásnak, sõt szégyennek számít, mert bûnt sejtenek mögötte, amit szerintük így büntet az Isten. Lukács kifejezetten cáfolja ezt az elképzelést (vö. Jn 9,3; Lk 13,1-5), amikor azt írja Erzsébetrõl és a férjérõl, Zakariásról, hogy igazak voltak Isten szemében (1,18). Hogy ennek ellenére mutogattak-e rájuk a hátuk mögött, vagy épp a szemük közé vágták, mint Jóbnak a barátai - ezt nem említi Lukács. Azt azonban igen, hogy mikor mégis fogant - már öregen így beszélt Erzsébet: "Megtette nekem ezt Jahve, oly napokon, melyeken letekintett (rám), hogy elvegye az emberek közötti szégyenemet" (1,25). Fia születésekor a szomszédok és rokonok megváltoztatják véleményüket, s nem szégyellnek együtt örülni azzal, akivel Jahve ennyire megnövelte irgalmát. Erzsébeték Istennek tetszõ élete mit sem számított a szemükben. Sorsuk változása azonban igen. Hiába, a meggyökeresedett elõítéletek, különösen, ha vallási beágyazódásúak, kegyetlenül sújtják amúgy is nehéz sorsú embertársainkat. A balsors azonban nagyon össze tud forrasztani embereket. S ezt az egységet Zakariásék akkor sem engedték felbomlani, amikor a balsors véget ért. Zakariás nevének jelentése: Jahve ismét megemlékezett. Kisfiának a János nevet adja, mely annyit jelent: Jahve jóindulatú. Nem felejti ugyanis, hogy Isten ezt a nevet üzente neki (1,13), és Erzsébet egyetért a férjével. A jóra fordult sors, az egész rokonság ellenvéleménye sem elég, hogy a balsorsban kiforrt egységüket megbontsa. S amint dokumentálva van ez az egység mindenkivel szemben: az Orral és egymással, tüstént megoldódik Zakariás elakadt nyelve az Úr magasztalására.
Ám kell-e csodálkozni, hogy mi lesz ebbõl a gyermekbõl? Akit ilyen egységben, ilyen Istennek tetszõ szülõk, ekkora örömmel várnak, az úgy nõ föl a legmostohább pusztai körülmények között is, hogy lélekben erõs, anyja méhétõl Szentlélekkel telt, s alkalmas arra, hogy népét elõkészítse az Úr számára (1,80.17).

Július 1. - 13. évközi vasárnap - 2Kir 4,8-11.14-6; Róm 6,3-4.8-11; Mt 10, 37-42 - Háromféle vallásosság
A sunémi asszony gondoskodott Elizeus prófétáról. Meghívta asztalukhoz, külön szobát rendezett be neki a tetõtérben. A próféta meghálálta a gondoskodást, s az asszony, akinek korábban nem volt fia, fiút szülhetett. Szent Pál többet ígér, mint Elizeus: aki megkeresztelkedik, belemerül Krisztus halálába, s olyannak tekintheti magát, mint aki meghalt a bûnnek. Ezután jön Jézus és tanítja: az méltó Hozzá, aki megfogja, megragadja, magára-vállára veszi a maga keresztjét, s ezzel a kereszttel elindul az Õ nyomában. Az méltó Hozzá, aki apjának, anyjának, fiának, lányának is elibe helyezi Õt. Az méltó Hozzá, aki élete legfõbb ambíciójává teszi, hogy Jézus meg legyen elégedve vele. Az méltó Hozzá, aki hajlandó ezért kockára tenni mindazt, ami csak kedvessé teheti az életét. A három szöveg három, egymástól különbözõ vallási magatartást képvisel.
Az elsõ: a vallás arra való, hogy Isten belejavítson életünkben, módosítsa a számunkra jelentõs dolgok természet szerinti lefolyását. Módosítsa vágyaink szerint.
A másik vallási magatartást a páli olvasmány képviseli: Szent, bûn nélkül való akar lenni az ember a vallás segítségével. S a vallásnak az a dolga, hogy erre mozgósítsa Isten erejét. Szent Pál éppen ezt kínálja fel az egyházhoz csatlakozóknak a keresztséggel, a vízbe belemerítés szent szertartásával.
Ezek után Jézus megfogalmazza a harmadik vallási igényt, amely már sokkal inkább jézusi igénynek nevezhetõ: méltó lenni Jézushoz. Ez valójában a páli igénnyel mutat rokonságot, mert nem biológiai javakat keres, hanem különbözõségeket is: nem Istent mozgósítja, miként Elízeus és a páli szöveg, hanem az embert, mimagunkat. Saját magamat. Nekem kell jobban szeretnem Istent Jézusban, mint akárki mást. Nekem kell magamra venni a keresztet. Nekem kell utána mennem a Golgota felé tartó Jézusnak. Én vagyok a dolgok kulcsa, az életszentségé is. Ha igénylek vallási jelet, szimbólumot, amely látható-hallható szertartásban is megmutatja ezt a nem egyszeri, hanem állandó jellegû, naponkénti és óránkénti döntésemet, ez nem ment fel a folyamatos döntés feladata alól. Ellenkezõleg, éppen erre a döntésre ad indítást, inspirációt. Ennek semmibe vevésével visszaélnék a szimbólummal, melynek nincs más rendeltetése, minthogy eszembe és szívembe vésse a jézusi szót: "Az Isten Országa rajtatok fordul" (Lk 17,21), s még inkább az én, a te, az õ életszentsége, mert az Isten Országa ezeknek az életszentségeknek a summája. Ezt az Isten Országát keresni - az életünk rendeltetése. Ha ezt keressük, akkor a "többi mindet" (Mt 6,33), ami az Országba belefér, megkapjuk hegyibe, ráadásként Istentõl. Tõle, aki nem helyettem dolgozik, hanem értem. De csak úgy, hogy válaszolok hívására.
Enélkül Isten tehetetlen.

Július 8. - 14. évközi vasárnap - Zak 9,9-10; Róm 8,9.11-3; Mt 11,25-30 - Igát önmagunkra
A "király" - szent szó volt Jézus számára. Vállalta magát illetõen is. Ugyanakkor sohasem mondta magát uralkodónak. "Uralkodni" - Isten Országába bele nem férõ kifejezés volt számára. Az uralkodás ellentéte a szolgálatnak. Jézus csak szolgálni akart. Erre tanította tanítványait is. Akkor is, amikor az utolsó vacsorán megmosta lábukat. Aki szolgál, az biztat. Aki uralkodik, az követel. Ha nem hallgatnak biztatásomra, tovább biztatok. Ha nem hallgatnak követelésemre, érvényt szerzek akaratomnak. Úgy szerzek érvényt, hogy harci ménre ülök. A Messiás és az õ népe csak szamárra ül, annak hátán nem lehet harcolni. Az Isten Országa - álom. Az Isten álma, Jézus álma és a Jézushoz tartozók álma az emberiség jövõjérõl. Arról a jövõrõl, amelyben elégetnek minden véráztatta köpenyt és dübörögve menetelõ harci csizmát, és a nemzetek nem tanulnak többé hadviselést.
Uralkodni, követelni, kardot ragadni, embert gyilkolni - ezek a test cselekedetei. Ezeket meg kell ölnünk magunkban. Aki nem vállalja ezt, az megtagadja Isten álmát, Jézus álmát, a maga Jézushoz tartozását, önnön azonosságát is. Önnönmaga ellentmondásává válik, aki ezt nem vállalja, és mégis kereszténynek nevezi magát. Értem Szent Pált, hogy így beszél: "megölni magamban". Nem kicsiny dolog jézusi embernek lenni" persze nem pusztán szavaimban, hanem tetteimben, egész életemben is.
Az örömhír minden kérdés megoldásának kulcsaként hirdeti: Ne rakj rá igát senkire! De Jézus realista. Tudja, hogy aki azonosul ezzel az örömhírrel, az kiteszi magát annak, hogy mások igát rakjanak reá. Jézus azt tanítja, hogy jobb, ha mások raknak reám igát, mintha én rakom azt másokra.
Ki az a bolond, aki ezt megteszi? A "jézusi ember" - a neve ennek a bolondnak. Mivel biztat Jézus bennünket arra, hogy megtegyük ezt a bolondságot? Több mindennel. Az elsõ az, hogy Õ maga veszi a nyakába ezt az igát, elõttünk járva. Ezt jelenti az, hogy: "Tanuljatok tõlem, mivel szelíd vagyok s a szívem alázatos". A második, amivel biztat: "Felüdítlek titeket", és "nyugalmat találtok lelketeknek". Az eredetiben a "nyugalom" szó fõnévi változata a "felüdítlek" igének. Aki nem veszi magára a szelídség és alázat jézusi igáját, annak nem lesz nyugalma, az nem lesz üde, hanem mindig kókadt és nyugtalan lesz, mert bármikor a nyakába kerülhet mások hatalma folytán az iga, amelynek elkerüléséért lemondott a szelídségrõl és alázatról. A harmadik, amivel biztat, hogy a jézusi igafelvétel felel meg az emberi természetnek. A szelídségre és az alázatra teremtette meg Isten az embert. Amikor uralkodni akarunk, valami olyasmibe kezdünk, amire nem lettünk. Elkezdjük "rendeltetés-ellenesen", azaz nem rendeltetésszerûen használni magunkat. S ettõl leszünk nyugtalanok és kókadtak. Így mondja: "Az én igám jó, az én terhem könnyû". Iga és teher az evangélium, mint minden élet, amely feladatot, utat és célt választ magának. De aki az embernek való, az Isten akarata szerinti feladatot, utat és célt választja, az jár jól.

Július 15. - 15. évközi vasárnap - Iz 55,10-1; Róm 8,18-23; Mt 13,1-23 - Az ige esélyei
Az Örök Szeretet odatúli országába csak azok kapnak meghívást, akik együttmûködnek ideáti létükben Istennel. Csak azok, akik itt Isten igéjének megvalósulásán dolgoznak. Isten a mi szabadságunkra építette a maga tervét. Az enyémre is. Hatalmam van keresztbe tenni Istennek. Hatalmam van igéje megvalósulását késleltetni. Igaz, a magam boldogtalansága, tönkremenésem árán. Szomorú hatalom? Nem! Istentõl kapott hatalom, amely képessé tesz arra is, hogy Isten munkatársa legyek - a magam és minden embertársam javára.
Az ige miatt üldözés támad. Ez is következménye az emberi szabadságnak. Az Isten által megteremtett világban az Isten gondolatait képviselõ ige üldözhetõ. Az igét megtagadók ellen viszont nem támad üldözés. Nem, mert az Isten gondolatait képviselõ ige nem üldöz senkit. Hogyan lehetséges ez? Magyarázata csak ennyi: az Isten szeretet, s a szeretet csak ölelni tud, bántani nem. Ennek következményeként Isten világában Isten gondolatainak-terveinek rosszabbak a pozíciói, mint az isteni gondolatok-tervek megtagadásának. Ezen a helyzeten csak az ember tudna változtatni. Az ember? Inkább így mondom: én, te, õ, mindannyian. Ha én nem vagyok hajlandó üldözni senkit, s te csatlakozol hozzám, létrehoztuk a világban a szeretet elsõ hídfõ-állását. Ehhez lehet csatlakozni. El kell "fogyasztanunk" azokat, akik a szabadságukat mások üldözésére használják. A szeretet gyõzelme olcsóbban és könnyebben nem lehetséges. Csak a velem, veled kezdõdõ megtérés, hazatérés, azaz Istenhez, a szeretethez odafordulás által. Amíg ez a folyamat nem válik az emberiség többségét meghatározó erõvé, addig "az ige miatt üldözés támad".
Ezek után felmerül a kérdés, hogy nekünk, keresztényeknek van-e valami közünk ahhoz az igéhez, amelyrõl Izaiás beszélt, s amelyet a nagy Magvetõ bele akar vetni az ember szívébe. Azért merül fel, mert a keresztény népek történelme ugyanúgy véres háborúk, embergyilkolások, szabadságtiprások és emberek éheztetésének a történelme, mint a nem keresztény népeké. Még jó, hogy csak ugyanúgy. Félõ, hogy a keresztény népek messze többet gyilkoltak, mint a nem keresztények. Gondoljunk csak az amerikai kontinens õslakossága 90%-ának, az indiánoknak a kiirtására. Olyan szomorú, de a nem-keresztény népek tudatában a "keresztény" és az "üldözõ" szavak között könnyen támad egyenlõségjel. Ha elmegyünk közéjük az igével, ez az ige maga ítél el minket. Pedig, ha az ige miatt üldözés támad, akkor a jézusi ember csak üldözött ember lehet, és sohasem üldözõ. Egymás mellé írom ezt a két egyenletet:
Keresztény = üldözõ és jézusi = üldözött, s az egyenletek tanítása: bizony semmi közünk nincsen Jézushoz. Nincs, amíg át nem alakulunk, s nem hiszünk Jézus jó hírének, az evangéliumnak, amely arról beszél, hogy lehetséges az Isten, a Szeretet Országa itt a Földön, s amelynek jutalma lesz - az ezt az Országot maguk között építõk számára - a Szeretet odatúli örök országa.

Július 22. - 16. évközi vasárnap - Bölcs 12,13.16-9; Róm 8,26-7; Mt 13,24-43 - Bûn volna kitépni
Az állatok világa nem ismeri a fajgyilkosságot. Amikor az állat öl, táplálkozás céljából öl. Az ember nemcsak táplálkozás céljából öl. Az ember embert is öl. Az ember embernek farkasa. Hullahegyekig menõen is. Milliós nagyságrendben is.
Isten pedig nem szól bele. Hallgat. Nem áll a küzdõ felek egyike mellé sem. Nem pusztítja el sem az egyiket, sem a másikat, sem mindkettejüket. Elviseli a fajgyilkosokat is.
Isten a teremtéskor döntött már. Azt döntötte, hogy nem szól bele. Következmény ez a belenemszólás. Szabadnak akarta az embert. Embernek. Teremthetett volna szeretet-robotokat, melyek csak simogatni, ölelni és adni tudnak. Ebben nem látott fantáziát, mert ez a robot nem lett volna "istenarc". Isten pedig a maga képére és hasonlatosságára embert akart, aki ugyanúgy szabadon simogat, ölel, ad, tehát szeret, miként az Isten. Ha beleszól, nincs többé szabadság és nincs többé ember. Legfeljebb kutya, amelyik ugat, amikor a gazdája akarja.
Mindez nem jelent Isten részérõl érdektelenséget. Nagyon is érdekelt. Nagyon nem mindegy Neki, mire használjuk fel a kapott szabadságot: ölelésre vagy ölésre. De nem a belenyúlásban és beleszólásban nyilvánul meg az, hogy nem közömbös Neki. Hát akkor miben? Abban, hogy nemcsak Isten, az ember is elborzad az emberi nem fajgyilkosságai láttán. Amikor magunk vagyunk a kárvallottak, akkor nagyon is érezzük, hogy nincs rendjén a dolog. De nemcsak akkor. Nem, mert van emberi lelkiismeret, amely akkor is megszólal, ha nem kárvallottak, hanem károkozók vagyunk. Próbáljuk ugyan elhallgattatni ezt a legbelsõ "ismeretünket": "Megérdemelte!" - mondjuk, ha nem mi magunk gyilkoltunk; "Hazafias kötelességet teljesítettünk!" - mondjuk, amikor mi magunk is gyilkolunk. De ez az elhallgattatás nem mindig sikerül tökéletesre.
Jézus nem engedi kigyomlálni a konkolyt. Nem, mert ellenséges cselekedetnek nem orvossága az ellenséges cselekedet. Ellenkezõleg: folytatója, igazolója, állandósítója. Ha az ütést viszszaadjuk, a visszadott ütést is vissza kell adni, és így tovább, megállíthatatlanul. Jónás próféta perbe száll Istenével: õ akarná a bûnös Ninive pusztulását. Isten nem akarja: "Van idõm, én várhatok. Elõttem szolgáim, a századok, fújják szikrámat, míg láng lesz belõle" Isten bízik a maga alkotásában, az emberben. Bízik abban, hogy az ember elborzad és tanul. Ha beleszólna a történelmi folyamatba, akkor nem tanulnánk. A századok, amelyek fújják Isten szikráját, jó példákkal szolgálnak. A miénk is.
Marx kitalálta, hogy az embertelenséget a magántulajdon felszámolásával lehet kiiktatni az emberi történelembõl. Tudta viszont, hogy a birtokkal rendelkezõk nem mondanak le önként birtokukról. Meghirdette hát az osztályharcot, s megszületett belõle az emberi történelem talán legnagyobb infernója. Isten nem szólt bele, várt. Hetven esztendeig várt, s az inferno ellehetetlenült. Nem Gorbacsov lehetetlenítette el. Õ csak bevallotta, hogy a marxi út nem út. Nem járható. Ha Isten beleszól és fegyverrel leveri ezt az utat, újra kezdõdhetnék a kísérletezés. Most pedig a kísérletezõk maguk vallják be, hogy nem megy a dolog, abba kell hagyni. Talán még egyszer nem esik az emberiség ugyanabba a hiába. Hibás gondolat a köztulajdon? Nem. A kikényszerített köztulajdon a hibás gondolat. Az önként létrehozottnak még van vagy lehet jövõje. Jövõje, amelyben nem láthatunk. Hadd nõjenek az emberi kísérletek az aratásig. A konkoly közben felszámolhatja önmagát. Bûn volna kitépni.

Július 29. - 17. évközi vasárnap - 1Kir 3,5.7-12; Róm 8,28-30; Mt 13, 44-52 - Pénzt vagy Istent?!
A Mammon és az Isten - a két nagy ellenlábas. A két sarkpont, amely körül forog az ember élete. Tudta ezt Jézus elõtt félezer évvel a Királyok könyvének szerzõje is. Salamon királyt azért áldja meg az Isten, mert Salamon Istent választotta a maga élete csúcsértékének. Életünk csúcsértékének - ezért csúcsérték! - alárendeljük életünket: azt gondoljuk, választjuk és tesszük, amit ez a csúcsérték mond, diktál és kíván tõlünk.
Ha a Mammon a csúcsértékünk - ezt Ady Endre így mondotta: Mi Urunk, a pénz é, akkor nagyon világos ez az értékszolgálat: mindig azt tesszük, ami jövedelmezõbb, ami több pénzt hoz a konyhára, s ezért áldozunk életet, vért és velõt. Aki a Mammonnak szolgál, gazdag akar lenni.
Isten nem akarja, hogy gazdagok legyünk? Nem akarja, hogy birtokunkba kerüljön és használjuk mindazt, amit Õ maga teremtett bele a világba? Dehogynem. Csakhogy Isten olyan, mint az édesapa és édesanya, aki minden gyermekét egyformán jól akarja lakatni, akár zsíros kenyérrel, akár rántott csirkével és dobostortával. Mi, emberek, mindannyian Isten gyerekei vagyunk, s ezért Õ mindannyiunkat akar odaültetni az élet asztalához. Lehet Mammon-eszünk és lehet Isten-eszünk. Az elsõ esetben arra használjuk eszünket, hogy csak mi magunk (családunk, nemzetünk tagjai) legyünk gazdagok. A második esetben eszünkkel azon törjük a fejünket, hogyan lehetne mind az ötmilliárd embert megetetni, egészséges ivóvízhez juttatni, egészségügyi, kulturális és gazdasági szempontból rendbe tenni. Akinek ezen jár az esze, aki ennek a célnak a szolgálatába állítja életét, az engedelmeskedik Istennek, az tölti be Isten akarata szerint "királyi" tisztét.
Ha Szent Pál arról beszél, hogy az istenszeretõ embereknek minden, de minden javukra válik, akkor ezzel csak annyit akar mondani, hogy nincs olyan ember, aki ne kerülne választás elé, azaz nincs olyan ember, aki ne választhatná Istent élete csúcsértékévé. Ha pedig azt választja, akkor már mindegy, hogy mit hoz a sorsa, azaz mi történik vele az akaratától függetlenül létrejövõ körülmények következtében. A legfõbb javunk a nyugodt lelkiismeret. Ez pedig akármilyen sorsban is a miénk lehet, ha úgy tudjuk: engedelmeskedünk Istennek; ha istenszeretõ emberek vagyunk.
S errõl beszél Jézus a mai evangéliumi szakaszban. Hasonló a Mennyek Országa" Mihez hasonló? A kincset találó emberhez. A kincsért ez az ember eladja, odaadja mindenét, amije csak van. Ez a kincs olyan drága nagy kincs számára - csúcsérték! é, hogy nem szûkölve, fanyalogva, méricskélve, aggodalmaskodva megy és adja el minden vagyonát, hogy megszerezhesse a kincset, hanem" örömében. Ha pedig örömében, akkor könnyedén, boldogan, szívesen. A kincs az Isten Országa. A kincs az az ország, amelyben megvalósul a "salom", a békesség. A békesség pedig csak ott valósul meg, ahol igazságosság van. Az igazságosság viszont csak a szeretetbõl születik meg.

Augusztus 5. - Évközi 18. vasárnap - Mt 14,13,21 - Kenyérszaporítás
Jézus, bár elsõdleges feladatának nem a karitatív tevékenységet, hanem az ige hirdetését tartotta (Mk 1,38), mégis meglehetõsen sokat foglalkozott a betegek gyógyításával, a testi nyomorúság enyhítésével.
A mai evangélium is errõl tanúskodik. Jön a mohó tömeg, s benne a gyógyulni vágyók serege. Még ha az igére vágytak volna" Ám Jézus szívesen fogadja õket, csakhogy ez a szíves fogadás már következmény; annak a következménye, hogy megesett rajtuk a szíve. Ezért gyógyítja és tanítja (Mk 6,34) õket, és ezért gondoskodik a kenyérszaporítással táplálékukról is.
Hogyan kell felfognunk ezt a csodát? Hagyományosan, azaz szó szerint, tehát hogy csak törögették, törögették azt az öt kenyeret meg két halat, és akármennyit törtek belõle, mégsem fogyott? Ez sem zárható ki.
De van olyan elképzelés is, hogy az éhes tömegben sokaknál (talán a többségnél?) volt valami ennivaló, de mindenki félt az irigy szemektõl, hogy ha elõveszi, akkor esetleg meg kell osztania másokkal, s neki nem marad. Jézus utasítására talán az apostolok csomagoltak ki elsõként, a jó példa talán átragadt a többiekre, s az irigy, mohó emberekbõl javaikat megosztó, adó emberek lettek, olyannyira, hogy még tizenkét kosár kenyérmaradékot szedtek össze. Talán. Mindenesetre, ha így lett volna, ez sem lett volna kisebb csoda a hagyományos értelmûnél.
Akárhogyan volt is, ezen a ponton kell meghallanunk Jézusnak az apostolokhoz intézett, de nekünk is szóló felszólítását: "Ti adjatok nekik enni!"
Az emberiség nagyobbik része ma éhezik. Évente 40 millió ember hal éhen. Aki nem osztja meg rendszeresen és komoly mértékben javait az éhezõkkel-nyomorgókkal, annak hiteltelen az élete, hiteltelen minden szava, és messzebb áll Jézustól, Istentõl, kereszténységtõl, mint az a bizonyos magyar város Jeruzsálemtõl.
Más kérdés az, hogy az éhezés meg a nyomor világméretû problémáját nem az egyéni alamizsnaosztogatással kell megoldani (noha elvileg így is meg lehetne), hanem olyan politikai, gazdasági, társadalmi struktúrákat kell teremteni, melyek az effajta katasztrófákat kizárják. Ilyen struktúrák azonban mindaddig nem fognak létrejönni, amíg az egyének többsége nem kezd jézusi módon gondolkodni és cselekedni; csak így s csak ezután kerülhetnek hatalomra olyan kormányok, amelyek intézményesen gondoskodnak majd a nélkülözés felszámolásáról. Ehhez viszont Jézus "missziós parancsának" (Mt 28,19-20) teljesítésére van szükség! Nem véletlen, hogy õ maga is az ige hirdetését tartotta fõ feladatának! Mert a világ összes bajainak megoldása végsõ fokon nem struktúraváltások kérdése, hanem megtérések kérdése. A struktúrák csupán tükrözik megtértségünket vagy meg-nem-térségünket.
Már csak ezért sem engedhetjük el a fülünk mellett Jézus felszólítását: "Ti adjatok nekik enni!"

Augusztus 12. - Évközi 19. vasárnap - Mt 14,22-33 - Legalább egy mustármagnyi
Magukat kereszténynek tartó körökben idõrõl idõre elhangzik, hogy nincs jogunk embertársainkat vagy cselekedeteiket minõsíteni, pláne a hitükrõl vagy hitetlenségükrõl ítélkezni. Úgy látszik, Jézusnak nem voltak ilyen gátlásai. Ha nem is kedvenc szokása, de szokása volt mérlegre tenni embertársai emberi teljesítményeit, és mérlegelése eredményét nem átallotta még nyilvánosságra is hozni, akár hízelgõ volt az az illetõk számára, akár nem.
Jézus határozott véleményt nyilvánított embertársai hitérõl is, hitetlenségérõl is.
A tetõt is kibontók hite láttára mondja Jézus a bénának: bocsánatot nyertek bûneid, fogd ágyadat, és menj haza (Lk 5,20). Legyen hitetek szerint, mondja a vakoknak (Mt 9,29); hited meggyógyított, hallja a vérfolyásos asszony (Mt 9,22). Nagy a te hited, ismeri el a kánaáni asszonynak (Mt 15,28), a kafarnaumi századosról pedig kijelenti, hogy akkora hitet, mint az övé, senkinél nem talált egész Izraelben (Mt 8,10).
De ahogyan dicséri a hitet, ugyanúgy kárpálja a kishitûséget. Például amikor viharba keveredik tanítványaival, s azok rettegnek, hogy belefulladnak a tóba, vagy amikor Péter elbizonytalanodik a vízen járás közben és süllyedni kezd (Mt 8,20; 14,31). De ugyanígy kárhoztatja kishitûségüket, amikor amiatt aggodalmaskodnak, hogy nem vittek magukkal elég kenyeret, és általános érvénnyel is kijelenti, hogy kishitû az, aki ételért-italért-ruháért van gondban (Mt 1l6,8; 6,30). S hogy a kicsiny hit Jézus szótárában gyakorlatilag a hitetlenséggel azonos, arról ennek a kicsiny hitnek sorozatos eredménytelensége-hatástalansága mellett Jézus szava is tanúskodik: "Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! - átmegy" (Mt 17,20), holott a mustármagról akkoriban úgy tudták, hogy kisebb minden más magnál (Mt 13,32). Mégis, ha csak ekkora hitük lett volna is, ha csak ekkora hitünk lenne is"
Persze a hit - Jézus szótárában is! - több értelmû szó. A felsorolt esetekben kivétel nélkül "bizalom" a jelentése; bizalom Jézus gyógyító és csodatevõ képességében, bizalom Isten gondviselõ jóságában. Ha úgy tetszik, a "vak bizalom", ami annyit jelent: Istentõl csak jó jöhet, és jön is! És el is ér hozzám, ha kitárulkozom, ha befogadom, ha "hiszek".
Nem ilyen lenne az életünk, nem ilyen lenne a világ, ha lenne hitünk - legalább egy mustármagnyi"

Augusztus 19. - Évközi 20. vasárnap - Mt 15,21-28 - Ellentétek egysége Jézusban
Annál gazdagabb és nagyszerûbb valakinek az egyénisége, minél többféle emberi tulajdonsággal rendelkezik, akár ellentétes (ami nem azt jelenti, hogy egymásnak ellentmondó!) tulajdonságokkal is. - A mai evangéliumban megcsodálhatjuk Jézus egyéniségének sokszínûségét, gazdagságát, bonyolultságát, mélységeit.
Céltudatosság - rugalmasság. Jézus rendelkezik egy nagyszabású koncepcióval, egész életprogramot jelentõ tervvel: az Izrael házához (közelebbrõl: annak elveszett juhaihoz) szóló küldetés, ill. annak tudata ez. Ugyanakkor képes rugalmasan "kilógni" ebbõl a tervbõl, képes a tervvel ellentétes cselekvésre: meggyógyítja a "kánaáni" (szír-föníciai) pogány asszony lányát (ld még Mt 8,5-13).
Magabiztosság - érvek elõtt meghajlás. Jézusban nincs kétely koncepciójának helyességét illetõen. Az asszony könyörgésére kemény tartalmú és formájú érvvel védi ezt a koncepciót: "Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét és a kutyáknak dobják!" De képes meghajolni az asszony még kérlelhetetlenebb ellenérve elõtt: "De bizony, Uram! Hiszen a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból."
Elfogultság - elõítéletmentesség. Bár Jézus elfogult "befelé", ugyanakkor elõítéletmentes "kifelé". Küldetéstudatából fakadóan övéihez húz (lehet, hogy visszavonulásának - egyik - célja, hogy a Tizenkettõt oktassa intenzíven), de észre tudja venni az értéket (a "nagy hitet") az idegenben is, aki ráadásul pillanatnyilag az ellenfele is! (Ez a tulajdonsága máskor is nyomatékosan megmutatkozik: Mt 8,10; Lk 10,33-35; 17,18).
Keménység - lágyság. Mint egy visszakézbõl adott pofon, úgy csattan Jézus durva elutasítása: "Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és a kutyáknak dobják." - És mennyi gyöngédség vibrál másodpercek múltán az indulatszóval megtoldott megszólításban: "Ó, asszony!""
Említsük még meg Jézusnak az elbeszélésbõl kitetszõ két tulajdonságát, immár ellentétpárok nélkül.
Jézus beismeri (szavak nélkül is), hogy tévedett, nevezetesen: nem kell mindenáron ragaszkodnia visszavonultságához. Bizonyára nagyon nehezen ismerte ezt be önmagának. Birkózását hûen tükrözi a szöveg. Elõször "szóra sem méltatta" az asszonyt. Aztán egy nyugodt és objektív érvvel utasítja el: "Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól." Majd egy indulatos és szubjektív érv következik: "Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét és a kutyáknak dobják." Végül megadja magát: "Legyen úgy, ahogyan akarod!"
Jézus le tud mondani a saját akaratáról, és el tudja fogadni egy másik ember akaratát, sõt talán így kell fogalmaznunk: meg tudott hajolni egy másik ember nagyobb akarata elõtt! "Senkirõl sem akart tudni" - írja Márk (7,24). "Legyen neked, ahogy akarod" - jegyzi le Máté (15,28).
Íme, egy kis ízelítõ Jézus fantasztikus egyéniségébõl, és abból, mi minden rejtõzhetik egy pár soros evangéliumi elbeszélésben.

Augusztus 26. - Évközi 21. vasárnap - Mt 16,13-20 - Hát ti kinek tartjátok?
Ma újból hangzik felénk a kérdés: "Hát ti kinek tartotok engem?" És válaszolnunk kell rá. Nem segít rajtunk a mások véleménye, de még hite sem. S persze, ha nem válaszolunk, az is válasz" De ezt tekintsük most magánügynek! Arra vessünk inkább egy pillantást, kinek tartják általában a "hívõ", a "vallásos" emberek Jézust, ill. kitágítva a kérdést, Istent?
Sokaknak még mindig (és csak) a "Jézuska". Egy aranyos, szõke hajú, kék szemû kisgyerek. Gyerekeknek való játékszer, kislányoknak való hajasbaba. Ki is nõtték annak rendje-módja szerint, legkésõbb kamasz- vagy ifjúkorukban. Maradt évente egyszer a karácsonyi hangulat.
Nem kevesek számára a "Nyugalmazott Teremtõ". Õk azok, akik büszkén vallják (nyíltan is, ha éppen olyan a politikai légkör), hogy "én hiszek Istenben", de ez összesen annyit jelent, hogy elfogadják Isten létezését, és egyébként az égvilágon semmi közük hozzá. "Templomba nem járok, de a hitemért az Istenen is keresztülgázolok" - mondta e típus egyik képviselõje.
A "Nyugalmazott Teremtõ" aktív megfelelõje a "Nagy Varázsló". Az a dolga, hogy megóvjon a balesettõl, meggyógyítson minket vagy a gyerekünket, intézze el, hogy lakáshoz és álláshoz jussunk, hogy fölvegyék a gyerekünket az egyetemre, hogy megtakarított "filléreinket" jó áron tudjuk valutára váltani és így tovább.
A "jobbak" számára azonban a "Nagy Varázsló" egyúttal "Kozmikus Bankigazgató" is, hiszen õk nem kívánják ingyen az imént felsorolt juttatásokat, hanem az egész vallási életet (s egyáltalán: az életet) egyetlen nagy üzletnek tekintve, az egészség, jólét, siker és persze a túlvilági boldogság ellenében imádságot, egyházi adót, szertartásokon való részvételt ígérnek, és becsületességük függvényében adnak is.
A kevésbé materialisták megelégszenek lelki juttatásokkal is. Számukra Isten a "Mennyei Fõvigasztaló". Õk így okoskodnak: "Zaklatott, ideges korban élünk; de amúgy is: az élet tele van gonddal-bajjal, megoldás meg úgysincs - de a jó Isten mindig megvigasztal, erõt ad, hogy valahogyan kibírjuk."
Végül ne feledkezzünk meg a "Világbíróság Elnökérõl". Ott trónol összevont szemöldökkel az Univerzum fölött, keze ügyében papír, ceruza, följegyzi minden lépésünket, strigulázza bûneinket. Jó lesz félni tõle, senki sem érezheti magát biztonságban"
Ez a Jézus, ez az Isten természetesen nem létezik a valóságban ("hívõk" és "hitetlenek" tudatában sajnos annál inkább").
Tegyük fel tehát önmagunknak a kérdést, és szánjunk mondjuk tíz percet a válaszadásra: Ki nekem Jézus? Ki nekem Isten?