A fenti címmel írt kitûnõ könyvet az ókeresztény egyház- és irodalomtörténet kiemelkedõ szakértõje, Walter Bauer. A mû eredetileg 1934-ben jelent meg, s amikor 1964-ben másodszor is kiadták, nem kellett lényegi változtatásokat tenni benne. Kutatásai eredményeként az az alapvetõ tétel fogalmazódott meg a Szerzõben, hogy az a közkeletû elképzelés, miszerint "kezdetben volt az igazhitûség", amely általánosan jellemezte az egyházat és amelytõl aztán itt-ott eltértek az eretnekek - mítosz. Valójában kezdettõl fogva és az elsõ négy században mindvégig az uralta az egyház életét - méghozzá elképesztõ változatosságban -, amit már akkor és azóta is eretnekségnek szokás nevezni, s az ún. ortodoxia csak hosszú és kemény, nemegyszer véres történelmi harc árán jutott diadalra.
Az alábbiakban e mû fõbb adatait és megállapításait ismertetjük; elõbb az ókori egyház legfontosabb hatóterületeit vesszük sorra, majd a különbözõ irányzatok közötti harc eszközeirõl és módszereirõl ejtünk szót. Mivel úgy látjuk, hogy csak a különbözõ erõk váltakozó kimenetelû csatájának eredményeként minõsült egy-egy tanítás végül is igaznak vagy tévesnek (avagy az egyik egyháztörténész szavával szólva: az, hogy valami az egyház hivatalos tanítása vagy tévtan, csak dátum kérdése), ezért az "igazhitû, igazhitûség", ill. "eretnek, eretnekség" kifejezéseket következetesen idézõjelbe tesszük.

1. Edessza
Semmiféle bizonyossággal nem lehet állítani, hogy 200 körül létezett volna Edesszában (a Római Birodalomtól 216-ig független Oszroéne királyság fõvárosában) egyházilag szervezett kereszténység. Az edesszai kereszténység legrégebbi történetét "eretnekek", Markion (2. szd. elsõ fele), Bardeszanész (2. szd. második fele) és Mani (216-276) neve határozta meg.
Palut (2. szd. vége vagy késõbb), az "ortodox" kisebbség feje, oly csekély jelentõséggel bírt, hogy a 6. században keletkezett Edesszai Krónika teljesen meg tudott feledkezni róla olyan személyiségek mellett, mint Markion, Bardeszanész vagy Mani. Az "ortodox" "palutiánusok" még a 4. században is kénytelenek vezetõjük nevérõl nevezni és neveztetni magukat. A "keresztény" nevet ugyanis megtagadták tõlük, valószínûleg azért, mivel azt már egy másik csoport foglalta le (feltehetõen a markioniták). (Egyébként érdemes tudatosítanunk, hogy egy 2. századi "püspök" az esetek többségében bizonyára egész gyülekezetével együtt elfért egy magánlakásban...)
Mit jelent az edesszai egyház számára Markion, Bardeszanész és Mani mellett egy Áriusz († 337)? Elõfordul (pl. Szír Efrémnél 370 körül), de az elõbbiekkel összehasonlítva elenyészõen ritkán, és nem mint a "ragadozó farkas", a "mocskos disznó" vagy az "õsz gazember". Ezeket az elnevezéseket az "õrjöngõ Markionnak", a "csaló Bardeszanésznek" és az "õrült Maninak" tartják fönn az "igazhitûek", akiknek azonban minden erõfeszítésük ellenére sem sikerült elhárítaniuk a veszélyt.
Az "eretnekek" ugyanis a legnagyobb makacssággal ragaszkodtak ahhoz, ami számukra igazságnak tûnt. Térdre kényszerítésüket - s persze ezt is jórészt csupán kifelé - csak Edessza 411-435 között mûködõ püspökének, Rabbulának erõszakos személyisége tudta végbevinni. Ekkor persze már abban a korban vagyunk, amikor az államhatalom is céltudatosan dolgozik azon, hogy elnyomja a kifejezett "eretnekséget". Rabbula egyik presbitere, Ibas még 433-ban (tehát Rabbula életében!) "Edessza tirannusának" nevezte fõnökét (ho tész hémeterasz poleósz türannosz), ami érthetõ, ha tekintetbe vesszük, hogy uralkodása alatt az "eretnekek" istentiszteleti helyeit lerombolták, írásaikat elégették, gyülekezeti vagyonukat elkobozták, s személyüket illetõen a legrosszabb sanyargatásokkal, sõt testük és életük veszélyeztetésével kellett számolniuk. A püspök halála után viszont egyik munkatársa így számol be az ügyrõl: "Sok szóval sem tudnám megmutatni, milyen nagy volt a buzgósága a markionitákat illetõen. A markionita tévtan rothadó fekélyét a nagy orvos, Krisztus gondosságával gyógyította, teljes türelemmel. Isten ugyanis félelmet öntött a szívükbe a szent Rabbulától, õk pedig hittel elfogadták Rabbula igazságát, esküvel tagadván tévtanaikat..."
Ugyanekkor az örmény helyzet sem jobb, mert az ottani püspök így jellemzi: "A Sátán egy csomó eretnekséget hoz az egyházra, úgyhogy éppen annyi eretnekség van, amennyi püspök."

2. Egyiptom
Kb. 180-ig szinte semmit sem tudunk az alexandriai és egyiptomi kereszténységrõl. A forrásokban nem áll semmi. Vajon mi okuk lett volna arra, hogy hallgassanak a kereszténység kezdeteirõl egy olyan fontos centrumban, mint Alexandria, ha lett volna valami örvendetesrõl beszámolniuk?
Pedig a 2. szd. közepén, sõt kezdetén is biztosan léteztek már keresztények Egyiptomban. De milyenek voltak? Gnosztikusok. Két fönnmaradt (apokrif) evangélium tanúskodik róluk; az egyik az "Egyiptomiak evangéliuma" (to kat` Aigüptiusz euangelion), tehát a "tulajdonképpeni" egyiptomiak, azaz az egyiptomi pogánykeresztények evangéliuma, a másik a "Héberek evangéliuma" (to kath` Hebraiusz euangelion), tehát az Egyiptomban élõ, görög nyelvû zsidókeresztények evangéliuma. Mindkét írás mögött egy-egy "eretnek", szinkretista-gnosztikus alapokon nyugvó vallás áll, amelyek azonban nyilvánvalóan nem egyesültek közös egyházban, hanem mindkét kör a maga külön evangéliuma köré csoportosult. Hogy ezek az emberek egyszerûen "kereszténynek" nevezték magukat, magától értetõdõnek tûnik.
Olyasmi, amit "egyházi" kereszténységnek lehetne nevezni, elõször Demetriosz, Alexandria 189-231 közötti püspöke idején tárul szemünk elé. De hogy mily csekélynek kellett lennie az "igazhitûek" számának, az mutatja, hogy Demetriosz volt az egyetlen egyiptomi "püspök", amikor hivatalba lépett... Elég sokáig élt ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, és eléggé tudatában volt erejének ahhoz, hogy még egy Órigenészt (184-254) is megrendszabályozzon, amikor az - palesztinai püspökök kezébõl véve föl a papi méltóságot - keresztezte szervezeti intézkedéseit, melyekkel minden hatalmat az alexandriai egyházfõ kezében akart összpontosítani. Számûzte Órigenészt a városból, és megtiltotta további tanítói tevékenységét. (Érdekesség: Míg Palesztinában, Arábiában, Föníciában, sõt Akhájában sem törõdött senki a Demetriosz által Órigenész ellen kiadott körlevéllel, Róma felzárkózott hozzá...)
Alexandriai Kelemen († 215 körül) sokkal erõsebben eltért az egyházi tanítástól, mint utóda, Órigenész, Demetriosz mégis békében hagyta õt. Ennek legmeggyõzõbb oka feltehetõen abban áll, hogy egy emberöltõvel korábban Alexandriában (az "ortodox egyház" gyengesége miatt) még nem volt kilátás arra, hogy sikerrel lehessen támadni olyan személyiségeket, mint Kelemen és Órigenész. Nem volt rá lehetõség, de talán még komoly hajlam sem.
Minden okunk megvan arra, hogy legalább kérdést fölvessük: vajon a 2. szd. végén, a 3. szd. elején világos határok alakultak-e ki Egyiptomban "eretnekség" és "egyháziasság" között. Ez olyannyira kétséges, hogy inkább azt kell mondanunk: egy késõbbi nézõpontból tekintve az egész egyiptomi kereszténység "eretnek" színezetû volt. Mert hogy az "igazhitûség" a kezdet kezdetétõl jelen lett volna Egyiptomban, azt a Márkról mint az alexandriai püspöki szék alapítójáról és elsõ betöltõjérõl szóló egyházi legenda éppoly kevéssé képes igazolni, mint ennek megfelelõjét az Abgár-monda Edesszára nézve. Az a körülmény, hogy a legendához kell visszavonulni, inkább újabb világos utalás arra, hogy a történelmi emlékezet nem támogatja ezt a felfogást és sosem is alapozta meg. Okunk van feltételezni, hogy az "igazhitû" Alexandriának Róma "bocsátotta rendelkezésére" Márkot mint egyházalapítót és a püspöki hagyománysor apostoli kezdetét. Legalábbis nem látható be, honnan származnék különben.

3. Kisázsia. Antiókhiai Ignác és Szmirnai Polikárp
Már az a körülmény is, hogy Ignác († 110) legtöbbször intelmek, nem pedig leírások formájába öltözteti mondandóját (Ef 4,1: "Illõ, hogy egyetértsetek a püspök akaratával... Olyan összhangban kell lenni a püspökkel, mint a lant húrjainak"; Magn 6,1: "Intelek titeket..., mert a püspök Isten helyettese"; Szmirn 8,1: "Kövessétek mindannyian a püspököt..."), kézenfekvõvé teszi, hogy nem annyira tényeket ábrázol, mint inkább vágyképeket fest a monarchikus püspökségrõl (Ef 6,1: "Nyilvánvaló, hogy a püspököt úgy kell tekintenünk, mint magát az Urat"; Magn 7,1: "Ne tegyetek semmit a püspök és a presbiterek nélkül; ne próbáljatok semmi olyat tenni, ami nektek külön jónak látszik"). Ami számára a "püspök" címben rejlik, az - hasonlóan az edesszai Palut esetéhez - nem más, mint a vezetõi szerep egy olyan csoport élén, amely a legsúlyosabb létharcban áll a szinte túlerõben lévõ ellenféllel, tehát az "eretnekekkel" szemben (Magn 8,1: "Idegen tanokkal meg ne tévesszenek titeket"; Trall 6,1: "Csak keresztény táplálékkal éljetek, tartózkodjatok az idegen fûszertõl, mely az eretnekség"; Filad 3,1-3: "Óvakodjatok az ártalmas növényektõl... Aki a szakadárral tart, az nem örökli Isten országát"; Ef 7,1: "Kerülnötök kell õket, mint a vadállatokat; veszett kutyák ugyanis, nem nyíltan marnak").
Mindenesetre nagyon valószínû, hogy az antiókhiai kereszténység tekintélyes része kereken elveti Ignác önértékelését. Ez abból a megfigyelésbõl adódik, hogy Ignác szinte kétségbeesett erõfeszítéseket tesz (személyes küldöttei és levelei révén) a monarchikus püspökséggel kapcsolatos álláspontjának érvényesítésére (Ef 5,2-3: "Ha egyik vagy másik hívõ imádságának akkora ereje van, menynyivel több a püspök... imájának"; Trall 7,2: "Aki az áldozati oltár kerületén belül van, az tiszta...; azaz, aki a presbiter, a diakónus és a püspök tudta nélkül tesz bármit is, az nem tiszta lelkiismeretében"; Szmirn 9,1: "Aki a püspököt tiszteli, azt Isten is megbecsüli; aki a püspök tudta nélkül tesz bármit is, az a Sátánnak szolgál").
Ugyanígy kell megítélnünk Polikárp († 167) helyzetét is, hiszen Szmirnában vele egyidejûleg létezik egy "gnosztikus ellenpüspök" is. Polikárp tehát, aki még Szmirnában sem tud egyeduralkodóvá válni, semmiképpen sem tartja kezében Asia provincia (Kisázsia) kulcsát. Alátámaszthatják ezt Polikárp filippiekhez írott levelének következõ sorai: "... igazságban és félelemben szolgáljatok Istennek, elhagyván az üres, hiábavaló beszédet, és sokak tévelyét" (2,1); "Mindaz, aki nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az antikrisztus; aki a kereszt bizonyságát nem vallja, az a Sátántól való; aki az Úr szavait... elferdíti, az a Sátán elsõszülöttje. Hagyjuk el hát sokak hiábavalóságait és a hamis tanokat" (7,1-2); "Álljatok erõsen... szilárdan és megingathatatlanul a hitben" (10,1).

4. Kisázsia az Antiókhiai Ignác elõtti idõben
Mintegy két évtizeddel Ignác elõtt egy másik keresztény írt a kisázsiai egyházaknak: az apokaliptikus János. Az Apokalipszis (Jelenések könyve) hét kisázsiai egyháza közül aztán Ignác már csak háromhoz fordul: az efezusihoz, a szmirnaihoz és a filadelfiaihoz, viszont a pergamonihoz, a tiatíraihoz, a szárdeszihez és a laodíceaihoz nem.
Vajon túl sokat állítunk-e, ha Ignác - aki már csak tekintélye kedvéért is igyekszik oly tágra vonni befolyásának körét, amennyire csak lehetséges - megszólalásaiból és hallgatásából, tekintetbe véve a Jelenések könyve adatait is, arra következtetünk, hogy Pergamon, Tiatíra, Szárdesz és Laodícea keresztényeitõl éppenséggel nem volt már mit remélnie, mivel ott nem kínálkoztak számára fogódzópontok, nem létezett "püspök", akit igénybe vehetett volna - minthogy az "eretnekek" maradtak vagy lettek hangadók?
Vajon miért támad föl Ignácban a befolyás-gyakorlás kísérlete szinte kizárólag Kisázsia nyugati partvidékével kapcsolatban? Továbbá nem elgondolkodtató-e, hogy itt ugyanazt a csíkot nélkülözzük Kisázsia déli és keleti részén, amelynek hiánya az 1. Péter-levél föliratában is ismételten csodálkozást vált ki és mindenféle magyarázati kísérletet eredményez? (E területre nézve még Róma is belátja a beavatkozás kísérletének kilátástalanságát; ugyanaz a Róma, amely nagyjából ugyanebben az idõben egészen más módon jár el az akhájai Korintussal szemben.)
Azt sem szabad említetlenül hagynunk, hogy Hierapolisz (Kol 4,13) és Kolossze egyházai fölött mind János, mind Ignác jeges hallgatással siklik el.
Másrészt Kisázsia nyugati részén (partvidékén) - a palesztinai kereszténység kiváló tagjai odaköltözése révén (vö. János presbiter: Jelenések könyve; Fülöp: Csel 21,8-9) - föllendült és elõtérbe lépett a zsidókeresztény elem. Ez legkönnyebben annak a feltevésnek a segítségével magyarázható, hogy a pogánykeresztények nagy része egyre kevésbé jött szóba az "egyházi" közösség számára (minthogy "eretnekek" voltak, vagy azokká váltak).
Mindenesetre a markioniták, a montanisták és más "eretnekek" között több vértanú volt, mint az tetszett az "ortodoxiának", amely erõsen fáradozott azon, hogy megfossza ezt a tényt súlyától és megkapó ragyogásától (ld. Euszebiosz, Historia Ecclesiastica [Egyháztörténet, a továbbiakban: HE] V,16,21: "Más eretnekségeknek nagyon sok vértanújuk van, de ezért még természetesen... nem valljuk, hogy igazuk van").
Az újszövetségi János-levelek szerint is nagy a tévtanítók száma (I 2,18; II 7); arra építve, hogy birtokolják a Lelket, vitatják az ember Jézus azonosságát Krisztussal, az Isten Fiával (I 2,22; 4,2-3; 5,1.5.6skk.20). Biztos, hogy itt már végbement a két párt szétválása (I 2,19). Az I. János-levél gyõzelemként ünnepli ezt (4,4); de ha rögtön ezután az 5. versben azzal a kényszerû beismeréssel találkozunk, hogy "a világ" a többiekre hallgat, elhagy minket jó bizodalmunk, mintha az "egyház" itt létszámfölényben s hangadó lenne...
Ezzel a kisázsiai Jánossal idõben az 1. Kelemen-levélnél állunk (Római Kelemen [Róma püspöke 92-101 között] 1. levele a korintusiakhoz [95-96 táján]), és úgy tûnik, hogy ezt a Korintusba küldött híres iratot csak akkor érthetjük helyesen, ha belevesszük az itt tárgyalt összefüggésbe. Mindenesetre az 1. Kelemen-levéllel eljutottunk Rómába, amely majd egyedülálló jelentõségre tesz szert az "igazhitûség" és az "eretnekség" közötti küzdelem eldöntését illetõen.

5. Róma és a Rómán kívüli kereszténység
Az 1. Kelemen-levelet illetõen kettõs nehézség áll fönn: a) a levél nagy részének kevés vagy semmi köze sincs a levél egyébként világosan kimondott céljához, b) e levél esetében is sajnos csak az egyik fél szól hozzánk...
Mi is történt valójában Korintusban? A Péter és Pál nevével fémjelzett "régi", "idõs" keresztények ("presbiterek") háttérbe szorultak a gnosztikus nézeteket valló (és szabados életmódú) "fiatalok" mögött, akiknek céltudatos és becsvágyó képviselõi leváltották a régi vezetést. Ez érzékenyen érintette Róma "ortodox" igényeit és befolyásolási terveit, ezért közbelépett; sikerének esélyeit növelte a korintusiak belsõ megosztottsága.
Ezt az értelmezést alátámasztja Polikárp tanúságtétele, valamint Korintusi Dionüsziosz (2. szd. második fele) szavai, aki azt írja: "A korintusi egyház megmaradt az igaz tanításban... Számos napot töltöttem velük, melyek folyamán együtt örültünk az igaz tanításnak" (HE IV,22,2), továbbá Iréneusz sorai: "... a római egyház igen részletes írást küldött a korintusiaknak, nyomatékosan békére intette õket, megújította hitüket és azt a hagyományt hirdette nekik, amelyet nemrég kaptak az apostoloktól" (Adv. Haer., III,3,3).
A keresztény Görögország (Akhája) azonban - fõvárosától, Korintustól eltekintve - idegen maradt Rómától. Euszebiosz szinte semmirõl sem tud beszámolni a 100 és 200 közötti idõszakról egy mûvi püspöklistán kívül; különösen feltûnõ, hogy az - Ignác kapcsán - oly fontos Antiókhiáról sem tudunk szinte semmit sem ebbõl az idõszakból; igaz, a szembenálló felek kölcsönösen megsemmisítették egymás írásait, de azért ez mégiscsak feltûnõ.

6. Róma toborzási és harci módszerei
Róma az eretnekségek (fõleg a Markion) elleni harcban megkonstruálja Péter fõségét, hogy a saját maga által hirdetett tan apostoli-jézusi voltát igazolja (ennek érdekében az eredeti Péter-Pál kettõsbõl menesztik Pált!). Aztán ezt a péteri elsõséget kiterjeszti Korintusra és Antiókhiára is, mondván, "Péter alapította õket, ill. volt elsõ püspökük", noha ennek a tények egyszerûen ellentmondanak (vö. Gal 2,11-13; Csel 11,19-21; 11,22: Barnabás; Csel 13,1 alapján Csel 12,17 nem jelentheti Antiókhiát).
Az imént említett célt szolgálják a hiánytalanul megkonstruált, az alapítás koráig visszamenõ püspöklisták is (melyek tehát a hivatalos katolikus önértelmezéssel ellentétben nem valódi hagyományt tükröznek, hanem teológiai szándékot és hatalmi igényeket!).
Mellesleg az "eretnekek" ugyanezzel (a successio apostolica-val) dicsekedtek; pl. a valentiniánus Ptolemaiosz reméli, hogy levelének címzettje, Flora méltó lesz "az apostoli hagyományra, amelyet mi is töretlen örökösödéssel (= successio apostolica) kaptunk, s egyidejûleg minden tételünket Üdvözítõnk tanítása alapozta meg".
Ignác dicséri a rómaiakat mint olyanokat, akik "más keresztényeket tanítottak" (Ign Róm 3,1), ill. akik "a szeretet elsõbbségével vannak fölruházva" (prokathémené tés agapés) (Ign Róm felirat). Korintusi Dionüsziosz szerint pedig a rómaiaknak kezdettõl fogva megvolt az a szokásuk, hogy minden keresztényt sokféle módon részesítsenek jótettekben, és a különbözõ városokban élõ egyházaknak támogatásokat nyújtsanak (HE IV,23,10).
Az ilyen támogatásokból (például) rabszolgákat, vagy fogságba, ill. az igazságszolgáltatás markába esett híveket váltottak ki. (Ignác római levele tele van félelemmel, hogy vele is ezt teszik, s akkor nem lehet vértanú.) Hogy Róma megengedettnek tartotta, hogy az aranyat is a mérleg serpenyõjébe dobja, arról (persze egy késõbbi idõre vonatkozóan) tanúskodik Euszebiosz dicshimnusza Konstantinról: "...annak érdekében, hogy a lehetõ legtöbb embert nyerjék meg az evangélium tanításának, a császár gazdag adományokat adott" (vö. HE X,6). (Így aztán Ambrusnak már lesz milyen példára támaszkodnia, amikor szintén arannyal szerez magának párthíveket a szegények közül...) A támogatásokhoz szükséges pénzt valószínûleg a római (sokszor igen tehetõs) hívek "megadóztatásával biztosították.
(Persze az eretnekek ugyanezt csinálták, pl. a monarchiánusok Rómában havi 150 dénáros apanázzsal érték el, hogy a hitvalló Nataliosz a püspökük legyen: HE V,28,10; sõt már Montanuszról azt olvassuk, hogy "bért fizetett azoknak, akik hirdették tanítását": HE V,18,2.)
De Róma nemcsak pénzzel, hanem "kihelyezett emberei" révén is érte el eredményeit; ilyen volt Korintusi Dionüsziosz is, aki ahol lehetett, igyekezett hangulatot kelteni a római-korintusi "ortodoxia" iránt (váltakozó sikerrel).
Róma toborzási módszereihez tartozott továbbá, hogy "megértõ" volt a nagy tömegek gyöngeségei iránt, pl. a második bûnbánat vagy az eretnekkeresztség kérdésében. Hûen tükrözi ezt a szellemet a Róma-rajongó Korintusi Dionüsziosz levele a knószoszi Amasztrisz püspökéhez, Pinütoszhoz (ne rója "az önmegtartóztatás nehéz terhét szükségképpen a testvérekre", mert "sokan közülük gyengék"), melyet az válaszában túl langyosnak tart (kéri, hogy "szilárdabb eledelt adjon a gondjaira bízott népnek, nehogy a tejhez hasonló igékhez szokjanak hozzá"; HE IV,23,7-8).
Róma értett ahhoz is, hogy megfelelõ vezetõket emeljen pozícióba - pl. nem Hermászt, hanem testvérét, Piuszt (2. szd. eleje); a késõbbi vértanú, Jusztinosz († 165) apologéta sem kap hivatalt -, akik aztán elég rámenõsek és erõszakosak, mint Anikétosz (HE V,24,16-17) vagy Viktor (HE V,24,9-10: "Viktor megpróbálta a közös egységbõl tömegesen kiközösíteni egész Ázsia egyházait... Ítéletét levelek útján tette közzé... Ez azonban nem tetszett az összes püspököknek... Azt tanácsolták neki, hogy legyen gondja békességre...").
Mindez érthetõbbé válik, ha tudatosítjuk, hogy Róma kereszténysége kezdettõl fogva erõs külsõ nyomásnak volt kitéve (Nero, Domitianus...); rákényszerült, hogy olyan tulajdonságokat fejlesszen ki, mint az okosság, energikusság, egyöntetûség. És mivel a római kereszténység hitéletét mélyen a 2. századba hatóan megkímélték a súlyos zavarok, itt épült ki az egyetlen "megbízható ortodoxiájú" egyház, amely annyira egészséges volt, hogy még a behatolt markionita "betegségcsírákat" is kivetette magából azok rövid és heves támadása után.
A hitében és életvitelében lényegileg egyöntetû, szigorúan szervezett és a püspöki monarchák által tervszerûen vezetett római egyház a 2. szd. vége felé hajlik arra, és abban a helyzetben is van, hogy kiterjessze befolyási övezetét.

7. Az igazhitûség és az eretnekség közötti küzdelem módja
Hogy a figyelmeztetések és óvások (mind a szóbeli, mind az írásbeli vitákban) újból és újból a másik fél hamis hitére mutattak rá, az túlságosan is magától értetõdõ ahhoz, hogy példákra lenne szükség.
A 2. szd. kezdetén, amikor a különbözõ körök még nem különültek el egymástól "egyházanként", hanem - legalábbis külsõdlegesen - még minden megkereszteltet összefog az egység, Ignácnak a filadelfiaiakhoz írt levele (5-8. fej.) nyújt betekintést a vélemények ütközésébe. Például ezt írja: "Amennyiben valaki a júdaizmusról magyarázna nektek, ne hallgassátok meg! Jobb ugyanis körülmetélttõl kereszténységet tanulni, mint körülmetéletlentõl júdaizmust. Ha sem egyik, sem másik nem Jézus Krisztusról beszél, számomra csak temetõi oszlopok és sírok, melyekre emberek nevei vannak fölírva... Az Úr megbocsát minden megtérõnek, ha az Istennel való egységre a püspök tanácsához tér meg..." (6,1; 8,1).
Rómában az "ortodox" Rhodón a markionita Apellésszel vitázik, aki többek között azt állítja, hogy "a jövendölések önmagukat cáfolják meg, mert... nincsenek összhangban egymással, hazudnak és egymással ellentétben vannak". Mire Rhodón: "Amikor aztán megeskettem, hogy az igazat mondja, megesküdött rá...: nem tudja, hogy van az, hogy egy teremtetlen Isten van. Erre kinevettem õt és megróttam..." (HE V,13,5-7).
Euszebiosz Egyháztörténetének 16-17. fejezetében egy Ismeretlen, 18. fejezetében egy Apollóniosz nevû "igazhitû" küzd a montanisták ellen (Montanus fellépése 156-157 tájára tehetõ). Ami az Ismeretlent illeti: A semper aliquid haeret ("valami mindig megragad") alaptételét nem lehet cinikusabban alkalmazni, mint ahogy ez az egyházi élharcos teszi, aki alapjában véve maga sem hisz az általa továbbadott híresztelések igazságában (vö. HE V,16,13-15). Az Ismeretlennél valamivel fiatalabb Apollóniosz pedig még nagyobb mértékben tesz föl mindent az ellenfelek megvetetté tételére. Nemcsak arra törekszik, hogy jövendöléseiket mindenestül hazugságoknak bélyegezze, hanem a "szektavezérek" egész életvitelét is teljes nyomorúságukban akarja leleplezni (V,18,1-2).
Az "eretnekek" is gyalázatos torzításokkal mutatnak be és felülmúlhatatlan kifejezésekkel vetnek el mindent, ami a legnagyobb dicséretre méltó - mihelyt az az "igazhitûek" oldalán jelentkezik. Ugyanígy a másik oldal részérõl Apollóniosz is csak "úgynevezett" mártírokról tud az eretnekek soraiban, akiket tõle telõen nevetségessé és megvetetté tesz.
Hogy miképpen állítják a "történelmet" az "igazhitûség" szolgálatába, azt nemcsak a Jézusról és az apostolokról szóló, kánonon kívüli elbeszélések mutatják meg, hanem az a mód is, ahogyan az új mozgalom kiemelkedõ híveirõl beszélnek... Az ellenfelek megrágalmazása ezekben a körökben nagyobb szerepet játszik, mint, mondjuk, a Szentírással érvelés.

8. Az irodalom szerepe a harcban
A 2. szd. végére datálva Euszebiosz fölsorol (HE V,27) bizonyos szerzõket és könyvcímeket - csak ízelítõül a nagy bõségbõl, ha hinni lehet neki -, akiket, ill. amelyeket a buzgó egyházi férfiak odaadó szorgalma emlékmûveinek nevez. Rejtély marad azonban, hogyan volt képes ez a gazdag tartalmú, "igazhitû" irodalom a 2-iktól a 4. századig fennmaradni és a kereszténységen belül egyre jobban terjedni, ha aztán az Euszebiosz utáni korban - amikor a kereszténység, túlnyomóan "ortodox" formájában, érvényre jutott, tehát már nem fenyegette veszély - egyszerûen eltûnt... Ugyanis már Euszebiosz is csak másodkézbõl tud e mûvekrõl, nem álltak rendelkezésére, nem olvasta õket, legfeljebb a címüket közli. Magyarán: azt kell gondolnunk, hogy csupán Euszebiosz költõi túlzásairól van szó, és üresek az olyan kijelentései, mint amelyek pl. a HE IV,19, IV,21 és IV,25 végén, a IV,18,1-ben és IV, 27,1-ben olvashatók mindenféle fönnmaradt levelekrõl meg iratokról.
Nem elégséges magyarázat ugyanis az, ami egyébként tény, hogy mindkét oldal nagy buzgóságot tanúsított a másik írásainak megsemmisítésében. Az is gyakran elõfordult, hogy amennyire csak lehetett, használhatatlanná tették azokat, vagy megfelelõen átalakították, és aztán saját használatukba vették: azaz meghamisították az ellenfél iratait. De még hamisításra sem volt mindig szükség. Elég volt az is, ha az ellenfél gyöngeségeinek és elégtelenségeinek egy-egy bizonyítékát, ahelyett hogy a szeretet palástjával befödték s ezzel átadták volna a feledésnek, a nyilvánosság fényébe állították és a piacon kürtölték szét.
Kétségtelen azonban, hogy mind az "igazhitûek", mind az "eretnekek" céljaik szolgálatába állították az írásban is terjesztett prédikációkat, vallási költeményeket, ódákat, himnuszokat, zsoltárokat és egyéb dalokat, apokrif "apostolok cselekedeteit", regényeket - bár kérdéses, mi volt ennek az irodalomnak a tényleges jelentõsége.
Nagy valószínûséggel állíthatjuk, hogy az egész irodalmi csatározás az átlagkeresztények feje fölött zajlott le, s ami ilyen-olyan úton mégis eljutott hozzájuk, az sem igen tehetett rájuk nagy benyomást, mert ezekbõl a mûvekbõl semmiféle meggyõzõ erõ nem árad. Ez az irodalom lényegileg csak a szerzõk saját körére hatott, s ez a hatás is igen korlátozott maradt mind térben, mind idõben.

9. Az "ortodoxia" gyõzelme
Láttuk már föntebb, a 4. pontban, hogy a 2. szd. végén a frígiai Hierapolisztól keletre alig találjuk meg az "igazhitûség" nyomait: a "kereszténység" és az "eretnekség" itt lényegileg azonos jelentésû.
Róma viszont kezdettõl fogva az "igazhitû" mozgalom középpontja és fõ forrása volt a kereszténységen belül. Ennek okait a következõkben adhatjuk meg: Róma feküdt a legmeszszebb a keleti veszélyzónától; a rómaiak józan felfogása nem volt jó táptalaja a szír vagy egyiptomi szinkretizmusnak; Rómában újból és újból érvényre jutott a rend és a fegyelem, a törvény és a szabályok iránti érzék; a római ember természeténél fogva alkalmas volt a szervezõi feladatokra, s ezzel döntõ fegyverhez jutott az "eretnekek" elleni harcban; ennek a fegyvernek annál is inkább hatásosnak kellett bizonyulnia, mivel Rómának igen hamar rendelkezésére álltak a szükséges anyagi eszközök ahhoz, hogy keresztülvigye messze ható terveit; ezekre az anyagiakra, valamint arra a tudatra támaszkodva, hogy õ alkotja a legnagyobb apostolok által alapított egyházat, céltudatosan tört Kelet felé...
Az "eretnekek", akiknek különféle irányzatai és leágazásai még laza célszövetségekbe sem tudtak tömörülni, semmit sem tudtak Róma adottságaival szembeállítani, ami hasonló védõ- és átütõ erõvel rendelkezett volna. Így az "eretnekségek" sorsa az volt, hogy miután elveszítették a kapcsolatot a kereszténység másik, "igazhitû" részével, szétforgácsolódjanak, egymás ellen is hadakozzanak és ily módon külön-külön vereséget szenvedjenek az "ortodoxoktól".
Ilyen körülmények között természetes volt, hogy az egybeforrott egyháziasság a maga összpontosított energiájával egyre inkább magához vonzotta azoknak a nagy tömegét is, akik - egyfajta általános kereszténységnek hódolva - elõször nem láttak tisztán, határozatlanul a két párt között középen álltak, s akik eltérõ körülmények között éppenséggel a másik oldalra is állhattak volna.
Nem kevésbé tûnik magától értetõdõnek, hogy a római államhatalom végül fölismerte: a Rómából egyházilag szervezett kereszténység hús a húsából, szövetkezett vele, és végsõ soron ezáltal tette lehetõvé számára, hogy döntõ gyõzelmet arasson a "hitetleneken" és az "eretnekeken".
S még valami: Sok jelentõs dolog másképp alakult volna, ha a tulajdonképpeni Kelet nem zárkózott volna el hosszú ideig az új vallás elõl. A kereszténység így kezdettõl fogva Nyugat felé irányult, s a történelem alakulása egyenesen Róma karjaiba kergette.
A zsidókereszténység képtelen volt arra, hogy nyomon kövesse azt a fejlõdést, amely a görögösödött pogányság talaján végbement, s ez hamarosan oda vezetett, hogy a júdaisták a pogánykeresztények részérõl meggyõzõdéssel elvetett "eretnekekké" váltak (s így tanulságos példáját adják annak, hogy a régi megõrzõi is "eretnekekké" válhatnak, ha a fejlõdés túlságosan túllép rajtuk).
A zsidókereszténység eltaszítása azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a pogánykeresztények eleinte vallási egységet alkottak volna egymás között. Ellenkezõleg, igen tekintélyesnek kell elképzelnünk sokféleségüket. Tulajdonképpen furcsa játéka a történelemnek, hogy a nyugati kereszténység arra lett kiszemelve, hogy rögtön kezdetben meghatározó befolyást gyakoroljon arra a vallásra, amelynek bölcsõje Keleten ringott, s ezzel megadja neki azt az alakot, amellyel majd az egész világon érvényre jut. A kereszténység ugyanis sosem ért volna el ilyen sikert, ha világmegvetõ túlvilági vallás s egy égbõl származó emberfelettiség kérlelhetetlen életrendje marad, vagy vallási és szellemi ínyencek bonyolult misztériumkultusza, avagy enthuziasztikus túltengés, amely ma magasba csap, holnap meg leapad.

g.g.a.