Beszélgetés
Drégely várának tövében "Az életben a dolgoknak rendben kell lenniük..." - tartja szinte élet-mottóként "Márton" helyett Imre, "az oroszi pap". Nyugodt, mosolygós, sõt idõnként nagyokat nevet. Ha valakivel vagy valamivel nem ért egyet, akkor sem kiabál, hanem leginkább hallgat és teszi a dolgát. Az õ véleménye mindenki számára jól tudható: szeretni kell, szolgálni kell, jót kell tenni, meg kell próbálni szót érteni. Ilyen egyszerû - egy hiteles élet receptje. - Olyannak ismerlek, mint aki nagyon jól érzi magát "civil", "laikus" környezetben, pedig "pap vagy te mindörökké...", a nagyoroszi plébános. Nem érzek kettõsséget, nem hiszek egy
kettéosztott, papokra és nem-papokra felosztott
emberiségben. Nem végzem másként papi feladataimat,
mint közösségi vagy egyszerûen emberi feladataimat.
Nagyon veszélyesnek tartom, hogy sok pap rettenetesen
félti a "papi identitását", valamiféle
felsõbbrendûséget feltételez önmagáról, és ehhez
körömszakadtáig ragaszkodik. - Milyen környezetbõl indultál? Budai, pontosabban városmajori gyerek voltam, amolyan
szegény középosztálybeli. Anyám családja
elszegényedett kisnemesi család, apai nagyapám
gazdatiszt volt. Édesapám tisztviselõként dolgozott
egy bankban. Az elsõ világháború legelején
hadifogságba esett, egészen Vlagyivosztokig keveredett
és csak a 20-as évek elején jutott haza. De
hazajutott! Keresztapám egy gyermektelen jogászember
volt, kúriai bíró Pesten. Építtetett egy szép
rózsadombi házat, és az emeletét nekünk adta. Ketten
voltunk testvérek az öcsémmel. - Érdekes ez a mély vonzódásod a rendhez. Igen. Lakásomon, íróasztalomon ugyan nem nagyon
látszik, sõt!... De ennek a külsõ rendetlenségnek is
alighanem éppen az az oka, hogy folyton keresem az
optimális, ideális (talán utópisztikus) megoldást,
így aztán valahogy "sok szék között a pad alá
esem" e vonatkozásban. Meg aztán idõvel sem
gyõzöm olyan "igazi" rendnek a
megteremtését, aminõt szeretnék, hát marad a
rendetlenség. A rend iránti vonzalmam abban mutatkozik,
hogy mindig szerettem, ha pontosan elõírják, mit és
hogyan kell tenni; ha az életnek szabályos keretei
vannak. - Ehhez képest elég sok rendetlenséget okozott a Te életedben is a háború! Bizony ez így igaz. '44 tavaszán korán véget ért
a tanév és mi egész nyáron a kunmadarasi
repülõteret építettük: 17 évesen. Októberben még
elkezdtük a nyolcadik osztályt, de a hónap végén
véget is ért tanítás. Általános mozgósítás volt,
s vittek bennünket Budaörsre, a Kamaraerdõbe
lövészárkot ásni. December 23-án nem osztották ki a
lapátokat, és nagy kavarodás volt a vezetõk
körében. Azután elindítottak bennünket a városon
keresztül, s elgyalogoltunk egészen Pilisborosjenõig.
Öt percnyire mentünk el az otthonomtól, de én, a
rendes, nem léptem ki a sorból, fõleg azért nem, mert
a holminkat egy szekéren hozták utánunk, s ha
megszököm, az biztosan elvész. Azután december
24-én, a továbbvonuláskor egy társammal mégiscsak
beugrottunk egy szalmakazal mögé: megszöktünk, aztán
"beszöktünk" a városba - utolsó
pillanatban: az ostromgyûrû perceken belül bezárult
mögöttünk -, és estére hazagyalogoltunk. - Maradt tehát a papi szolgálat, melyhez azóta, mintegy félévszázada hûséges vagy. 1952-ben szenteltek fel, s persze én is káplánként
kezdtem mûködésemet. De kezdettõl fogva zavart, hogy
a dolgok nem úgy mennek, mint ahogyan szerintem azoknak
menniük kellett volna. Mást tartottam eszményinek,
evangéliuminak, mint amit megvalósulni láttam. Nem
lázadoztam, de nagyon kerestem. Arra vágytam, hogy
ahogyan régen a pogányok tengerébõl kiemelkedtek a
keresztények "szigetei", úgy ma a
megkereszteltek tengerébõl emelkedjenek ki az igaziak;
álmodoztam egy, a hitet komolyan vevõ és élõ
"katolikus szektáról". - A faluban is inkább kedves nagyapának tartanak téged, mint távolságtartó plébános úrnak. Igen, az iskolaigazgatótól kezdve a polgármesteren keresztül az egész faluban szinte mindenki Imre bácsinak szólít, esetleg Imre testvérnek. A "plébános úr" megszólítást még csak elfogadom. De kezdettõl kértem - Jézusra hivatkozva -, hogy ne szólítsanak atyának! Akikkel személyes kapcsolatban voltam, azok eddig is tegeztek, kortól függetlenül. De amikor elmúltam 70 éves, nyilvánosan kértem, hogy mindenki tegezzen. - Aki hozzád betér, nagyon gyakran a számítógép mellett talál. Sok-sok kiadvány (köztük lapunk, az "Érted vagyok", Bulányi György Szent Pál teológiájáról írt könyvsorozata és a falusi hírújság is) a Te gépedrõl kerül a nyomdába. Vonz a számítógép? Igen, nagyon. Õszintén élvezem - néha túlságosan
is! -, mert itt is szabályok vannak, a dolgok
elõírásszerûen, rendben mennek (amíg nem kap vírust
a gépem!). Szeretem, ahogy a tördelés során az
oldalak kialakulnak, az elképzelések fekete-fehéren
papírra nyomódnak. Különösebb képzelõtehetségem
vagy jó ízlésem ugyan nincsen, de azért rendezett
oldalakat össze tudok állítani. Már megint a rend! - Az elmúlt évek során komoly építkezés zajlott a plébániádon. Miért vágtál bele? Rájöttem, hogy ha nem tatarozunk, az épület a fejemre dõl. S ha már tatarozni kell, akkor fejlesszünk is: legyen korszerûbb a ház! Nekem sem mindegy, hogy hol lakom, s kínáljon jobb körülményeket az évrõl évre itt lelkigyakorlatozó vagy egyszerûen csak pihenõ testvéreknek. - Tizenhat éve szolgálsz Nagyorosziban, s plébániád ajtaja valóban mindig nyitva volt a lelkigyakorlatozók elõtt. A résztvevõk ugyan mindig hálásak voltak érte, de Te bizony idõnként "szorultál" miatta. 1983 tavaszán kerültem ide. Ebben az évben a nyár
elején kapta meg Lékai bíboros a listát az Állami
Egyházügyi Hivataltól, hogy hol lesznek
Bokor-szervezésû lelkigyakorlatok, s a hozzá tartozó
felszólítást, hogy ezeket akadályozza meg. Hivatott
Esztergomba, s számon kérte, hogy ki adott engedélyt
ezekre a lelkigyakorlatokra. Csak a Jóistenre
hivatkozhattam. De rögtön hozzátettem, hogy amennyiben
szükséges, máris írásban kérek tõle engedélyt.
Mondanom sem kell, hogy azonnal közölte, nem fogja
megadni; sõt, megfenyegetett, hogy ha megtartjuk a
lelkigyakorlatokat, akkor elhelyez. Hazajöttem, és
itthonról írtam a bíborosnak, hogy lelkigyakorlat
igenis lesz, mert nem utasítom ki a barátaimat a
plébániáról, ha azok itt akarnak imádkozni,
beszélgetni. - Papi mûködésednek melyek az örömei és
melyek a nehézségei? A kisgyerekek már fárasztanak, nekik nem szívesen
tartok hittant, ezt már inkább a segítõimre hagyom,
akikkel viszont felnõtt csoporttalálkozókon vagyunk
együtt, s beszéljük meg az átadandó üzenetet. Két
falumban is a helybeli polgármester (pontosabban: az
egyikben most már expolgármester) tartja az
igeliturgiát azokon a vasárnapokon, amikor nincsen
szentmise. (Négy falum van, nem jutok el minden
hétvégén mindenhova.) Velük is rendszeresek a külön
találkozók. - Hogyan telnek napjaid? Mivel tudod megõrizni ezt a rugalmasságot, amely szinte kortalanná tesz? Reggel fél hat körül kelek. A plébánosi és
közösségi kötelezettségek, valamint a
számítógépes munkák töltik ki a napomat. Az
iskolában szûkében vannak a némettanárnak,
megkértek, hogy segítsek, így németet is tanítok.
Táblázatba foglalom a hét feladatait: miséket,
hittanokat, temetéseket, közösségi programokat, lelki
beszélgetéseket, látogatásokat, elcsendesedésre
szánt idõt, számítógépes feladatokat stb. - Nem is tudunk olyannak elképzelni! Köszönjük derûs lényedet és kitartó munkádat. Schanda Beáta |