|
|
Hitvédelem
vagy erõfitogtatás?
Közel egy éve, 1998.
május 17-én adta ki II. János Pál pápa "A hit
védelmében" kezdetû motu proprióját. (A motu
proprio a pápai rendelkezések azon fajtája, amelyet a
pápa nem hivatalos elõterjesztésre, hanem saját
elhatározásából hoz, s minden ünnepélyes forma
nélkül adják ki. A latin kifejezés szó szerinti
jelentése: "saját indíttatásból".) Az
ebben közzétett állásfoglalás lényege, hogy a
katolikusok ezentúl nem csupán a dogmákat kötelesek
elfogadni, hanem a dogmává nem tett, de
"végérvényesen elõterjesztett"
tanításokat is, s aki ennek ellenszegül, azt
egyházjogi büntetéssel sújtják.
Itthon "természetesen" nem keltett
különösebb visszhangot ez a pápai irat, annál
nagyobb felháborodást és tiltakozást váltott ki
Nyugat-Európa egyházaiban. Tájékoztatásul,
gondolkodásra ösztönzésként és támpontokat
nyújtva kinek-kinek saját felfogása kialakításához,
az alábbiakban részleteket közlünk a motu proprióval
kapcsolatos négy írásból, melyeknek forrása
sorrendben: a magyar Új Ember ("Katolikus
hetilap"), a zürichi Orientierung
("Világnézeti információk katolikus
lapja"), a Bécsben kiadott Kirche Intern ("Egy
társadalomra, politikára és kultúrára nyitott
egyház fóruma") és a németországi Oberurselben
megjelenõ Publik-Forum ("Kritikus keresztények
újságja"). A három német nyelvû cikk közül a
középsõt Gergely G. András, a másik kettõt Hampel
Károly fordította. A vastag betûs kiemelések
mindenütt tõlünk származnak. (Szerk.)
Megõrizni
és hûségesen tanítani...
...A níceai-konstantinápolyi
hitvallásban foglaltak abban a tágabb értelemben vett Professio
fideiben, hitvallásban találhatók, melyet
a Hittani Kongregáció 1989-ben tett közzé,
és amely kötelezi azokat a híveket, akik olyan
hivatalt vállalnak, amely közvetve vagy közvetlenül a
hit és az erkölcs mélyebb igazságainak
tanulmányozásával jár, vagy az egyház
kormányzásában sajátos hatalom gyakorlásához
kapcsolódik. E hitvallás tartalmaz három olyan
cikkelyt, amely a katolikus hitigazságokhoz való
csatlakozásra utal. Az elsõ és harmadik
cikkelynek az Egyházi Törvénykönyvben a 750., illetve
az 1371. kánon felel meg. (A Keleti Egyházi
Törvénykönyvben pedig az 598. és 599. kánon.) Ezzel
szemben a katolikus egyház kódexeiben nincs
[helyesen: eddig nem volt - Szerk.] megfelelõ
kánonja a második cikkelynek, amely a
következõket szögezi le: "Erõs hittel elfogadom
és hiszem együttesen és külön-külön azokat az
igazságokat, amelyek az egyház által véglegesen
hirdetett hitre vagy erkölcsre vonatkoznak."
A Szentatya "Ad tuendam fidem" kezdetû motu
propriójával most az egyetemes egyházi
törvénykezésnek ezt a hiányosságát pótolja.
A 750. kánon ettõl kezdve két paragrafussal
rendelkezik, amelybõl az elsõ tartalmazza az
érvényben lévõ kánon szövegét, a második pedig az
új szöveget: "Szilárdan el kell fogadni és hinni
kell együttesen és külön-külön azokat a dolgokat,
amelyeket az Egyházi Tanítóhivatal véglegesen hirdet
a hittel és erkölccsel kapcsolatban, vagyis azokat,
amelyekre szükség van ahhoz, hogy szentül megõrizzük
és hûségesen tanítsuk magát a hit letéteményét: a
katolikus egyház tanításával tehát szembeszegül az,
aki elutasítja a véglegesen hirdetett
igazságokat."
A motu proprióhoz a Hittani Kongregáció magyarázó
jegyzéket fûzött...
Forrás: Új Ember,
1998. július 12.
Nikolaus
Klein: Hogyan kell kötelezõ érvénnyel tanítani ma?
...Ezzel az Egyházi Törvénykönyvnek (CIC),
valamint a Keleti Egyházi Törvénykönyvnek (CCEO) a
rendelkezéseit ahhoz az új jogi helyzethez akarják
igazítani, amely a hitvallás (Professio fidei)
és a hûségeskü (Iusiurandum fidelitatis) új
formulájának az 1989 januárjában kiadott leirat
szerinti elrendelésével állt elõ...
Ami elsõ pillantásra pusztán - a törvényalkotási
teljhatalommal rendelkezõ testületeknél szokványos -
törvénykezés-technikai eljárásnak látszik, horderejében
messze túllépi a közvetlen indító okot. Ez
következik egyrészt a törvény-kiegészítés
tárgyából, hiszen ez bizony az 1989. évi hitvallás
és hûségeskü-formula sokszorosan kritizált
rendelkezéseire vonatkozik, amelyeket a Motu proprio
nyilvánosságra hozása következtében a Professio
fidei szellemében eldöntöttnek és
végérvényesen rögzítettnek kell tekinteni.
Ezenkívül maga a Motu proprio szövege is
világos utalást tesz erre, mivel II. János Pál pápa
az "Ad tuendam fidem" bevezetõ szakaszában
ezt írja: "Számunkra, akiknek fõfeladata, hogy
megerõsítsük testvéreinket a hitben (vö. Lk 22,23),
feltétlenül szükségesnek tetszett, hogy a katolikus
egyház hitének védelmére - ama tévedésekkel
szemben, amelyek egyes hívõknél fellépnek,
különösen azoknál, akik a teológia tudományával
foglalkoznak - olyan kiegészítõ rendelkezéseket
fûzzünk a CIC és a CCEO érvényes szövegébe,
amelyek kifejezetten kötelezõvé teszik az egyház
tanítóhivatala által végérvényesen elõterjesztett
igazságok elfogadását."
...Az 1371. kánont - ennek az 1. paragrafusában
kimondott büntetõ rendelkezést terjesztették ki most
a 750. kánon új, második paragrafusában megnevezett
tényállásra is - csak 1983-ban, a kódexbizottság
munkájának lezárása után vették fel a CIC végleges
szövegébe. Az akkori szándék, hogy ennek
segítségével büntetõjogi kényszerítés útján
érjék el az egységességet a nem tévedhetetlen
tanbéli kijelentések területén is, nos, ez
áll az 1998. évi törvény-kiegészítés hátterében.
Ezúttal olyan hitigazságokról van szó,
amelyeket végérvényesként terjesztenek elõ,
jóllehet dogmaként nem fogalmazták meg azokat...
A Motu proprio
jelentõsége
Az "Ad tuendam fidem" Motu proprio
által az egyházi törvénykönyvbe bevezetett
kiegészítések messzemenõ jelentõséggel bírnak a
katolikus egyház hitértelmezését illetõen: ezek
nemcsak megerõsítik az egyházi törvény azon
kérdéses célkitûzését, hogy a hit és a hit
elfogadásának kérdéseit büntetõjogi
rendelkezésekkel kívánják szabályozni, hanem ezen
túlmenõen - mivel tágítják a büntetõjoggal
megragadható területeket - megváltoztatják a
hitnek és a hit elfogadásának értelmezését.
Az 1371. kánon 1983-as megfogalmazásában már számolt
a nem tévedhetetlen tanbéli megnyilatkozások
területén is az egységesítés büntetõjogi
kikényszerítésével, azonban 1998-as bõvített
fogalmazásában feltételezi: a katolikus
egyházban vitathatatlan tény, hogy léteznek a hitet
érintõ olyan kijelentések, amelyek önmagukban ugyan
nem tárgyai a tévedhetetlen hitnek, de azokat
végérvényes formában kell tanítani, és ebben az
értelemben tartandók meg, úgyhogy tagadásukat
"megfelelõ büntetéssel" kell sújtani.
Így tehát ez a törvény-kiegészítés a hitbéli
kijelentések egy új kategóriáját vezeti be az
egyházi törvénykönyvbe. II. János Pál és a Hittani
Kongregáció abból indulnak ki, hogy az ennek
lehetõségét biztosító, a tanítással összhangban
lévõ elõfeltevés több mint "teológiailag
biztos tanítás", amit azonban a zsinati atyák sem
az Elsõ, sem a Második Vatikáni Zsinat folyamán
tudatosan nem akartak megfogalmazni...
Mit lehet
végérvényesen tanítani?
Kétségtelenül vannak olyan felismerések, amelyek
szükségesek a hit "hiánytalan
megõrzéséhez" és beláttató, értelmes
elõterjesztéséhez... De hogy ezeket az egyház
részérõl "mint végérvényes" formában
tanítandó hitigazságokat kell-e elismerni, ez a
vitatott kérdés...
A vita mögött egy egyház- és
teológiapolitikai nézeteltérés húzódik meg, amelyet
az "Ad tuendam fidem" Motu
proprio kibocsátásával
kívántak megoldani. Ennek elsõ jele a Motu
proprio bevezetõ mondata, amelyben II. János Pál pápa
megadja indokait a leirattal kapcsolatban, s arról
beszél, hogy a Motu proprióval a hívõknél és
mindenekelõtt a teológusoknál fellelhetõ
hitértelmezési tévedések ellen akar fellépni. Az a
tény, hogy ez általános szabályokat tartalmazó
leirat, nem pedig egyes tények megnevezése
segítségével történt, arra utal, hogy a pápa
számára itt alapvetõ döntésrõl van szó. Mivel a Motu
proprio szövege további magyarázat nélkül
"hívõk és különösen teológusok
tévedéseirõl" beszél, azt a benyomást kelti, mintha
problémátlanul el lehetne fogadni, hogy a Motu proprio
az egyházon belül vitán felül álló és világos
helyzetbõl indul ki, ami lehetõvé teszi, hogy az
eltérõ álláspontokat minden további nélkül
tévedésnek nevezze. Amint ezt már az 1989. évi
Professio fidei is tette, a Motu proprio feltételezi,
hogy az egyház és ezzel a pápa tévedhetetlensége
vitán felül olyan igazságokra vonatkozik, amelyek
maguk nem kinyilatkoztatottak, de szükségesek a hit
"védelméhez". A Motu proprio bevezetõ része
pontosítja, hogy itt azokról az igazságokról van
szó, "amelyek a katolikus hittan kutatásakor a hit
és erkölcs meghatározott igazságának az egyház
részérõl történõ mélyebb megértéséhez a
Szentlélek különleges sugalmazását juttatják
kifejezésre", és ezáltal "történeti okok
miatt, vagy logikus következményként kapcsolódnak a
kinyilatkoztatáshoz." Nyitott marad
azonban a kérdés, mit jelent az ilyen igazságok
"végérvényes elõterjesztése"...
A Motu proprio... átveszi a katolikus egyházon belüli
egyik teológiai iskola álláspontját annak bizonyítása
nélkül, hogy az a katolikus egyház által
általánosan elfogadott álláspontja...
A tanszerû kommentár
A Motu proprio egyház- és teológiapolitikai
célkitûzése különösen világos lesz J.
Ratzinger bíboros és T. Bertone érsek tanszerû
kommentárjából. Nyilatkozatuk második, Magyarázatok
címû részében közölnek egy sor témát, amelyek a
hitigazságok második kategóriájába sorolandók.
Elõször példákat mondanak azon igazságokra,
amelyek szerintük logikai szükségszerûséggel
kötõdnek a kinyilatkoztatáshoz; ilyenek a pápa
tévedhetetlensége, a nõk pappá szentelésének
elutasítása, az eutanázia megengedhetetlensége, a
prostitúció és fajtalanság. Másodszorra olyan
igazságok példáit említik, amelyek történelmi
szükségszerûség alapján kötõdnek a
kinyilatkoztatáshoz, és ezért végérvényesnek
tartandók; ilyenek a pápaválasztás és az ökumenikus
zsinatok jogszerûsége, a szentté avatások, XIII. Leó
nyilatkozata az anglikán papszentelések
érvénytelenségérõl. Mivel ezzel a
felsorolással egy csomó, manapság ellentétes
oldalról vitatott témát neveznek meg, közvetlenül
válik világossá a tanszerû kommentár egyház- és
teológiapolitikai szándéka...
J. Ratzinger bíboros és T. Bertone érsek úgy vélik:
az a hittan, amely a pápa nyilatkozata szerint az
egyház hitletéteményéhez tartozik, és amelyet a
rendes és általános tanítóhivatal tanít, úgy
tekintendõ, mint amit tévedhetetlen módon
terjesztettek elõ. "Az a nyilatkozat, amellyel a
pápa ezt igazolja vagy megerõsíti, ebben az esetben
nem dogmatizálási aktus, hanem formális bizonysága
annak, hogy egy igazság már az egyház birtokában van,
s azt az egyház tévedhetetlenül adja tovább."
Ebben az értelemben itt következetesen lemondanak a
Lumen gentium dogmatikus konstitúció 25. fejezetében
megjelölt kritériumokról, hogy miképp
állapítható meg formálisan egy hitbéli tanításról
annak kinyilatkoztatott volta...
Kérdéses azonban, hogy az ilyen hitbeli kijelentéseket
tévedhetetlen tanításként kell-e elfogadni...
Forrás:
Orientierung, 1998/17
Harald
Pawlowsky: A pápa szuperpápának kiáltja ki magát
A nyakasoknak igazságos
büntetést!
A Vatikánban ütött a második, befelé
irányuló ellenreformáció órája. Ez idõ
szerint alig telik el egy hét, hogy a kereszténység ne
kerüljön szembe egyre újabb Jób-hírekkrel.
Nyilvánvaló, hogy a pápa környezetében az egyház
letûnésének hangulata uralkodik — amit az a
félelem hajt, hogy minden hierarchikus lépcsõt
illetõen kicsúszik a talaj a központilag szervezett,
klerikális hivatali egyház alól.
A pápa most ismét fegyelmi eszközökhöz nyúlt. Az
egyházjogot saját pápai teljhatalma révén
változtatta meg. A jövõben a katolikus
teológusoknak még olyan hittartalmakat is kell
tanítaniuk és védelmezniük, amelyeket az egyházi
felsõbbség nem minõsített kifejezetten véglegesnek.
Az "Ad tuendam fidem" (A hit védelmében)
kezdetû pápai rendelkezés szerint: A hit védelmében,
és egyes hívõk téves nézetei miatt, különös
tekintettel bizonyos személyekre a
fõfoglalkozású teológusok körébõl,
sürgetõvé vált újabb egyházjogi határozatok
kibocsátása. Az egyház hivatalos teológusai által
általános gyakorlat szerint leteendõ hitvallást
(Professio fidei) kiegészítették egy további, súlyos
kötelezettségvállalás megvallásával. Eszerint az
érintett teológusok "akaratát és
értelmét" ezután olyan vallásos engedelmességre
kötelezik az egyház tanítóhivatali tekintélye
iránt, amely akkor is fennáll, ha az nem szándékozott
külön végleges formában hirdetni valamely egyházi
tanítást. "Szilárdan kell hinni" most
már nemcsak mindazt, amit Isten írott, vagy
áthagyományozott Igéje tartalmaz, hanem azt is, amit
"az egyház Istentõl kinyilatkoztatott
hittartalomként terjeszt a hívõk elé".
Egy további paragrafus azt is rögzíti, hogy minden
katolikus hívõ köteles hinni mindazon
tartalmakat, amelyeket az egyházi tanítóhivatal a maga
tekintélyével hit és erkölcs dolgaiban
"határozott formában" terjeszt a hívõk
elé. Ez arra az esetre is érvényes, amikor ezeket
a tételeket nem kötelezõ dogmaként hirdetik ki.
Röviden: az eddig "nem csalhatatlan"
tanítási határozatokat újabban
"mintegy-tévedhetetlennek" minõsítették.
Ily módon a pápa szuperpápának nyilatkoztatta ki
önmagát. És újabb büntetõ rendelkezések szólnak
arról is, hogy "igazságos büntetés" sújtsa
azokat, akik az ilyen tartalmakat "csökönyösen
visszautasítják". Ratzinger bíboros pontosan
ebben az értelemben húzta alá egy magyarázó
megjegyzésben, hogy a nõk kizárása a
pappászentelésbõl a "határozott módon
elõterjesztett igazságok" közé tartozik, amelyek
iránt abszolút engedelmességgel tartozunk.
Anélkül hogy hivatkozott volna az egyházi
törvénykönyvre, a Vatikán már 1989-ben
"hûségesküt" (Iusiurandum fidelitatis) írt
elõ a püspökök és teológus professzorok számára,
amelyben nem tettek különbséget egyházi tantételek
és kifejezett dogmák között. Az újabb fegyelmi
dokumentum bevezetésében viszont az áll, hogy mind az
1989-es hûségeskü, mind az 1998-as hitvallási
nyilatkozat azt a hiányt szünteti meg az 1983-ban
kiadott egyházi törvénykönyvben, amellyel, mint
ismeretes, a II. Vatikáni Zsinat határozatait —
azokat meghamisítva — törvényi elõírásokká
alakították át.
A pápa környezetében nyilvánvalóan az a
kényszerképzet uralkodik, hogy az üdvösségrõl
szóló keresztény tanítást az emberiség számára
csak egy vakfegyelemre szoktatott, katonás, központilag
szervezett, római katolikus hivatali egyház
segítségével lehet közvetíteni, következésképp az
egyházi központ minden fáradozásának fõfeladata
ennek a kiváltságnak a védelmezése.
És hogy a dolgot még világosabbá tegyük: A II.
Vatikáni Zsinat (1965) úgy értelmezte önmagát mint
kiegészítõ helyesbítést az I. Vatikáni Zsinathoz
(1870), amelyik meghirdette a pápai tévedhetetlenség
hevesen vitatott dogmáját. A II. Vatikánum érvényre
juttatta a püspökök kollegialitását — azzal a
megkötéssel, hogy kötelezõ tanításbeli döntéseket
csak a pápával közösségben hozhatnak. Az I.
Vatikánum pontosan meghatározta, hogy milyen, habár
formális elõfeltételek mellett hirdethet ki a pápa
úgynevezett "tévedhetetlen" hittételeket
(dogmákat), amelyek minden hívõ számára
kötelezõek. Ezt a szabályozást most az egyházi
törvénykönyvön egyszerû pápai tollvonással
végrehajtott változtatással kibõvítették. Most
már dogmaszerû kötelezõség szintjén lehet hirdetni
olyan tanítást, amirõl külön aktus keretében nem
tették közzé, hogy végérvényesnek tekintendõ.
Büntetés fenyegeti azt, aki nem engedelmeskedik ezeknek
a mintegy-dogmáknak. A pápa
legfelsõbb törvényadói, ítélõbírói és átfogó
jogi végrehajtói hatalmával ily módon
ügyesen megkerüli az I. Vatikánum által hozott
korlátozást, miszerint abszolút
kötelezõként csak véglegesen kötelezõ jellegû
tanításokat hirdethet ki. Ezzel megjelent a
"forradalom fentrõl" fogalma az Opus Dei
mintájára, amely a római katolikus egyház ötödik
hadoszlopa.
A pápa és tanácsadói tudatosan lépték át a
tévedhetetlenség dogmája által megvont határt. Ezzel
elviselhetetlen teher alá helyezték a világ
egyházainak egyesítésére irányuló törekvéseket,
nem is beszélve arról a negatív hatásról, amit ez a
tény a katolikus egyház belsõ alkotmányára gyakorol.
Forrás:
Publik-Forum, 98/13
|