Az elõzõ rész

2.2. Pál belekeveredik az ügybe
Egyes teológusok nem fáradnak bele, hogy Pált mint misszionáriust dicsõítsék, de alig jut eszükbe egy effajta misszió politikai jellege. Pál egy politikus egyoldalúságával követi célját, és minden, az övétõl eltérõ felfogást "határozottan visszautasít" (ellenfelei "kutyák", "hamis testvérek", akik "befurakodnak" az õ missziójába, hogy "kikémleljék" azt: Fil 3,2; 1Kor 15,32; 2Kor 11,26; Gal 2,4). Ez a politikai jelleg még világosabb a Fil 1,17-18-ban, ahol Pál, a misszionárius jóváhagyja a "tisztátalan szándékot" is, akárcsak a politikusok a "piszkos kezeket". A misszió politikai koncepciója teszi lehetõvé Pál számára, hogy elvben az ellenállást tanítsa (Róm 12,2), a gyakorlatban viszont - mint minden politikus - a körülményekhez alkalmazkodjék célja elérése érdekében, ti. hogy az egész világot "alávesse" a maga koncepciójának.
E koncepció megvalósításának három lépése: vallási függõségre (alávetettségre), szociális szolgalelkûségre (meghunyászkodásra) és politikai alkalmazkodásra (megalkuvásra) nevelés.

2.2.1. Vallási függõség
Ha az antropológusoknak igazuk van abban, hogy minden szó jelentése testi tapasztalatokból vezethetõ le, akkor az újszövetségi vallás változása Jézustól Pál irányában úgy jelentkezik mint fordulat az érzéki tapasztalásban, konkrétan: mint elfordulás a szemtõl a fülhöz, és ezzel a szabadságtól az engedelmességhez. Ez a többi érzékszervre vonatkozóan is igaz: az evangéliumokban jelentõs szerepet kap a szaglás (Jn 12,3; 11,39), az érintés (kézrátétel, lábmosás, könnyek Jézus lábán, Júdás csókja), az ízlelés (hízlalt borjú, sült hal, lépes méz). Mindez alapvetõen megváltozik Pálnál. Csak két példa: a "misztérium" szó Jánosnál egyszer sem, Pálnál 20-szor fordul elõ, a "rágni" ige Jánosnál 5-ször, Pálnál egyszer sem. - Az érzékek leértékelésének politikai funkcióját nem szabad figyelmen kívül hagyni: A felsõ réteg - amely mindig fenntartotta magának a "szellemi" életet - azzal, hogy normáit szellemileg alapozza meg, megõrzi azokat az új érzéki tapasztalatok hozta változásoktól és ezzel megszilárdítja azokat, mivel ért ahhoz, hogy össztársadalmilag érvényesítse a maga normáit, vagyis az uralkodó társadalmi struktúrát.
A profán életben a szemet magasabbra értékelik, mint a fület (messzebb ér, gyorsabban érzékel, "adóként" is mûködik, hatalma túlnyúlik a halálon, vö. szemlezárás). Az ÚSZ-ben az evangélisták elismerik a szem rangját (az összes érzékszervek közül a leggyakrabban emlegetik és a legmagasabbra értékelik; csak egy szavuk van a hallásra, de féltucat a látásra: oran, blepein, skopein, theorein, theasthai, optanesthai). Jézus helyesen ítéli meg a szem természetes fölényét (a szemrõl tízszer beszél, a fülrõl - a logionokban - egyszer, s a színeket pl. nem használja érzékfeletti értelemben, hanem - mint a gyermekek - dolgokhoz köti õket (vörös ég - Szentlélek, fekete haj - Ördög, fehér gabonatábla - tisztaság).
Természetesen az evangélisták is használják a "hallani" igét, de inkább profán, mint szakrális értelemben, s az engedelmesség értelmében csak kivételesen. Ugyanígy a páli iratok is ismerik a látást, viszont inkább szakrális, mint profán értelemben; az összes érzékek közül a legalacsonyabb helyet foglalja el náluk, és gyér szócsaládja van.
Pál maga a látás érzékének elfojtásával kezdi vallási fordulatát (s ha az ember komolyan veszi a pszichoanalitikusok tanítását, miszerint a pupillák a heréknek - ill. a petefészkeknek - felelnek meg, akkor a látás érzékével együtt nemi érzékét is feláldozta; erõszakos megvakulása a kasztrációval ér fel, és elõkészíti eunuch-engedelmességét); ezt a veszteséget kiváltságnak érzékeli (társai "csak" a fényt látják, egyedül õ hallja a hangot), a hallás határoz további hitérõl. - Ami a szóhasználatát illeti: a "látni" igét az ÚSZ átlagán alul, a "hallani" igét ezen az átlagon fölül használja, s közben feltûnõ, hogy a "fül" szót alig alkalmazza: érzékszervként nincs jelentõsége számára. Õt nem a hallás, hanem az "engedelmesség" érdekli; ez az a szó, amelyet az evangélisták nem ismernek; épp oly gyakran említi az "engedelmeskedni" igét is, amelyet az evangéliumok takarékosan, s csak a démonokra és a természeti erõkre vonatkozóan használnak.

		Ev-ok	Pál	Teljes USZ
hüpakouein	engedelmeskedni	5	11	21
hüpakoé	engedelmesség	0	11	25
hüpotasesthai	engedelmeskedni	3	23	38
hüpotagé	engedelmesség	0	4	4
	Összesen	8	49	78

Profán elme számára felfoghatatlan, hogyan ünnepelhetik rangos teológusok Pált, az alávetettség rendszerezõ hirdetõjét a keresztény szabadság tanítójaként.
Nem lenne nehéz kulturspecifikusan megvédeni Pál érzéki tapasztalását. A látást és a hallást illetõen Pál népe tipikus fiának bizonyul; Kelet egyetlen népe sem fejlesztett ki olyan kifejezett érzéket a hallásra és az engedelmességre, mint a zsidó ("Halljad, Izrael..."; "Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!"). Csakhogy ez az igazolás nem lenne teljesen helytálló Pálra nézve; mert Jézus is zsidó volt, és kulturspecifikusan ugyanazon feltételek között élt, mint Pál. De õ e tekintetben is áttörte népének ideológiáját.

2.2.2. Szociális szolgalelkûség
Rangos politikusként Pál számára minden eszköz megfelelõ hitének reklámozására. - A szociális hétköznapokban ezt a célt szolgálja számára az evangéliumoktól idegen "lelkiismeret"-fogalom. Érdemes ezt egyetlen példán, az áldozati hús fogyasztásán megvizsgálni (1Kor 10,25): Pál átsuhan azon a tényen, hogy mindig és mindenütt csak a gazdagok tudtak húst vásárolni, a szegényeknek az olcsóbb gabonával (majd krumplival) kellett táplálkozniok; az áldozati hús élvezete csak a gazdagoknak lehetett lelkiismereti kérdés, akiket Pál meg akart óvni a szegények sóvár tekintetétõl: "...aki nem eszik húst, ne ítélje meg azt, aki eszik" (Róm 14,3); a pénzügyi gyöngeségbõl lelkiismereti gyöngeséget csinál.
Emelkedett órákban Pál felhasználja irodalmi ismereteit. Athénban Aratuszt idézi, Cezáreában Eurüpidész-idézettel hízeleg az elõkelõ társaságnak ("Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalóznod" - viszont politikai bölcsességgel kihagyja ezt a jeruzsálemi Fõtanács elõtt); leginkább a "tisztesség" polgári fogalmával közelíti meg a felsõ réteget Korintusban, Menandert idézve: "A rossz kapcsolatok megrontják a jó erkölcsöket" (Csel 17,28; 26,14 (kihagyás a 22,7-ben); 1Kor 15,32).
Pál közelebbi rokona a komédiaíró Menandernek, mint azt a teológusok készek bevallani. Menander csúfolódva "locsogóknak" nevezi darabjaiban a rabszolgákat, Pál pedig megfosztja õket az ellenállás erejétõl, amikor Isten által rabszolgáknak meghívottaknak nyilvánítja õket. Mindketten csak arra az esetre ígérnek elviselhetõ sorsot nekik, ha óvakodnak az engedetlenségtõl, s ezzel mindketten az igazságtalan társadalmi rendszert szolgálják. Sõt Pál túltesz Menanderen, ahogy a gúny fölülmúlja a csúfolódást; mert a rabszolgák csak külsõ és belsõ tapasztalataik kigúnyolásaként foghatták föl, amikor Pál a "belsõ ember" ideológiájával igazolta állapotukat, mondván, a rabszolgaság "csak" a "külsõ" emberre vonatkozik, a "belsõt" nem érinti (2Kor 4,16). A valóságban a rabszolga "tárgy" volt (res), gyakorlatilag "áru"; úgy árusították õket a piacon, mint az állatokat, s teljes jogfosztottsággal, életre-halálra ki voltak szolgáltatva uraiknak. Tekintettel ezekre a tényekre, az ember csodálkozással olvassa az ÚSZ-ben, hogy a keresztény családokban is voltak rabszolgák, akiket "házi rabszolgáknak" is neveztek (Tit 2,9; 1Pt 2,18; Ef 6,9), s úgy tûnik, a keresztény családfõk aligha viselkedtek velük másképp, mint a rómaiak, különben nem kellett volna figyelmeztetni õket (Ef 6,9).
De hogy a páli iratok mennyire kedveztek a rabszolga-tulajdonosoknak, annak bárki utánaszámolhat a figyelmeztetõ szavakat illetõen:

figyelmeztetõ szavak	Kol 3,22-4,1	Ef 6,5-6-9	1Tim 6,1-6,2	Tit 2,9-10	1Pt 2,18-21	össz.	%
az urakhoz	18	28	0	0	0	46	16
rabszolgákhoz	56	59	43	28	66	252	84

Azzal, hogy a páli krisztológia az urakat és rabszolgákat "Krisztusban szabadokká" (1Kor 12,13), és még a rabszolgákkal erõszakosan bánó urakat is "Krisztusban testvérekké" (1Tim 6,1) funkcionálja át, elfödi a reális különbségeket. Az urakká vagy rabszolgákká történõ "meghívással" teljesen megakadályoz minden szociális változást.

2.2.3. Politikai alkalmazkodás
Még súlyosabban esne a latba, ha Pál az antik rabszolgatartó társadalommal együtt a római államideológiára is igent mondott volna. Ennek a feltételezésnek a rómaiakhoz írt nagy tanítólevél két mondata kapcsán eredünk nyomába (Róm 13,1bc.2a), Luther fordítása szerint:

1. Nincs felsõbbség, csak Istentõl; ahol azonban felsõbbség van, azt Isten rendelte.
2. Aki tehát szembehelyezkedik a felsõbbséggel, az ellenszegül Isten rendjének.

2.3. Lukács elõkészíti a konstantini fordulatot
Az egyháztörténészek Nagy Konstantin idejére (3/4. szd. fordulója) teszik a korai kereszténység döntõ fordulatát. De az ÚSZ-ben elég jel utal arra, hogy ez a fordulat már Lukáccsal megkezdõdik (1/2. szd. fordulója). Bár õ még nem ismeri a felsõ réteg "beáramlását" a korai egyházba, de úgy tûnik, lehetõvé tette, hogy ez a réteg "befészkelje magát" az ÚSZ-be.
Felsõ rétegen itt az összes társadalmi rendszereknek azon kisebbségét értjük, amelynek elsõdleges érdeke kiváltságainak megtartása, ezt az érdekét azonban elkendõzi, ami lehetõvé teszi számára, hogy háborítatlanul (vagy ahogy maguk e réteg tagjai érzik: "jó lelkiismerettel") a vallást is a maga szolgálatába állítsa.
Orvosként-íróként maga Lukács is a magasabb réteghez tartozik, és mint egyháztörténetében (ApCsel) kiemeli, ápolja is kapcsolatait a magasabb körökkel. Ezért feltételezhetõ, hogy írásaiban a felsõ rétegek tendenciái megduplázódnak. Mint majd látjuk, végrehajtja a "történelmi kompromisszumot", vagy kiélezetten fogalmazva a keresztény vallás "jobbra tolását". Személyes tisztességét nem kell kétségbe vonnunk, de az még nem a teljes realitás, mert abba a szociális struktúra is belejátszik (csak az jobban rejtõzködik a "szent írásokban", mint a világiakban). Ezt a rejtett motivációt három lépcsõben szeretnénk föltárni.

2.3.1. A felsõ rétegek vallásossága
Lukács vallásosságára teológiájából lehetne következtetni, teológiája azonban oly homályos, hogy a teológusoknak még nem sikerült egyértelmû eredményre jutniok. Történészként azonban - függetlenül személyes érdekeitõl - ama felsõ réteg szolgálatába áll, amely mindig is saját uralmi területének tekintette a történelmet; e rétegnek van ideje és ereje, hogy elszakadjon az aktualitásoktól... Bármilyen kicsi is még Lukács rálátása történészként az eseményekre, arra elég, hogy Jézus reményét a fennálló viszonyok közeli megváltozását illetõen ("Isten Országának eljövetele") illúzióként gyõzze le, és újból stabilizálja a vallásosságot.
A lukácsi vallásosság a jól rendezett családi vallásosságon nyugszik, de polgárként nem elégszik meg ezzel, hanem "világvallásossággá" bõvíti (Csel 26,26). Az új vallásosságot már nem Jézus kudarca, hanem a "Führer" sikeressége jellemzi. Aligha véletlen, hogy Lukács lényegesen gyakrabban használja a törekvés és a siker szavait, mint Márk. Például:

		Mk	Lk	Csel	Lk össz.
dzétein	elérni próbál	10	25	10	35
heuriskein	elér, megtalál	11	45	35	80
apollünai	elveszít	10	27	2	29

Vegyük még hozzá ehhez az elvesztés és megtalálás példabeszédeit, amelyek közül kettõ csak nála található (Lk 15,8-10.11-32).
Nem tagadható továbbá Jézus életének a felsõ rétegek irányában történõ szocializálása (pl. gyermekségtörténet, vagy a templom megtisztítása: Lk kihagyja a Jézus felindulásáról szóló sorokat: 19,45).

2.3.2. A felsõ rétegek szociális magatartása
Szociológiájában világosabban fejezõdik ki Lukács "történelmi kompromisszuma", mint teológiájában: a felsõ rétegekre jellemzõ differenciáltságot mutat. Az alsó rétegek átalányban gondolkodnak, mint Jézus, aki csak szegényekrõl, éhezõkrõl vagy irgalmasokról beszél, anélkül hogy osztályokba (fokozatokba) sorolná õket. Ezzel ellentétben a felsõ réteg a megkülönböztetés (a fokozatok) oly mértékét éri el, hogy a kemény tények szinte a semmiben oldódnak föl.
Lukács finom érzéket fejleszt ki a szociális eredet rangja iránt. Régi uralkodónemzetségek szokása szerint Istenig vezeti vissza Jézus õseinek sorát. Tehetõs körök szokásához híven hosszasan mesél a 12 éves Jézus legendaszerû konfliktusáról szüleivel, de szóra sem méltatja a 30 éves Jézus reális konfliktusát családjával.
Hangsúlyozza a szociális rangkülönbségeket; nála Jézus hegyen tanítja az elitet, és síkságon a népet. Kerül mindent, ami az elit tekintélyének ártana, pl. Jézus "átkát" Péter ellen; míg Jézus "rókának" nevezte Heródest, Lukács "elõkelõ születésûnek" szólítja támogatóját (Csel 1,1); egyetlen más evangélista sem nevezi annyiszor "úr"-nak Jézust, mint õ. - Irtózik az "illetlenségektõl" (teveszõr ruha, sáskák; mosdatlan kézzel evés). - Mûve kifejezetten "irénikus" vonásokat hordoz; a "béke" szó evangéliumában 13-szor, a Csel-ben 7-szer található meg, míg Mk-nál összesen egyszer.
Elfedi a szociális alapellentmondásokat, amikor újból és újból dicséri az õsegyház "egyetértését" (Csel: 10-szer a "homothümadon"); konfliktusmentes egyháztanával éppoly kevéssé felel meg a valóságnak, mint konfliktusmentes társadalomtanával; de az uralkodó osztályt szolgálja ezzel, amelynek mindig érdeke volt azt a benyomást kelteni, mintha mindenki egy csónakban evezne. Megéri szemügyre venni "közösségteremtõ" kifejezéseit, itt csak példaként az "együtt" szót:

		Mk	Lk	Csel	Pál	Jel	ÚSZ
szün	együtt (prepoz)	6	23	52	37	0	127
szün	együtt (igekötõ)	28	47	58	75	3	226
	%		negyven	hat	33

Szociális pártossága ráviszi arra is, hogy Jézus példabeszédeit szociálisan "megemelje", pl. Mk 13,34: "Úgy van, mint azzal az emberrel, aki elhagyta házát, hogy elutazzék." Ezzel szemben Lk 19,12: "Egy elõkelõ származású férfi távoli országba akart utazni, hogy ott elnyerje a királyi méltóságot." De hasonló eset: Mk 10,17: "Egy férfi odafutott hozzá és megkérdezte." Ezzel szemben Lk 18,18: "Valaki a vezetõ férfiak közül megkérdezte."
Politológiájában Lukács még homályosabb, mint szociológiájában. Feltételezhetõ, hogy gyakorlati magatartását is ez a homály jellemezte, mert gyakorlata világosan hordozza az opportunitás (megalkuvás) és a lojalitás (a rendszert elfogadás) vonásait. Evangéliumában még tartózkodó, mert a hagyomány erõsen köti; de egyháztörténetében, ahol szabadon adhatja önmagát, egyértelmûen a római hatalom oldalára áll, ami nem maradhatott következmények nélkül a hatalomnélküliekhez fûzõdõ viszonyát illetõen.
Azzal kezdi, hogy a Keresztelõ kivégzését átugorja; a kollaboráns Josephus Flaviuszhoz hasonlóan legalább politikai szükségszerûségként beszámolhatna róla (mert alighanem a politikai, és nem a szexuális motívumok döntöttek). Vallásos emberként rejtve maradhatott-e számára, hogy részese a jogtalanságnak, aki elhallgatja?
Történészként rosszul áll Lukácsnak, hogy még Jézus esetében is a hatalom oldalán áll: egyetlen más evangélista sem igyekszik annyira fehérre mosni a rómaiakat Jézus kivégzésének bûnébõl, mint õ; ehelyett a zsidókat igyekszik befeketíteni.
Feltûnõen szemben áll Lukácsnál a proletár Jézus bíróságidegen magatartása és az akadémikus Pál bírósági jártassága (hízelgés, építés a jogra). Mi más járhatott Lukács eszében az effajta irodalommal, mint hogy felhívást intézzen a maga társadalmi rétegéhez: keresztényként is érvényesüljenek, ahelyett hogy Jézushoz hasonlóan "lefejeztetnék" magukat? A lukácsi ábrázolás Pálja polgárjogára hivatkozik (Csel 16,37; 25,11), de a rabszolgák jogfosztottsága nem érdekli.
Lehet-e más, mint politikai oka annak, hogy mûvében Lukács bevezet egy olyan fogalmat, amelynek "Sitz im Leben"-jét ott kell keresni, ahol az Isten-ember-viszonyt illetõen a legkevésbé várhatnánk, nevezetesen a római császár udvarában: ez pedig a kharisz, gratia, amit inkább "kegyelmet gyakorlással, megkegyelmezéssel", mint "kegyelemmel" kell fordítani (elõfordulása: Mk és Mt: 0, Jn: csak a prológusban; Pál: 139-szer; Lk: 8-szor; Csel: 17-szer). Ugyanakkor a (jézusi) irgalmasságról (eleos) nemigen akar tudni. - E nyelvi anyag mögött egyszerû vallásszociológiai változás áll: Az elnyomottakkal vállalt szolidaritás (régi nyelven irgalmasság) helyébe a személyes megkegyelmezés (kharis) lép (mai nyelven a protekció), amelyet egy életen át tartó háládatossággal kell törleszteni.
Azzal, hogy evangéliumában Lukács Istenre vetíti ki a császári "kegyelmet gyakorlást", individualizálja az üdvösséget. Vele kezdõdik a polgári misszió: Te "mentsd meg a lelkedet!", bármi történjék is a világban. Egyháztörténetében pedig egyidejûleg elfedi ezt az individualista vallásosságot egy látszatkollektívummal, az õskeresztény "kommunizmussal", amely ilyen általánosításban történelmileg nem tartható (amint a tömegkeresztelések sem, Csel 2,41).
Lukácsot még az sem tudta eltántorítani opportunizmusától, hogy Nero borzalmasan, Diocletianus pedig még borzalmasabban üldözte a keresztényeket; ahogy evangéliumát egy juszticmord elhallgatásával kezdi, egyháztörténetét Pál kivégzésének elhallgatásával fejezi be - igazi demagógként, aki ismeri a tényeket, de a hatalom javára elhallgatja õket.
Jellemzõ ugyanakkor, hogy az "alamizsna" (eleémoszüné) szót (egy kivétellel: Mt 6,1) csak õ ismeri az ÚSZ-ben (Lk 11,14; 12,33); még Jézusnak is a szájába adja, noha az a héberben ismeretlen; ahol a görög "alamizsnát" mond, ott a héber "igazságosságról" beszél (cedaka), abban a hitben, hogy a jótékonyság, amit a rászorulóval gyakorlunk, megilleti õt (Mt 6,1 mögött is ez áll). - Az alamizsna a vallásban is arra szolgál, hogy elfedje az igazságtalan társadalmi viszonyokat és jó lelkiismeretet teremtsen; valójában a gazdagságot igazolja, és a szegénységet koldulássá alacsonyítja.

2.3.3. A felsõ rétegek irodalma
Ha Lukács a felsõ réteget akarta "megnyerni", amint teológusok joggal állítják, akkor az õ nyelvüket kellett alkalmaznia is, amellyel a vallásban is elhatárolják magukat a lent lévõktõl. - Nyelvezetét a Mk-evangéliuméval vetjük össze, amely még a legtisztábban õrizte meg az alsó rétegeket idézõ jézusi hagyományt.

2.3.3.1. A felsõ rétegekre jellemzõ szóhasználat
Lukács az ÚSZ legterjedelmesebb szerzõje (27.5%; Pál 23%; Mt 13.5%). Szókincse - írásonként 2000, összesen kb. 4000 szó - ötszázzal nagyobb, mint Pálé, és duplája Mátéénak. Szóhasználatára kétszeresen is érvényes a birtoklás büszkeségét sugárzó "szókincs" kifejezés: gazdagságát és választékosságát tekintve egyaránt.
Szereti a szavakat szociális presztízsük szerint megválasztani; ha egy szó csak távolról is az alsó rétegek szagát idézi, elkerüli (pénz - adomány, tenger - tó, priccs - ágy). - Teljesen törli a márki hagyományból a heves érzelmi megnyilvánulásokat (nyög, sóhajtozik, megretten), a "pfuj"-felkiáltást, vagy a "foltozást" mint a szociális szükség kifejezõdését. A nõk "hasa" helyett "ölükrõl" beszél, és hogy a márki "budit" ne kelljen a szájára vennie, inkább elhallgatja az egész jézusi mondást. Akkor is a kisemberektõl határolja el magát, amikor az általuk annyira kedvelt kicsinyítõszavakat is kihajítja a márki mintából (kislány - egyetlen lány).
Lukács osztja a felsõ réteggel a nemzeti tisztaság tudatát is: súlyt helyez a tiszta görögre (satanos - diabolos), kimetszi Márk utolsó arám morzsáit is, s ha egy idegen szót semmiképp sem tud kikerülni, akkor mentegetõzik ("pászkaünnep" kontra "ún. pászkaünnep", amint tisztességes németek csak az "ún." NDK-ról beszéltek).
Gazdagon válogat Lukács a birtoklásnak a felsõ rétegek számára foglalt szócsaládjából (Márkhoz képest két-háromszorosan): ház (32:12), föld (9:5), kincs (4:1), vagyon (4:1), a vagyon kezelése, gazdaság (3:0), vagyonkezelõ (4:0). Az alsó rétegek felé húzó márki "rögtön"-t (euthüs) egy Mk számára ismeretlen, a közigazgatásból származó szóval (parakhréma) helyettesíti, ha egyáltalán (3:43).
Ahogy a felsõ rétegekhez illik, a birtoklást összekapcsolja a mûveltséggel; e terület szavait Márknál ötször sûrûbben használja (az ApCsel-t is hozzávéve hússzor: mûveltség (sophia), megismerés (gnósis), megértés (epistasthai); ide kell számítani kifejezett elõszeretetét a város, a mûveltség székhelye iránt (39:8).
Még erõsebben utal a feltörekvõ rétegekre az "önérvényesítés" kifejezésvilága: a cél; a cél felé, a célhoz sietni; keresni, hogy találjon; siker. Szókincsének leggazdagabb része a felsõ rétegek védõövezetére, a "törvény és a rend" világára vonatkozik (több mint 50 szó!, és ez a mennyiség nem valami konglomerátum, hanem strukturális-funkcionális egység: fegyelem és rend, parancsok és tilalmak, intés-feddés-büntetés). Ráadásul a központi rend-fogalmakat megerõsíti a legerõsebb rend-elöljárószóval: "kata" = szerint: a törvény, a rend, a szokás, az elõírás szerint.
2.3.3.2. A felsõ rétegekre jellemzõ mondatszerkesztés

Kihagyjuk a bonyolult nyelvtani fejtegetéseket; csak jelezzük, hogy eredményük ugyanaz, mint az elõzõ ponté.

2.3.3.3. A felsõ rétegekre jellemzõ stílus
Lukács osztja a feltörekvõ középréteg érzelmi tartózkodását: aki fel akar törni, annak igyekeznie kell elsajátítani a higgadt beszédmodort. Nos, Lukács evangéliumának alakjai kerülik a heves mozdulatokat, nem futnak, ugranak, esnek el, mint Márknál, hanem kimért léptekkel mennek:

Mk	Lk
Simon és a többiek utána siettek.	A tanítványok vele voltak.
Megrohanták, hogy érinthessék.	Megpróbálták érinteni.
Minden városból odafotottak.	Követték õt.
Nagy felindulással hozzáfutottak.	Nagy embertömeg jött feléje.
Felugrott, és Jézushoz futott.	Amikor az ember elõtte állt.
Valaki odafutott.	Eléje járultak.

Lukács még a természethez is hozzárendeli ezt a mértékletességet (forgószél, mély csend helyett vihar, csend). - Azzal, hogy Jézusnak is érzelmi tartózkodást tulajdonít, fölemeli õt a feltörekvõ középréteg szintjére (nem támad rá Péterre, nem borogatja föl a bankárok asztalait, de a gyerekeket sem veszi a karjába, és óvakodik a leprás érintésétõl, nem szomorú a lelke mindhalálig...). Elviselhetetlen számára, ha Mk reálisan ábrázolja a társadalomnak a kitaszítottakkal szembeni brutalitását (Mk 5,4); olvasóit kímélendõ, kihagyja az egész jelenetet.
Mértéktelenül finom érzülettel viselkedik a jelentéktelen dolgokban, és Márkot a felsõ rétegeknek megfelelõen korrigálja; neki az egyszerû rétegekre jellemzõ "mondani" kevés:

Mk	Lk
Beszéltek vele róla...	Kérték õt, hogy segítsen nekik.
Jézus azt mondta a leprásnak...	Lelkére kötötte a leprásnak...
A farizeusok azt mondták tanítványainak...	Morgolódtak tanítványai ellen.
Pilátus azt mondta nekik...	Rábeszélte õket...
Az emberek azt mondták Péternek...	Egy másik megerõsítette ezt.
Jézus azt mondta a vaknak...	Megkérdezte a vakot.
Jézus azt mondta, adjanak neki enni.	Elrendelte, hogy adjanak neki enni.

Lukács ahhoz is ért, hogy Márknak az alsó rétegekre jellemzõ stílusát elavult formák alkalmazásával is elvesse, azokat ugyanis korának magasabb rétege még használta (pl. az optatívuszt, a teljesíthetõ kérések óhajtó módját). - Az is terhére van, hogy Márkhoz hasonlóan, az alsó rétegek szokása szerint jelen idõben meséljen, vagy hogy "ugráljon" az idõben; a múlt idõ nyugodt formáival megóvja olvasóit attól, hogy közvetlen részesei legyenek a történéseknek (Mk: "Jézus útrakelt onnan, és szülõvárosába jön"; "Kafarnaumba jönnek, és rögtön bement a zsinagógába"; "Jézus felviszi Pétert és ... a hegyre, és szemük elõtt elváltozott"). - Különösen az irodalmi formák megválasztásával kíméli felsõ rétegbeli olvasóit: Míg a Mk-evangélium "mondásainak", azaz rövid, kemény és kihegyezett kijelentéseinek számát csökkenti, növeli a példabeszédek, azaz az enyhe, terjedelmes és kényelmes kijelentések számát. - A felsõ réteg bevált modorában a dúskáló gazdag (csak nála található) példabeszédében a túlvilággal vigasztalja a szegényeket.

2.3.4. Ideiglenes zárszó
A fenti megfigyelések megerõsítik azt a gyanút, hogy a konstantini fordulat már Lukáccsal elkezdõdik: az nem érvényesülhetett volna olyan erõvel, ha csírái nem lettek volna meg már az ÚSZ-ben. Kurt Aland írja: "Ez a fordulat már a 2. szd. közepétõl ott lebegett a keresztények elõtt. Azóta feltornyosult lojalitásigényük most [a 4. szd. elején] akadálytalanul kiáradhat, végre azonosulhatnak az állammal. E fordulat képviselõjét [ti. Konstantint] túláradó dicsõítéssel és szûnni nem akaró hálával köszöntik."

-n-s

A következõ rész