BOCS Homepage


 

Hitvédelem vagy erõfitogtatás?

Közel egy éve, 1998. május 17-én adta ki II. János Pál pápa "A hit védelmében" kezdetû motu proprióját. (A motu proprio a pápai rendelkezések azon fajtája, amelyet a pápa nem hivatalos elõterjesztésre, hanem saját elhatározásából hoz, s minden ünnepélyes forma nélkül adják ki. A latin kifejezés szó szerinti jelentése: "saját indíttatásból".) Az ebben közzétett állásfoglalás lényege, hogy a katolikusok ezentúl nem csupán a dogmákat kötelesek elfogadni, hanem a dogmává nem tett, de "végérvényesen elõterjesztett" tanításokat is, s aki ennek ellenszegül, azt egyházjogi büntetéssel sújtják.
Itthon "természetesen" nem keltett különösebb visszhangot ez a pápai irat, annál nagyobb felháborodást és tiltakozást váltott ki Nyugat-Európa egyházaiban. Tájékoztatásul, gondolkodásra ösztönzésként és támpontokat nyújtva kinek-kinek saját felfogása kialakításához, az alábbiakban részleteket közlünk a motu proprióval kapcsolatos négy írásból, melyeknek forrása sorrendben: a magyar Új Ember ("Katolikus hetilap"), a zürichi Orientierung ("Világnézeti információk katolikus lapja"), a Bécsben kiadott Kirche Intern ("Egy társadalomra, politikára és kultúrára nyitott egyház fóruma") és a németországi Oberurselben megjelenõ Publik-Forum ("Kritikus keresztények újságja"). A három német nyelvû cikk közül a középsõt Gergely G. András, a másik kettõt Hampel Károly fordította. A vastag betûs kiemelések mindenütt tõlünk származnak. (Szerk.)

Megõrizni és hûségesen tanítani...

...A níceai-konstantinápolyi hitvallásban foglaltak abban a tágabb értelemben vett Professio fideiben, hitvallásban találhatók, melyet a Hittani Kongregáció 1989-ben tett közzé, és amely kötelezi azokat a híveket, akik olyan hivatalt vállalnak, amely közvetve vagy közvetlenül a hit és az erkölcs mélyebb igazságainak tanulmányozásával jár, vagy az egyház kormányzásában sajátos hatalom gyakorlásához kapcsolódik. E hitvallás tartalmaz három olyan cikkelyt, amely a katolikus hitigazságokhoz való csatlakozásra utal. Az elsõ és harmadik cikkelynek az Egyházi Törvénykönyvben a 750., illetve az 1371. kánon felel meg. (A Keleti Egyházi Törvénykönyvben pedig az 598. és 599. kánon.) Ezzel szemben a katolikus egyház kódexeiben nincs [helyesen: eddig nem volt - Szerk.] megfelelõ kánonja a második cikkelynek, amely a következõket szögezi le: "Erõs hittel elfogadom és hiszem együttesen és külön-külön azokat az igazságokat, amelyek az egyház által véglegesen hirdetett hitre vagy erkölcsre vonatkoznak."
A Szentatya "Ad tuendam fidem" kezdetû motu propriójával most az egyetemes egyházi törvénykezésnek ezt a hiányosságát pótolja. A 750. kánon ettõl kezdve két paragrafussal rendelkezik, amelybõl az elsõ tartalmazza az érvényben lévõ kánon szövegét, a második pedig az új szöveget: "Szilárdan el kell fogadni és hinni kell együttesen és külön-külön azokat a dolgokat, amelyeket az Egyházi Tanítóhivatal véglegesen hirdet a hittel és erkölccsel kapcsolatban, vagyis azokat, amelyekre szükség van ahhoz, hogy szentül megõrizzük és hûségesen tanítsuk magát a hit letéteményét: a katolikus egyház tanításával tehát szembeszegül az, aki elutasítja a véglegesen hirdetett igazságokat."
A motu proprióhoz a Hittani Kongregáció magyarázó jegyzéket fûzött...

Forrás: Új Ember, 1998. július 12.

Nikolaus Klein: Hogyan kell kötelezõ érvénnyel tanítani ma?

...Ezzel az Egyházi Törvénykönyvnek (CIC), valamint a Keleti Egyházi Törvénykönyvnek (CCEO) a rendelkezéseit ahhoz az új jogi helyzethez akarják igazítani, amely a hitvallás (Professio fidei) és a hûségeskü (Iusiurandum fidelitatis) új formulájának az 1989 januárjában kiadott leirat szerinti elrendelésével állt elõ...
Ami elsõ pillantásra pusztán - a törvényalkotási teljhatalommal rendelkezõ testületeknél szokványos - törvénykezés-technikai eljárásnak látszik, horderejében messze túllépi a közvetlen indító okot. Ez következik egyrészt a törvény-kiegészítés tárgyából, hiszen ez bizony az 1989. évi hitvallás és hûségeskü-formula sokszorosan kritizált rendelkezéseire vonatkozik, amelyeket a Motu proprio nyilvánosságra hozása következtében a Professio fidei szellemében eldöntöttnek és végérvényesen rögzítettnek kell tekinteni. Ezenkívül maga a Motu proprio szövege is világos utalást tesz erre, mivel II. János Pál pápa az "Ad tuendam fidem" bevezetõ szakaszában ezt írja: "Számunkra, akiknek fõfeladata, hogy megerõsítsük testvéreinket a hitben (vö. Lk 22,23), feltétlenül szükségesnek tetszett, hogy a katolikus egyház hitének védelmére - ama tévedésekkel szemben, amelyek egyes hívõknél fellépnek, különösen azoknál, akik a teológia tudományával foglalkoznak - olyan kiegészítõ rendelkezéseket fûzzünk a CIC és a CCEO érvényes szövegébe, amelyek kifejezetten kötelezõvé teszik az egyház tanítóhivatala által végérvényesen elõterjesztett igazságok elfogadását."
...Az 1371. kánont - ennek az 1. paragrafusában kimondott büntetõ rendelkezést terjesztették ki most a 750. kánon új, második paragrafusában megnevezett tényállásra is - csak 1983-ban, a kódexbizottság munkájának lezárása után vették fel a CIC végleges szövegébe. Az akkori szándék, hogy ennek segítségével büntetõjogi kényszerítés útján érjék el az egységességet a nem tévedhetetlen tanbéli kijelentések területén is, nos, ez áll az 1998. évi törvény-kiegészítés hátterében. Ezúttal olyan hitigazságokról van szó, amelyeket végérvényesként terjesztenek elõ, jóllehet dogmaként nem fogalmazták meg azokat...

A Motu proprio jelentõsége
Az "Ad tuendam fidem" Motu proprio által az egyházi törvénykönyvbe bevezetett kiegészítések messzemenõ jelentõséggel bírnak a katolikus egyház hitértelmezését illetõen: ezek nemcsak megerõsítik az egyházi törvény azon kérdéses célkitûzését, hogy a hit és a hit elfogadásának kérdéseit büntetõjogi rendelkezésekkel kívánják szabályozni, hanem ezen túlmenõen - mivel tágítják a büntetõjoggal megragadható területeket - megváltoztatják a hitnek és a hit elfogadásának értelmezését. Az 1371. kánon 1983-as megfogalmazásában már számolt a nem tévedhetetlen tanbéli megnyilatkozások területén is az egységesítés büntetõjogi kikényszerítésével, azonban 1998-as bõvített fogalmazásában feltételezi: a katolikus egyházban vitathatatlan tény, hogy léteznek a hitet érintõ olyan kijelentések, amelyek önmagukban ugyan nem tárgyai a tévedhetetlen hitnek, de azokat végérvényes formában kell tanítani, és ebben az értelemben tartandók meg, úgyhogy tagadásukat "megfelelõ büntetéssel" kell sújtani. Így tehát ez a törvény-kiegészítés a hitbéli kijelentések egy új kategóriáját vezeti be az egyházi törvénykönyvbe. II. János Pál és a Hittani Kongregáció abból indulnak ki, hogy az ennek lehetõségét biztosító, a tanítással összhangban lévõ elõfeltevés több mint "teológiailag biztos tanítás", amit azonban a zsinati atyák sem az Elsõ, sem a Második Vatikáni Zsinat folyamán tudatosan nem akartak megfogalmazni...

Mit lehet végérvényesen tanítani?
Kétségtelenül vannak olyan felismerések, amelyek szükségesek a hit "hiánytalan megõrzéséhez" és beláttató, értelmes elõterjesztéséhez... De hogy ezeket az egyház részérõl "mint végérvényes" formában tanítandó hitigazságokat kell-e elismerni, ez a vitatott kérdés...
A vita mögött egy egyház- és teológiapolitikai nézeteltérés húzódik meg, amelyet az "Ad tuendam fidem" Motu proprio kibocsátásával kívántak megoldani. Ennek elsõ jele a Motu proprio bevezetõ mondata, amelyben II. János Pál pápa megadja indokait a leirattal kapcsolatban, s arról beszél, hogy a Motu proprióval a hívõknél és mindenekelõtt a teológusoknál fellelhetõ hitértelmezési tévedések ellen akar fellépni. Az a tény, hogy ez általános szabályokat tartalmazó leirat, nem pedig egyes tények megnevezése segítségével történt, arra utal, hogy a pápa számára itt alapvetõ döntésrõl van szó. Mivel a Motu proprio szövege további magyarázat nélkül "hívõk és különösen teológusok tévedéseirõl" beszél, azt a benyomást kelti, mintha problémátlanul el lehetne fogadni, hogy a Motu proprio az egyházon belül vitán felül álló és világos helyzetbõl indul ki, ami lehetõvé teszi, hogy az eltérõ álláspontokat minden további nélkül tévedésnek nevezze. Amint ezt már az 1989. évi Professio fidei is tette, a Motu proprio feltételezi, hogy az egyház és ezzel a pápa tévedhetetlensége vitán felül olyan igazságokra vonatkozik, amelyek maguk nem kinyilatkoztatottak, de szükségesek a hit "védelméhez". A Motu proprio bevezetõ része pontosítja, hogy itt azokról az igazságokról van szó, "amelyek a katolikus hittan kutatásakor a hit és erkölcs meghatározott igazságának az egyház részérõl történõ mélyebb megértéséhez a Szentlélek különleges sugalmazását juttatják kifejezésre", és ezáltal "történeti okok miatt, vagy logikus következményként kapcsolódnak a kinyilatkoztatáshoz." Nyitott marad azonban a kérdés, mit jelent az ilyen igazságok "végérvényes elõterjesztése"...
A Motu proprio... átveszi a katolikus egyházon belüli egyik teológiai iskola álláspontját annak bizonyítása nélkül, hogy az a katolikus egyház által általánosan elfogadott álláspontja...

A tanszerû kommentár
A Motu proprio egyház- és teológiapolitikai célkitûzése különösen világos lesz J. Ratzinger bíboros és T. Bertone érsek tanszerû kommentárjából. Nyilatkozatuk második, Magyarázatok címû részében közölnek egy sor témát, amelyek a hitigazságok második kategóriájába sorolandók. Elõször példákat mondanak azon igazságokra, amelyek szerintük logikai szükségszerûséggel kötõdnek a kinyilatkoztatáshoz; ilyenek a pápa tévedhetetlensége, a nõk pappá szentelésének elutasítása, az eutanázia megengedhetetlensége, a prostitúció és fajtalanság. Másodszorra olyan igazságok példáit említik, amelyek történelmi szükségszerûség alapján kötõdnek a kinyilatkoztatáshoz, és ezért végérvényesnek tartandók; ilyenek a pápaválasztás és az ökumenikus zsinatok jogszerûsége, a szentté avatások, XIII. Leó nyilatkozata az anglikán papszentelések érvénytelenségérõl. Mivel ezzel a felsorolással egy csomó, manapság ellentétes oldalról vitatott témát neveznek meg, közvetlenül válik világossá a tanszerû kommentár egyház- és teológiapolitikai szándéka...
J. Ratzinger bíboros és T. Bertone érsek úgy vélik: az a hittan, amely a pápa nyilatkozata szerint az egyház hitletéteményéhez tartozik, és amelyet a rendes és általános tanítóhivatal tanít, úgy tekintendõ, mint amit tévedhetetlen módon terjesztettek elõ. "Az a nyilatkozat, amellyel a pápa ezt igazolja vagy megerõsíti, ebben az esetben nem dogmatizálási aktus, hanem formális bizonysága annak, hogy egy igazság már az egyház birtokában van, s azt az egyház tévedhetetlenül adja tovább." Ebben az értelemben itt következetesen lemondanak a Lumen gentium dogmatikus konstitúció 25. fejezetében megjelölt kritériumokról, hogy miképp állapítható meg formálisan egy hitbéli tanításról annak kinyilatkoztatott volta...
Kérdéses azonban, hogy az ilyen hitbeli kijelentéseket tévedhetetlen tanításként kell-e elfogadni...

Forrás: Orientierung, 1998/17

Harald Pawlowsky: A pápa szuperpápának kiáltja ki magát
A nyakasoknak igazságos büntetést!

A Vatikánban ütött a második, befelé irányuló ellenreformáció órája. Ez idõ szerint alig telik el egy hét, hogy a kereszténység ne kerüljön szembe egyre újabb Jób-hírekkrel. Nyilvánvaló, hogy a pápa környezetében az egyház letûnésének hangulata uralkodik amit az a félelem hajt, hogy minden hierarchikus lépcsõt illetõen kicsúszik a talaj a központilag szervezett, klerikális hivatali egyház alól.
A pápa most ismét fegyelmi eszközökhöz nyúlt. Az egyházjogot saját pápai teljhatalma révén változtatta meg.
A jövõben a katolikus teológusoknak még olyan hittartalmakat is kell tanítaniuk és védelmezniük, amelyeket az egyházi felsõbbség nem minõsített kifejezetten véglegesnek. Az "Ad tuendam fidem" (A hit védelmében) kezdetû pápai rendelkezés szerint: A hit védelmében, és egyes hívõk téves nézetei miatt, különös tekintettel bizonyos személyekre a fõfoglalkozású teológusok körébõl, sürgetõvé vált újabb egyházjogi határozatok kibocsátása. Az egyház hivatalos teológusai által általános gyakorlat szerint leteendõ hitvallást (Professio fidei) kiegészítették egy további, súlyos kötelezettségvállalás megvallásával. Eszerint az érintett teológusok "akaratát és értelmét" ezután olyan vallásos engedelmességre kötelezik az egyház tanítóhivatali tekintélye iránt, amely akkor is fennáll, ha az nem szándékozott külön végleges formában hirdetni valamely egyházi tanítást. "Szilárdan kell hinni" most már nemcsak mindazt, amit Isten írott, vagy áthagyományozott Igéje tartalmaz, hanem azt is, amit "az egyház Istentõl kinyilatkoztatott hittartalomként terjeszt a hívõk elé".
Egy további paragrafus azt is rögzíti, hogy minden katolikus hívõ köteles hinni mindazon tartalmakat, amelyeket az egyházi tanítóhivatal a maga tekintélyével hit és erkölcs dolgaiban "határozott formában" terjeszt a hívõk elé. Ez arra az esetre is érvényes, amikor ezeket a tételeket nem kötelezõ dogmaként hirdetik ki.
Röviden: az eddig "nem csalhatatlan" tanítási határozatokat újabban "mintegy-tévedhetetlennek" minõsítették. Ily módon a pápa szuperpápának nyilatkoztatta ki önmagát. És újabb büntetõ rendelkezések szólnak arról is, hogy "igazságos büntetés" sújtsa azokat, akik az ilyen tartalmakat "csökönyösen visszautasítják". Ratzinger bíboros pontosan ebben az értelemben húzta alá egy magyarázó megjegyzésben, hogy a nõk kizárása a pappászentelésbõl a "határozott módon elõterjesztett igazságok" közé tartozik, amelyek iránt abszolút engedelmességgel tartozunk.
Anélkül hogy hivatkozott volna az egyházi törvénykönyvre, a Vatikán már 1989-ben "hûségesküt" (Iusiurandum fidelitatis) írt elõ a püspökök és teológus professzorok számára, amelyben nem tettek különbséget egyházi tantételek és kifejezett dogmák között. Az újabb fegyelmi dokumentum bevezetésében viszont az áll, hogy mind az 1989-es hûségeskü, mind az 1998-as hitvallási nyilatkozat azt a hiányt szünteti meg az 1983-ban kiadott egyházi törvénykönyvben, amellyel, mint ismeretes, a II. Vatikáni Zsinat határozatait azokat meghamisítva törvényi elõírásokká alakították át.
A pápa környezetében nyilvánvalóan az a kényszerképzet uralkodik, hogy az üdvösségrõl szóló keresztény tanítást az emberiség számára csak egy vakfegyelemre szoktatott, katonás, központilag szervezett, római katolikus hivatali egyház segítségével lehet közvetíteni, következésképp az egyházi központ minden fáradozásának fõfeladata ennek a kiváltságnak a védelmezése.
És hogy a dolgot még világosabbá tegyük: A II. Vatikáni Zsinat (1965) úgy értelmezte önmagát mint kiegészítõ helyesbítést az I. Vatikáni Zsinathoz (1870), amelyik meghirdette a pápai tévedhetetlenség hevesen vitatott dogmáját. A II. Vatikánum érvényre juttatta a püspökök kollegialitását azzal a megkötéssel, hogy kötelezõ tanításbeli döntéseket csak a pápával közösségben hozhatnak. Az I. Vatikánum pontosan meghatározta, hogy milyen, habár formális elõfeltételek mellett hirdethet ki a pápa úgynevezett "tévedhetetlen" hittételeket (dogmákat), amelyek minden hívõ számára kötelezõek. Ezt a szabályozást most az egyházi törvénykönyvön egyszerû pápai tollvonással végrehajtott változtatással kibõvítették. Most már dogmaszerû kötelezõség szintjén lehet hirdetni olyan tanítást, amirõl külön aktus keretében nem tették közzé, hogy végérvényesnek tekintendõ. Büntetés fenyegeti azt, aki nem engedelmeskedik ezeknek a mintegy-dogmáknak. A pápa legfelsõbb törvényadói, ítélõbírói és átfogó jogi végrehajtói hatalmával ily módon ügyesen megkerüli az I. Vatikánum által hozott korlátozást, miszerint abszolút kötelezõként csak véglegesen kötelezõ jellegû tanításokat hirdethet ki. Ezzel megjelent a "forradalom fentrõl" fogalma az Opus Dei mintájára, amely a római katolikus egyház ötödik hadoszlopa.
A pápa és tanácsadói tudatosan lépték át a tévedhetetlenség dogmája által megvont határt. Ezzel elviselhetetlen teher alá helyezték a világ egyházainak egyesítésére irányuló törekvéseket, nem is beszélve arról a negatív hatásról, amit ez a tény a katolikus egyház belsõ alkotmányára gyakorol.

Forrás: Publik-Forum, 98/13