BOCS Homepage


  Beszélgetés Drégely várának tövében

"Az életben a dolgoknak rendben kell lenniük..." - tartja szinte élet-mottóként "Márton" helyett Imre, "az oroszi pap". Nyugodt, mosolygós, sõt idõnként nagyokat nevet. Ha valakivel vagy valamivel nem ért egyet, akkor sem kiabál, hanem leginkább hallgat és teszi a dolgát. Az õ véleménye mindenki számára jól tudható: szeretni kell, szolgálni kell, jót kell tenni, meg kell próbálni szót érteni. Ilyen egyszerû - egy hiteles élet receptje.

- Olyannak ismerlek, mint aki nagyon jól érzi magát "civil", "laikus" környezetben, pedig "pap vagy te mindörökké...", a nagyoroszi plébános.

Nem érzek kettõsséget, nem hiszek egy kettéosztott, papokra és nem-papokra felosztott emberiségben. Nem végzem másként papi feladataimat, mint közösségi vagy egyszerûen emberi feladataimat. Nagyon veszélyesnek tartom, hogy sok pap rettenetesen félti a "papi identitását", valamiféle felsõbbrendûséget feltételez önmagáról, és ehhez körömszakadtáig ragaszkodik.
Én ha bárhol, bármilyen körben visszásságot észlelek, bizony elhatárolódom tõle. Ugyanakkor nem keresem szánt szándékkal a konfliktusokat, igyekszem mindenben a jót is észrevenni. Ezt a paptársaim, sõt az elöljáróim is tudják rólam. Elfogadnak, vagy legalábbis elviselnek. Voltam olyan helyzetben, hogy az egyik falum hívei panaszra mentek a püspökhöz, mert hogy "bulányista a plébánosuk". A püspök csak annyit mondott nekik, hogy "ha jól végzi a dolgát, semmi közöm hozzá, hogy kik a barátai". Maradtam a faluban és idõvel onnan többen bekapcsolódtak a kisközösségi mozgalomba.

- Milyen környezetbõl indultál?

Budai, pontosabban városmajori gyerek voltam, amolyan szegény középosztálybeli. Anyám családja elszegényedett kisnemesi család, apai nagyapám gazdatiszt volt. Édesapám tisztviselõként dolgozott egy bankban. Az elsõ világháború legelején hadifogságba esett, egészen Vlagyivosztokig keveredett és csak a 20-as évek elején jutott haza. De hazajutott! Keresztapám egy gyermektelen jogászember volt, kúriai bíró Pesten. Építtetett egy szép rózsadombi házat, és az emeletét nekünk adta. Ketten voltunk testvérek az öcsémmel.
Édesanyámat katolikus hitben nevelték, édesapám buzgó református volt, de azért rendszeresen járt velünk szentmisére. Szépen éltek, jól megértették egymást. Édesapám jellemes-gerinces ember volt. Fájt neki, hogy az elsõ misémen református lévén õ nem áldozhatott. Aztán évekkel késõbb - és egyáltalán nem az én rábeszélésemre! - katolizált, és a falumba jött elsõáldozásra.
A Rákóczianumba, az Érseki Katolikus Gimnáziumba írattak. Itt javarészt papok ("világi papok") tanítottak, részben volt szerzetesek. Mivel mindig nagyon szerettem és igényeltem a pontos szabályokat, az tetszett, ha a dolgok "rendben" zajlanak, így aztán nagyon megkedveltem a matematikát. Úgy gondoltam, tanár leszek, matematikatanár. S ha már tanár, akkor pap is. Ezt láttam magam körül, ezt tartottam természetesnek. Osztályfõnököm és matematikatanárom Schwarz-Eggenhoffer Artúr volt, akit nagyon becsültem.

- Érdekes ez a mély vonzódásod a rendhez.

Igen. Lakásomon, íróasztalomon ugyan nem nagyon látszik, sõt!... De ennek a külsõ rendetlenségnek is alighanem éppen az az oka, hogy folyton keresem az optimális, ideális (talán utópisztikus) megoldást, így aztán valahogy "sok szék között a pad alá esem" e vonatkozásban. Meg aztán idõvel sem gyõzöm olyan "igazi" rendnek a megteremtését, aminõt szeretnék, hát marad a rendetlenség. A rend iránti vonzalmam abban mutatkozik, hogy mindig szerettem, ha pontosan elõírják, mit és hogyan kell tenni; ha az életnek szabályos keretei vannak.
Ezért szeretem például a liturgiát is: vezérfonalat ad. Hogy pap lettem, abban ennek volt a legtöbb szerepe. Persze a szabályok nem önmagukért vannak, s nem a szabályok betartása vagy betartatása a csúcsérték!
Gyakran jut eszembe Jézus megkeresztelkedésének jelenete. "János igyekezett visszatartani õt: Nekem van szükségem a te keresztségedre, mondta, és te jössz énhozzám? Jézus így felelt: Hagyd el ezt most! Úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami méltányos. Erre odaengedte" (Mt 3,14-15). Jánosnak teljesen igaza van, és Jézus válasza világosan érzékelteti ezt; mintha azt mondaná: igazad van, de csináljuk szokásosan; itt most az a dolgok rendje, így akarja az Isten, hogy te meríted be az embereket.

- Ehhez képest elég sok rendetlenséget okozott a Te életedben is a háború!

Bizony ez így igaz. '44 tavaszán korán véget ért a tanév és mi egész nyáron a kunmadarasi repülõteret építettük: 17 évesen. Októberben még elkezdtük a nyolcadik osztályt, de a hónap végén véget is ért tanítás. Általános mozgósítás volt, s vittek bennünket Budaörsre, a Kamaraerdõbe lövészárkot ásni. December 23-án nem osztották ki a lapátokat, és nagy kavarodás volt a vezetõk körében. Azután elindítottak bennünket a városon keresztül, s elgyalogoltunk egészen Pilisborosjenõig. Öt percnyire mentünk el az otthonomtól, de én, a rendes, nem léptem ki a sorból, fõleg azért nem, mert a holminkat egy szekéren hozták utánunk, s ha megszököm, az biztosan elvész. Azután december 24-én, a továbbvonuláskor egy társammal mégiscsak beugrottunk egy szalmakazal mögé: megszöktünk, aztán "beszöktünk" a városba - utolsó pillanatban: az ostromgyûrû perceken belül bezárult mögöttünk -, és estére hazagyalogoltunk.
1945. január 30-án, ebédidõben jöttek be hozzánk elõször az oroszok. Ezek rendes emberek voltak; amikor ebéddel kínáltuk õket, keresztvetéssel telepedtek asztalhoz. De nem sokkal utánuk mások is érkeztek, akik kivezényelték az udvarra a 16 és 60 év közötti férfiakat. Édesapámmal együtt vittek el bennünket. Igen sokan voltunk; hol szenespincében, hol lóistállóban éjszakáztunk, s végül a váci fegyházban kötöttünk ki. Ekkorra megtudtuk, hogy a frontról jóval nagyobb hadifogolylétszámot jelentettek Moszkvának, mint amennyi a valóság volt, s így aztán "fel kellett tölteni" a keretet: ilyen (pót)hadifoglyok lettünk. A legkellemetlenebb - talán furcsán hangzik, s jelzi, hogy ez azért nem volt olyan vészes hadifogság - az volt, hogy a napirend a moszkvai idõhöz igazodott: hajnalok hajnalán, vaksötétben keltünk... Vácott nagy volt a zsúfoltság, sok százan voltunk. S emiatt elõbb 18 embert, majd pedig 11-et elengedtek. Édesapámmal együtt belekerültünk ebbe a második csoportba! Gyalog, szekéren, a Duna jegén átkelve, de végül is hazajutottunk - megint!
Május elsején - nem akármilyen féléves szünet után - folytatódott a tanév és (úgymond) leérettségiztünk.
Õsszel már a papi szeminárium növendéke voltam Esztergomban, s mire befejeztem teológiai tanulmányaimat, alaposan megváltozott körülöttünk a világ. Szó sem lehetett arról, hogy egyetemre menjek és paptanár legyek.

- Maradt tehát a papi szolgálat, melyhez azóta, mintegy félévszázada hûséges vagy.

1952-ben szenteltek fel, s persze én is káplánként kezdtem mûködésemet. De kezdettõl fogva zavart, hogy a dolgok nem úgy mennek, mint ahogyan szerintem azoknak menniük kellett volna. Mást tartottam eszményinek, evangéliuminak, mint amit megvalósulni láttam. Nem lázadoztam, de nagyon kerestem. Arra vágytam, hogy ahogyan régen a pogányok tengerébõl kiemelkedtek a keresztények "szigetei", úgy ma a megkereszteltek tengerébõl emelkedjenek ki az igaziak; álmodoztam egy, a hitet komolyan vevõ és élõ "katolikus szektáról".
Elsõ helyemen, Szécsényben rövid ideig Havasy Gyuszi (késõbb sokak Gyuszi bácsija) volt a káplántársam. Onnan került börtönbe, ahol egy ízben meg is látogattam õt. Nagyon hálás volt érte.
Az õ révén kerültem késõbb a Bokorba is, és neki köszönhetem, hogy elõbb találkoztam Bulányival, mint a hírével. Ezt a körülményt nagyon fontosnak tartom, mert ellenkezõ esetben egyáltalán nem biztos, hogy nem lettek volna olyan elõítéleteim, fenntartásaim, amelyek nagyon sok jószándékú paptársamat is mind a mai napig távol tartják tõle.
1973 õszén volt egy nagyon súlyos autóbalesetem, amibõl maradandó testi sérülések nélkül és meglepõen gyorsan felgyógyultam. Ezt egyértelmûen jelzésnek fogtam fel: az Úristen még akar tõlem valamit. A következõ nyáron egy ízben találkoztam Havasy Gyuszival, aki szólt, hogy lesz nála valami papi találkozó, ahol olyasmirõl lesz szó, ami talán érdekel. Érdekelt, elmentem. A találkozót, ma azt mondanám, lelkigyakorlatot Bulányi György vezette és a téma a jézusi célkitûzések megvalósításának szociológiai vonatkozásai voltak. Óriási "ahá"-élményem volt ez a néhány nap: igen, ez az, ezt kerestem, ez kell nekem! A felismerést tett követte: kisközösségbe kerültem, mégpedig a "Vegyesbe", papok és nem-papok együtt, egyenrangúan alkottunk közösséget, mely máig él. (Sajnos az arányok mára eltolódtak: az egyedüli pap vagyok benne, már csak tõlem "vegyes".) Azóta is mindig "civilekkel" vagyok közösségben.

- A faluban is inkább kedves nagyapának tartanak téged, mint távolságtartó plébános úrnak.

Igen, az iskolaigazgatótól kezdve a polgármesteren keresztül az egész faluban szinte mindenki Imre bácsinak szólít, esetleg Imre testvérnek. A "plébános úr" megszólítást még csak elfogadom. De kezdettõl kértem - Jézusra hivatkozva -, hogy ne szólítsanak atyának! Akikkel személyes kapcsolatban voltam, azok eddig is tegeztek, kortól függetlenül. De amikor elmúltam 70 éves, nyilvánosan kértem, hogy mindenki tegezzen.

- Aki hozzád betér, nagyon gyakran a számítógép mellett talál. Sok-sok kiadvány (köztük lapunk, az "Érted vagyok", Bulányi György Szent Pál teológiájáról írt könyvsorozata és a falusi hírújság is) a Te gépedrõl kerül a nyomdába. Vonz a számítógép?

Igen, nagyon. Õszintén élvezem - néha túlságosan is! -, mert itt is szabályok vannak, a dolgok elõírásszerûen, rendben mennek (amíg nem kap vírust a gépem!). Szeretem, ahogy a tördelés során az oldalak kialakulnak, az elképzelések fekete-fehéren papírra nyomódnak. Különösebb képzelõtehetségem vagy jó ízlésem ugyan nincsen, de azért rendezett oldalakat össze tudok állítani. Már megint a rend!
Jól tudom, hogy bár ez nem látványos munka, de azért valakinek ezt is meg kell csinálnia. Apró fogaskerék vagyok az írók és az olvasók között; de tudom, hogy nélkülözhetetlen fogaskerék.

- Az elmúlt évek során komoly építkezés zajlott a plébániádon. Miért vágtál bele?

Rájöttem, hogy ha nem tatarozunk, az épület a fejemre dõl. S ha már tatarozni kell, akkor fejlesszünk is: legyen korszerûbb a ház! Nekem sem mindegy, hogy hol lakom, s kínáljon jobb körülményeket az évrõl évre itt lelkigyakorlatozó vagy egyszerûen csak pihenõ testvéreknek.

- Tizenhat éve szolgálsz Nagyorosziban, s plébániád ajtaja valóban mindig nyitva volt a lelkigyakorlatozók elõtt. A résztvevõk ugyan mindig hálásak voltak érte, de Te bizony idõnként "szorultál" miatta.

1983 tavaszán kerültem ide. Ebben az évben a nyár elején kapta meg Lékai bíboros a listát az Állami Egyházügyi Hivataltól, hogy hol lesznek Bokor-szervezésû lelkigyakorlatok, s a hozzá tartozó felszólítást, hogy ezeket akadályozza meg. Hivatott Esztergomba, s számon kérte, hogy ki adott engedélyt ezekre a lelkigyakorlatokra. Csak a Jóistenre hivatkozhattam. De rögtön hozzátettem, hogy amennyiben szükséges, máris írásban kérek tõle engedélyt. Mondanom sem kell, hogy azonnal közölte, nem fogja megadni; sõt, megfenyegetett, hogy ha megtartjuk a lelkigyakorlatokat, akkor elhelyez. Hazajöttem, és itthonról írtam a bíborosnak, hogy lelkigyakorlat igenis lesz, mert nem utasítom ki a barátaimat a plébániáról, ha azok itt akarnak imádkozni, beszélgetni.
Egyáltalán nem volt ez "hõsiesség" a részemrõl. Itt jön elõ élesben az, hogy "ez a dolgok rendje", ezt egyszerûen nem lehet másképpen csinálni. Egyik kedvenc történetem a szentek életébõl Szent Perpétua esete: Kivégzése elõtt apja a börtönben rá akarta beszélni, mondja azt, hogy nem keresztény. Õ rámutatott a sarokban álló korsóra: "Lehet errõl azt mondani, hogy nem korsó?"... Ami tény, az tény, aminek az ember lelkiismerete szerint meg kell történnie, annak meg kell történnie, akkor is, ha kellemetlen.
Megtartottuk a lelkigyakorlatot és megérkezett a dispozíció: áthelyezés Etesre. S jóllehet alapvetõen szelíd ember vagyok, de ekkora disznóság láttán megmakacsoltam magamat, s két "hasonló cipõben járó" paptestvéremmel együtt fellebbeztünk, leveleztünk... Végül elaludt az ügy; ma is itt vagyok, s a plébánia ma is várja a lelkigyakorlatozókat.

- Papi mûködésednek melyek az örömei és melyek a nehézségei?
Az örömet, a biztatást fõleg a fiatalok jelentik. Tanítok hittant is. Ha akad jelentkezõ, tartunk esküvõt is. Azután az elsõáldozások, bérmálások. De a legtöbb igény temetésre szól - sajnos!

A kisgyerekek már fárasztanak, nekik nem szívesen tartok hittant, ezt már inkább a segítõimre hagyom, akikkel viszont felnõtt csoporttalálkozókon vagyunk együtt, s beszéljük meg az átadandó üzenetet. Két falumban is a helybeli polgármester (pontosabban: az egyikben most már expolgármester) tartja az igeliturgiát azokon a vasárnapokon, amikor nincsen szentmise. (Négy falum van, nem jutok el minden hétvégén mindenhova.) Velük is rendszeresek a külön találkozók.
Az emberekkel kapcsolatos feladatokat szeretem, de például az egyházközségi adminisztrációt egyáltalán nem. Mondhatnád, hogy ez is rend-teremtés lenne. Valóban szerettem is, amíg "ember-léptékû", áttekinthetõ volt és csak annyi, amennyi igazán hasznos és szükséges. De mára olyan bonyolulttá lett, hogy szükségképpen berzenkedem, mert ez a rend nem szolgál tulajdonképpen senkit és semmit: öncélú.
Egyre csak erõsödik bennem a meggyõzõdés, hogy Jézus nem akart papokat! Az egész egyházon egy nagy összeomlás segítene. Az egyház a maga közel 2000 éves történelmét mindig a mindenkori hatalmi struktúrával kötött szövetségben vészelte át, s a lényeget réges-rég elhagyta. Most is mesterséges cölöpökkel támasztgatjuk a keretet, ahelyett hogy az evangéliumra, a laikusokban is megszólaló Szentlélekre figyelnénk. Mert ahol figyelünk, ott él az egyház, él a közösség!

- Hogyan telnek napjaid? Mivel tudod megõrizni ezt a rugalmasságot, amely szinte kortalanná tesz?

Reggel fél hat körül kelek. A plébánosi és közösségi kötelezettségek, valamint a számítógépes munkák töltik ki a napomat. Az iskolában szûkében vannak a némettanárnak, megkértek, hogy segítsek, így németet is tanítok. Táblázatba foglalom a hét feladatait: miséket, hittanokat, temetéseket, közösségi programokat, lelki beszélgetéseket, látogatásokat, elcsendesedésre szánt idõt, számítógépes feladatokat stb.
Televíziót ugyan kaptam az egyházmegyétõl videóval, hitoktatási célra, de néha napokig nem kapcsolom be; az olvasásra is kevés idõm van - sajnos. Sokat és szívesen vagyok együtt emberekkel. Számítok a segítségükre, és õk - úgy tûnik - örömmel dolgoznak velem. Amíg szükség van rám, bizonyára erõt ad hozzá az Isten. Eszem ágában sincs nyugdíjas öregúrrá válni!

- Nem is tudunk olyannak elképzelni! Köszönjük derûs lényedet és kitartó munkádat.

Schanda Beáta