Elmélkedések 1990. április 22. - május 27.

Április 22. - Fehérvasárnap. - Jn 20,19-31 - Tamás, a bizalmatlan.

Az evangéliumi szakasz elejére majd pünkösdkor térünk vissza (19-23.). Most a feltámadás után nyolc nappal játszódó történetre figyelünk. Júdás öngyilkossága miatt tizenegyre csappant a tizenkettek közösségének létszáma. Jézus azonban azt sem várta meg, míg mind a tizenegyen összegyûlnek, eljött húsvét estéjén tizükhöz. Vajon miért nem volt jelen Tamás? Az apostolok félelembõl zárkóztak össze. Feltehetõ, hogy az félt legkevésbé, aki nem volt velük. Van is egy adalékunk rá, hogy Tamás bátorságra buzdítja társait (Jn 11,16). Mária és Márta üzen Jézusnak, hogy testvérük, Lázár beteg. Õ harmadnap elindul barátjához, de tanítványai óva intik: arrafelé nemrég megkövezés fenyegetett. Jézus hajthatatlan. A tanítványok közül Tamás áll ki mellette: "Menjünk mi is, hogy Vele haljunk!" Az sincs kizárva, hogy a fõpap udvarába õ követte Péterrel az Urat (Jn 18,15-17). Akkor ott Péter bizonyult gyávábbnak, minden fogadkozása ellenére (Jn 13,37) megtagadta a közösséget Mesterével. Tamás - ha õ volt -, jobban ura az eseményeknek, hiszen a fõpap ismerõseként a kapuõrrel megbeszélve õ viszi be Pétert. Most azonban õ reked kívül az események sodrán, talán - összeköttetései révén Júdás helyetteseként - épp a közösség számára végzett beszerzõ körútja miatt. Akinek pedig egy közösség anyagi ellátásgondja nehezedik a vállára, annak körültekintõnek és óvatosnak kell lennie. És õ már bizalmatlanságig az. Úgy véli, igazságtalan lenne a Mester, ha a gyávákat tüntette volna ki megjelenésével, s az értük kockáztató bátrabbat részesítené hátrányban. A Mester nem tehetett ilyet. Irigylik a bátorságát, azért akarják ezzel a mesével etetni. De õ már számol, mér, vizsgál és tapogat. Õt sem a piacon, sem otthon nem könnyû becsapni. Majd ha megnézheti az 'árut', megtapogathatja, azonosíthatja a védjegyek alapján azzal, amelyre eredetileg megalkudott, akkor újra vevõ lesz rá. Addig azonban nem. Merevségünkben azt gondolhatnánk, hogy Jézus ilyen feltételekkel 'nem szállíthatja az árut'. De legnagyobb meglepetésünkre nyolc nappal az elsõ látogatás után újra ott van náluk, egyenesen Tamáshoz fordul és minden kívánságát teljesíteni akarja. Ez Tamást is szerfölött meglepi. Min csodálkozott? Azon, hogy Jézus valóban él, pedig õ halottnak tudta. Azon, hogy itt áll, pedig zártak az ajtók. Azon, hogy Jézus távollétében folyik a vita közte és társai között, Jézus mégis minden szavára külön hivatkozik. Azon, hogy vakmerõ kikötéseire nem szemrehányás az elsõ válaszmagatartás, hanem a felszólítás: tegye meg, amit akart, nézze a szögek nyomát a kezén, vesse kezét a dárda ütötte seb forradásába az oldalán. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Tamás engedett a fölszólításnak. Különösen azután, hogy Jézus hozzáfûzte: "ne légy bizalmatlan, hanem légy bizalommal!" A Mester nem igazságtalan akar lenni, hanem csak a gyöngék bátorítója. Nem szabad rögtön rosszra gondolni! Aki rosszra gondol, már maga is gyönge, már õ is bátorításra szorul. Íme, megkapja. A sebhelyek keresgélése helyett Tamás szavakat keres. Ezekre talál: "az Uram, s az Istenem!" Nem annyira ima ez, inkább hitvallás. Nem megszólítóeset, hanem alanyeset, névelõvel! Nem annyira állítmány, inkább alany. Ha állítmány lenne, akkor Jézus volna az alany kb. így: 'Akit itt látok, az az Uram s Istenem'. De valószínûbb, hogy alany s az Atyát jelöli: 'a Mestert életrekelteni senki más nem tudhatta, csak az Uram, s az Istenem'. Ismét Jézusnál a szó: "mivel látásomhoz jutottál, bizalommal vagy; boldogok, akik nem látván szintén bízni kezdtek". Az asszonyokkal elõször csak hírnök közölte, hogy Jézus él (Lk 24,23) s még nem látták Õt személyesen; de addig is örömmel futottak a tanítványokhoz, mert a bizalom boldoggá tette õket. Így találkoztak Jézussal (Mt 28,5-10). Tamás azonban bizalmatlansága miatt egy hét lemaradásban van társai örömével szemben (Jn 20,20-25: "Megörültek látván az Urat" Ha nem látom, "nem lesz bennem bizalom!") A nemlátókban nem valami vak hitet dicsér Jézus. Azok bizalma is tapasztalatra épül. A különbség az, hogy nincsenek kikötéseik, elõítéleteik. Nem fosztják meg magukat oktalanul a boldog lendülettõl ideiglenesen sem. Nemcsak a tapintás lehetõsége ad hitelességet. A hallás, az olvasás épp annyira. János evangélista is épp azért ragadott tollat, hogy olvasóiban felszítsa a Jézus iránti bizalmat. Ehhez nem kellett a Krisztus-esemény minden mozzanatát eléjük tárnia, elég volt néhány lényegesebbet. Bízik benne, hogy tanulunk Tamás kárán és ostoba elõítéletek, az informátorok emberi fogyatékosságai miatt percig se fosztjuk meg magunkat a Messiásba, Jézusba vetett bizalom mozgósító boldogságától. Mikre mozgósít e bizalom? Jézus neve a Szabadítót jelenti. Azt, aki megszabadít elõítéleteinktõl: a gyengébbek, a gyengébb nem, a gyávábbak, az ügyetlenebbek, sõt saját szubjektivitásunk iránt. Ilyenekre mozgósít.

Április 29. - Húsvét 3. vasárnapja. - L 24,13-35 - Emmausziak.

Húsvét vasárnap délután Kleofás és társa nekivág a három órányi gyaloglásnak. Percet sem akarnak tovább a fõvárosban idõzni, ahol Mesterüket már megfeszítették. Az útitárs nevét nem közli Lukács. Mikor kiábrándultnak érezzük magunkat, a saját nevünket gondolhatjuk oda. Kleofás neve dicsõt, hírest jelent. Ilyen híres volt a tanítványok hite. Mindenesetre az eseményekrõl beszélnek és a magyarázatot keresik: miért kellett ily gyászosan végzõdnie annak, ami oly szép reményekkel kecsegtetett? Aki keres, talál. Jézus már ott is vándorol mellettük, csak még nem ismernek rá. Tudja a feleletet, meg is akarja velük ismertetni, de nem ront ajtóstul a házba. Elõször õ is csak kérdez. Olyat, amit jól tudnak, olyasmirõl, ami épp a leginkább foglalkoztatja õket, s joggal. Nem jólértesült bennfentesként kérdezi, hanem tájékozatlan kívülállóként. Szemmel látható menekülésüket körsétának nevezi. A szökevények pedig máris úgy viselkednek, ahogy õ beszélt róluk. Megállnak, mint akik valóban csak sétáltak. Hangulatuk azonban még komor. Mi másról beszélhetnénk, mint az elmúlt napok fõvárosi eseményeirõl? Semmit nem vettél észre? Válaszában Jézus nem hazudja, hogy semmit, de tovább tetteti a butát. Erre megfogalmazzák neki a bajukat: bíztak a szóban és tettben, Isten és nép elõtt egyaránt erõteljes názáreti prófétában, de a vallási-politikai vezetõk kivégezték õt. Ki fogja megmenteni ezután a nemzetet? Volt ugyan még egy halvány reménysugár: Kleofás felesége (Jn. 19,25, Mt. 28,1) és más nõk egy pillanatra kibillentették õket csüggedésükbõl, midõn ma hajnalban üresnek találták a sírját, de ez sem soká villanyozta fel õket, hiszen csak küldöttekre hivatkoztak, akik szerint a Mester él, de õt magát senki se látta, pedig Péter és János még a sír ürességét is ellenõrizte. Mindezt elmondják óvatosan - nevek nélkül - ,de érdeklõdõ hallgatása miatt egyre fokozódó bizalommal az idegen személye iránt. Ekkor õ is megszólal. Egyenrangú félként viszonozza a kölcsönt. Azok a lényeges események mellett behunyt szemmel elmenõ magányos idegennek nevezték, s felvilágosítással szolgálnak neki. õ a lényeges jövendölések mellett értetlen és nehézkes szívvel elmenõ hitetleneknek nevezi õket és szintén felvilágosítással szolgál nekik. Most jön a válasz rá, hogy "miért kellett ily gyászosan végzõdnie annak, ami oly szép reményekkel kecsegtetett". Nem végzõdött és nem gyászosan, hanem dicsõségesen. Dávid (Zsolt 16,10) elõre megírta, amit a küldöttek az asszonyokkal közöltek: Isten nem hagyta rothadásban a Szentet, föltámasztotta. De nem is emelte õt ki a világból (Jn. 17,15), hanem éppenséggel beleküldte a világba (18) világosságul (Jn 8,12, 12,46). Ám akik jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot (Jn. 3,19), azok megtagadták a Szentet (Ap.csel. 3,14-15) és megölték. Így kellett történnie, ha nem akart elvegyülni a gonoszok között néma cinkosként, ha nem akart rosszal fizetni a rosszért. Márpedig ennek ellenkezõjét akarta. Ellenkezõjét annak, amit megszoktak, amit vártak, aminek a reményével látszat szerint már kecsegtetett is: tudniillik, hogy rendkívüli képességeivel kiûzi az ideiglenesen ott állomásozó megszálló csapatokat, és õket ülteti be a hatalomba. Nem garnitúraváltozást akart, hanem gondolkodásváltozást. Nem akart az uralkodni akarók helyére más uralkodni akarókat, hanem az uralkodni akarókból akart szolgálni akarókat. Ehhez pedig ez kellett: a szolgálni akaró halálig menõ kiszolgáltatottságának öntudatos vállalása. Így mehetett csak be dicsõségébe. De így be is ment. Erre döbben rá a két tanítvány, amikor eltûnik asztaluk mellõl az "idegen", miután osztozott gondjaikban, kenyerükön. Így lesznek kiábrándult szökevényekbõl a közösség tüzeslelkû hírnökeivé. Az a módszer, ahogy Jézus tájékozatlanság álarcában szóba elegyedik a tanítványokkal, hogy azután eredeti álláspontjuk átértékelésére vezesse õket, kísértetiesen hasonlít ahhoz a módszerhez, melyet a Teremtés könyve a kígyónak tulajdonít õsszüleinkkel kapcsolatban (3, 1-4). Mégis micsoda különbség a szándékban (megkísértés - felvilágosítás) és az eredményben (meghasonlás - egymásra s magukra találás).

Május 6. - Húsvét 4. vasárnapja - Jn 10,1-10 - Jézus, a Jó Pásztor.

Jézus üzenetét, az evangéliumot tanulmányozva, legtöbbször arról kell beszélnünk, mi az amit tõlünk kíván, amit nekünk kell tennünk. Ma viszont úgy áll elénk Jézus, hogy önmagát mutatja be; ezért ma róla szóljunk, arról, hogy milyen az Õ magatartása irántunk. Ezt egy - talán idejét múltnak látszó, mégis érvényes - képben foglalta-foglalhatjuk össze: Õ a jó pásztor. Milyen is a jó pásztor?
Elõször is: az ajtón megy be a juhok aklába. Ez azt jelenti: szándéka egyenes, kizárólag a "juhok", az emberek javát nézi, és nem a sajátját, mint azok, akik máshonnan másznak be, mai szóval: akik "hátulról jönnek". Azt állítja: Õ az egyetlen olyan pásztor, aki valóban jót akar az embereknek: "Mindnyájan, akik elõttem jöttek, tolvajok és rablók." Helyesebben így kellene fordítanunk: "akik a nevemben jöttek", és azt akarja ezzel mondani, hogy mindazok, akik a történelemben messiásként, megmentõként léptek - lépnek - lépnek majd föl, de nem azt hirdetik, amit Õ tanított és nem úgy élnek, ahogyan Õ élt, azok mind tolvajok és rablók, akik "hátulról jönnek", és valódi szándékuk csak az, hogy lopjanak, öljenek és pusztítsanak.
A jó pásztor egészen más. Õ ismeri és nevükön szólítja juhait. Ennek a mondatnak különös súlya van ma, amikor az egyes ember elvész és jelentéktelenné válik a tömeg és a gépek, automaták világában, és sokszor nem több, mint egy kicserélhetõ csavar, egy szám, egy adat a kartotékon (József Attila: Levegõt!). Milyen jó ilyenkor tudni, hogy maga az Isten az - akit Jézus jó pásztorként megjelenít ebben a világban -, aki nevemen szólít, akinek szívéhez nõttem, aki a tenyerére rajzolt engem (Iz 49,16). De ez csak a kezdet.
A jó pásztor, miután nevükön szólította juhait, kivezeti õket az akolból, és megindul elõttük. Igen, elõttük megy, utat mutat nekik. Megmenti õket attól, hogy kerge birkaként összevissza mászkáljanak, hogy egyik tévedésbõl és csalódásból a másikba essenek, hogy csupa zûrzavar legyen az életük, s a végén csak összeessenek, "elcsigázottan és kimerülten" (Mt 9,36). Megbecsüljük-e Jézus útmutatását ebben az össze-vissza világban, amely lassan nem más, mint a legkülönfélébb vélemények, filozófiák, pártok, mozgalmak, reklámok, sztárok csábításának hangzavara?
A jó pásztor azonban nemcsak utat mutat, hanem táplálja is övéit az úton; aki õt követi, az tápláló legelõre és éltetõ vízre talál. Jézus ilyen pásztor. Testi-lelki táplálékunkról egyaránt gondoskodik, hiszen azért jött, hogy életünk legyen, és bõségben legyen. Megmondta, hogy aki Isten Országát és az Istennek tetszõ életet törekszik megvalósítani, annak nem kell aggódnia étel-ital-ruha dolgában (Mt 6,33). De nemcsak kenyérrel él az ember; tehát "lelkünket" is táplálni akarja: tanításával (Mk 6,34), sõt egész életével, értünk halálnak áldozott testével-vérével (Mk 6,34-44; Jn 6).
De Jézus mint jó pásztor azt is tudja, hogy Neki olyan juhai vannak, akik szabad akarattal rendelkeznek, azonkívül sokszor gyöngék, botladozók, és idõnkint csak-csak eltévednek. Ezeket azonban különös gonddal szereti. Ha száz közül egyet elveszt, képes egy idõre otthagyni a kilencvenkilenc meglévõt, s addig megy és kutat az elveszett után, míg meg nem találja. Ha megtalálja, boldogan veszi vállára s úgy viszi haza (Lk 15,3-8).
Jézus a jó pásztor, minden egyes juhára gondot visel. Minden egyházból és minden embercsoportból összegyûjti azokat, akik hûségesek Hozzá és hallgatnak az Õ szavára: egy akol lesz és egy pásztor (Jn 10,16), elválasztja õket a kosoktól (Mt 25,32), akiknek nem kellett az az Élet, amelyet Õ fölajánlott - és nekik adja a világ kezdetétõl készített országot (Mt 25,34; Lk 12,32).
S hogy mindezt megtehesse és megadhassa nekik, föláldozza értünk egész életét. Sosem tekinti a maga hasznát vagy kényelmét: istállóban születik, jászolban fekszik, szerény ácsmesterként, majd fizetés nélküli vándortanítóként él népe között, nem egyszer a szabad ég alatt éjszakázva, végül a kereszten az utolsó csepp vérét is kiontva.
A Jó Pásztor: Jézus az, aki az utolsó leheletéig értem élt. Hagyhatom-e válasz nélkül ezt?

Május 13. - Húsvét 5. vasárnapja - Jn 14,1-12 - Az Atya házában sok hely van.

A húsvét rendkívül gazdag tartalmú, sokféle mondanivalóval rendelkezõ ünnep, s a húsvét utáni vasárnapok evangéliumai ezekbõl a gondolatokból emelnek ki egyet-egyet. Így a mai szakasz az örök élet tényét közli a tanítványokkal, ill. az örök boldogság reményét erõsíti bennünk.
Ha azonban manapság örök életrõl, túlvilágról beszélünk, akkor a hitetlenek csak mosolyognak vagy gúnyolódnak, sõt azzal vádolnak bennünket, hogy mérhetetlenül nagyképûek és érdekhajhászok vagyunk, mert nem önzetlenül tesszük a jót, hanem a túlvilági jutalom reményében. Erre elõször is azt feleljük: Még mindig jobb, ha a túlvilági jutalomért teszi valaki a jót, mint ha sehogyan sem teszi, akárcsak vádlóink legnagyobb része. Másodszor: Aki nem vak, az látja, hogy miféle világot lehet ott fölépíteni, ahol a túlvilági életnek még a gondolata is hiányzik az emberekbõl. Soha ilyen arányú alkoholizmussal, soha ennyi öngyilkossággal, válással, abortusszal, ekkora munkakerüléssel és korrupcióval nem lehetett találkozni, mint éppen manapság és éppen nálunk. (Persze mindezeknek más okai is vannak.) Harmadszor: Az örök élet és a túlvilági boldogság nem más, mint minden egyes ember alapvetõ és végsõ igényeinek, vágyainak beteljesedése. Az embert semmi sem elégíti ki, semmi sem teszi egészen boldoggá ezen a földön; ha minden gazdagságot, minden kényelmet, minden hatalmat, minden jót és szépet sikerült is megszereznie, akkor is nyugtalan a szíve, mert az csak Istenben nyugodhatik meg (Ágoston).
Jézus lépten-nyomon, minden gátlás és szégyenkezés nélkül, mindenféle formában beszélt az örök életrõl. Beszélt róla, mint jutalomról, nevezte csûrnek, mondta paradicsomnak vagy Ábrahám ölének és hajléknak-lakóhelynek, szólt róla, mint Isten országáról, hívta drágagyöngynek, kifogyhatatlan erszénynek és mennyei kincsnek, nagy hangsúllyal menyegzõnek és lakomának.
Bármilyen sokat és vonzóan beszélt is Jézus az örök életrõl és boldogságról, ma mégis az a helyzet, hogy nemcsak a hitetlenek, hanem a magukat kereszténynek vallók nagy része sem hisz a feltámadásban és a túlvilági életben. Pedig ha összehasonlítjuk a feltámadást komolyan vevõ elsõ keresztények és az azt komolyan nem vevõ késõbbi-mai keresztények életét, akkor mindkettõbõl ugyanazt a következtetést vonhatjuk le: Nem kizárólagos erõforrásként, de végsõ fokon csak az örök élet reménye teheti képessé az embert arra, hogy Jézus útján járjon, az evangéliumot megvalósítsa. Az örök élet hite nélkül nincs keresztény élet. Ennek következtében azonban abban, aki nem hisz a föltámadásban és az örök életben, nem lehet meg az a nyugalom, béke és öröm, melyet Jézus már a földi életre vonatkozóan megígért, mert ez csak azoké, akik tanítása szerint élnek. Ez viszont ismét odavezet, hogy az ilyen ember mégkevésbé tud hinni a másvilági életben. Mert gondoljunk csak például arra, hogy aki soha nem szeretett igazán senkit, annak könnyû elgondolnia, hogy a halál után nincs folytatás; de ha valaki csak egyetlen embert is igazán szeretett, annak ezt lehetetlen elképzelnie, ellenben könnyû felfognia: lehetetlenség az, hogy a szeretet elmúljon és ne legyen folytatása, beteljesülése.
Az örök életbe vetett remény és a Jézus útján járás, a keresztény élet elválaszthatatlanok egymástól, ahogy Jézusban is - aki "az Út, az Igazság és az Élet" - elválaszthatatlan ez a három.

Május 20. - Húsvét 6. vasárnapja - Jn 14,15-21 - Közvetett istenszeretet.

A jó szándékú emberben - ha mélyen eltemetve, ha homályosan is - él a vágy, hogy kapcsolatban legyen Istennel, s talán az a vágy is, hogy szeretetkapcsolatban legyen Vele. A jó szándékú ember azonban a történelem folyamán újra és újra megpróbálja ezt a kapcsolatot "rövidre zárni", szeretné az Isten iránti szeretetet közvetlenül, a "világ", az embertársak kihagyásával megélni. A mai evangélium nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy ez nem lehetséges. "Aki megtartja parancsaimat, az szeret engem." Jézust szeretni, s ugyanígy Istent szeretni csak az embertársak szeretésére felszólító parancsok teljesítésével lehet. Kommunikálni lehet Istennel közvetlenül is; de szeretni csak "közvetve", azaz embertársainkat szeretve lehet. Nincs kibúvó.
Nem segít a hitvallás. Hiába fogadja el és vallja meg valaki a teljes dogmatikát, hiába mondja: "Én hiszek Istenben, elismerem Õt Uramnak, elfogadom Jézust személyes megváltómnak, vallom, hogy mindaz, amit Jézus tanít, igaz, hiszek a túlvilágban!", hiába, ha megfelelõ cselekedetei nincsenek, mert: "Nem mindaz, aki azt mondja nekem: 'Uram, Uram', jut be az Isten országába, hanem csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21).
Nem segít az imádság. "Amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire...különben mennyei Atyátok sem bocsátja meg bûneiteket" (Mk 11,25-26). Teljesen fölösleges imádkozni, akár sokat, akár keveset, ha csak egy ember is van, akivel haragot tartok, akire neheztelek, akinek nem akarok szívbõl (s nem csak látszat szerint) megbocsátani. - "Fölélik az özvegyek házát, és színleg nagyokat imádkoznak" (Mk 12,40). Kár egyetlen Miatyánkot is elimádkozni, ha egyébként nem jár más a fejünkben, hogyan tudnánk még többet szerezni, ha közben nem törõdünk a szegényekkel, az éhezõkkel, ha jólétünket nem az õ támogatásukra használjuk föl.
Nem segít az aszkézis, a szûkebb és tágabb értelemben vett böjt. Ezt már Izaiás megfogalmazta, máig érvényes világossággal, ezeket a szavakat adva Isten szájába: "Lám még böjtöléstek napján is csak a hasznot keresitek. Veszekedés és perlekedés között böjtöltök. Talán az ilyen böjt tetszik nekem? "Tudjátok, milyen az a böjt, melyet én kedvelek? Törd össze a bilincseket! Törd meg az éhezõnek kenyered! A hajléktalant fogadd be házadba - s amikor segíthetnél rajta, ne fordulj el embertársad elõl!" (58. f.)
Nem segít a liturgia. Örök emberi vágy: szertartásokkal áldozatbemutatásokkal, "istentiszteletekkel" megmutatni Isten iránti szeretetünket. Magában kevés, sõt elégtelen. "Ha ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár elõtt, békülj ki elõbb felebarátoddal, azután jöjj vissza és ajánld föl ajándékodat!" (Mt 5,23-24) Mert: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatbemutatást!" (Mt 9,13)
Nem segít a "misztika" sem. A "misztika" jelentse itt a rendkívüli kommunikációt Istennel és az isteni erõk mozgatásának képességét. Az Atya akaratának teljesítése nélkül olyan "magasztos" képességek és tettek sem hoznak szeretetkapcsolatba Istennel, mint a jövendölés, az ördögûzés vagy a csodatevés. Jézus kiemelkedõen keményen fogalmaz errõl szólva: "Takarodjatok tõlem, ti gonosztevõk" (Mt 7,21-23)! E keménységet világosan indokolja János elsõ levele: "Aki azt állítja: 'Szeretem az Istent!', de felebarátját gyûlöli, az hazug. Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szerethetné Istent, akit nem lát?" (4,20)
Viszont aki embertársaival jót cselekedve akarja szeretni Jézust, szeretni Istent, az és csak az számíthat Jézus ígéretének megvalósulására életében: "Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Szeretni fogom õt én is, és föltárom magamat neki!"

Május 27. - Urunk mennybemenetele - Lk 24,46-53 - Áldás.

A mai nap, Urunk mennybemenetelének ünnepe valahogyan nem kapott olyan hangsúlyt keresztény életünkben, amilyet talán megérdemelne. Hiszen akár a karácsony párjának is tekinthetnénk; ha amazt úgy ünnepeljük, mint Jézus közénk jövésének napját, akkor emezt távozása emléknapjaként ünnepelhetnénk. E két (persze a szó szoros értelmében nem történelmi, azaz nem meghatározott naphoz kötõdõ) dátum között élt közöttünk.
A mai ünnepelt esemény, a "mennybemenetel" tehát a búcsú pillanata. Érdekes lenne ezt megvizsgálni a tanítványok szemszögébõl is, de most csak Jézus oldaláról vizsgáljuk. Mi jellemzõ rá? Az, ami egész életét is jellemezte, amiben egész köztünk-létét össze lehet foglalni, az áldás: "kezét fölemelve megáldotta õket. Áldás közben távozott el tõlük, és fölment a mennybe" (Lk 24,50-51).
Az, aki most övéit megáldva, áldással távozik, valamikor ugyancsak áldottként, áldásként érkezett közénk. Már Keresztelõ János édesanyja, Erzsébet megsejti ezt, amikor a hozzá látogató Máriát így köszönti: "Áldottabb vagy te minden asszonynál, és áldott a te méhednek gyümölcse" (Lk 1,42). S valóban: Mindazok, akik csak találkoztak Vele a késõbbiek folyamán - ellenségei és üldözõi kivételével -, napról-napra megtapasztalhatták, hogy õ tényleg Isten áldása számunkra: jósága, szeretete, irgalma, tanítása és gyógyításai mind ezt bizonyították.
Az evangéliumok két olyan jelentõs esetet jegyeznek föl, amikor Jézus kifejezetten áldott, és ebbõl a két esetbõl megtudhatjuk, tulajdonképpen mit is jelent áldani, mi az áldás.
Az elsõ a kenyérszaporításkor történt (Mt 14,19). Amikor látta az éhen maradt tömeget, fogta az ott lévõ öt kenyeret és két halat, megáldotta azokat, majd szétosztotta és mind jóllaktak belõle. Ez már elõre jelezte a második esetet: Az utolsó vacsorán (Mt 26,26) ismét kenyeret vett a kezébe, megáldotta és odaadta tanítványainak. Azt látjuk tehát, hogy Jézus mindkét esetben jóllakatta az áldásával, áldása nyomán övéit; csak az elsõ esetben a testi, a biológiai életet, a másodikban pedig a lelki, az Isten országabeli életet, a szeretet életét táplálta bennünk.
Azt is mondhatjuk ezért, hogy az áldás nem más, mint adás - a testi-lelki élet táplálása, gazdagítása, növelése-nevelése azokban, akiknek az áldás szól. Mivel pedig testi-lelki igényeink kielégülése nem más, mint a boldogság, azt is megfogalmazhatjuk, hogy áldani annyit (is) jelent, mint boldoggá tenni: biológiai és Isten országabeli szempontból egyaránt, mert ahogyan Jézus gyakorlata is mutatja, ez a kettõ nem választható szét. Az egyik hiánya mindig lehetetlenné teszi a másikat is. Mert hiába látok el valakit minden anyagi jóval, ha jézusi szeretettel nem szeretem õt, mit sem használ neki; és megfordítva: hiába akarok szeretni valakit addig, amíg nem segítem õt az emberhez méltó megélhetésben (vö. Jk 2,16-17; 1Jn 3,17), szeretetem csak pusztába kiáltott szó. Azok, akiket Jézus majd áldottnak mond az ítéleten, tanítása szerint testi-lelki értelemben egyaránt áldására vannak a rászorulóknak (Mt 25,34-36).
És ezzel eljutottunk ahhoz, ami most a mai ünnep mondanivalója számunkra: Nekünk, akiknek Jézus az Isten áldása lett, tovább kell adnunk ezt az áldást; ahogyan Õ áldás lett a mi számunkra, úgy kell nekünk is áldássá válnunk embertársaink számára (vö. Jn 13,34b). Ahogyan Õ arra használta fel köztünk töltött idejét, hogy bennünket boldoggá tegyen, ugyanúgy nekünk is arra kell fölhasználnunk az életünket, hogy másokat boldoggá tegyünk. Nem feledkezve meg arról, hogy kezdettõl fogva ez volt Isten akarata, hiszen már Ábrahámnak is ezt mondta: "Megáldalak - és légy áldássá!" (Ter 12,3)

(Az áprilisi két írást Kovács Tádé, a májusi négyet Gergely G. András készítette.)