Lelkészi tanulmányait az õsi Pápai Református Kollégium Teológiai Akadémiáján végezte. Cegléden volt segédlelkész, majd a Jópásztor Misszió embermentõ szolgálat ügyvezetõje 1942-tõl. 1951-ben javaslatot tett egyháza vezetõségének, hogy a kitelepítettek számára is szervezzék meg ugyanazt a mentõszolgálatot, mint amit annak idején a származásuk miatt üldözött egyháztagok megmentésére. E javaslatáért büntetésbõl egyházmegyei lelkész lett. Évekig el volt tiltva a szószéki szolgálattól. Azután Szigetszentmiklósra, majd Debrecenbe került és lett a debreceni egyetemi református templom lelkipásztora közel 14 éven át. Mindaddig, amíg szembe nem került egy olyan törvényellenes akcióval, amelyben igen magas állami tényezõk és igen magas egyházi tényezõ vett részt. Felfüggesztették, majd 1973-tól rokkantnyugdíjazták és arra törekedtek, hogy elszigeteljék.

- Valamiféle katakomba-csoportok kifejlõdtek-e a magyarországi református egyházban az egyházüldözés és a kollaborálás idõszakában?

- Nem fejlõdtek ki ilyenek a negyvenéves üldözés alatt. Könnyhullatások között kell mondanom, hogy a református egyházi vezetõség és az Egyházügyi Hivatal együttmûködése nyomán olyan besúgórendszer alakult ki, hogy senki senkiben nem bízhatott. Mégis voltak azonos reagálások egy-egy sérelmes állami és egyházi aktus nyomán. A magam példájából indulhatok ki. Engem a templom-botrány kapcsán Bartha Tibor 1972. december 13-án felfüggesztetett. Ezután az ország legkülönbözõbb részeirõl érkeztek pénzbeli és természetbeni támogatások és most már elmondhatom, hogy a pasaréti gyülekezetben Zalatnay István és Regéczi Nagy László presbiterek gyûjtési akciója nyomán havonta jelentõs összeg gyûlt össze azért, hogy minket anyagilag támogassanak. Késõbb, hogy gyermekeink keresõkké váltak, sorban megköszöntük az Úr nevében az adományokat és az adakozást, ezért állt le. Nem alakultak katakomba-csoportok, de egy bizonyos pozitívum a református egyházkormányzat helyes döntése nyomán történt. Ez a döntés Bereczki Albert dunamelléki püspöknek még - azt kell mondjam - a normális, hûséges idejébõl származott. Amíg a római katolikus egyházban az államrendszer kezdeményezte a békepapok mozgalmát, a református egyházban Bereczki Albert idõben véget vetett ennek; illetve el sem kezdõdött, mondván, hogy hivatalból minden református lelkészt a Biblia és a református hitvallások békére köteleznek. Így békepapok nem voltak, de voltak persze a lelkészi karból ún. jelentõ emberek, magyarán mondva spiclik.

- A reformáció - úgy tûnik - nem érintette igazán a konstantini fordulat lényegét, az egyház összefonódását a hatalommal. Vannak-e gyökerei a reformátorok tanításaiban az erõszakmentességnek? A magyar reformátusok mennyire tekintik eszménynek az evangélium erõszakmentességét illetve mennyire eszményítik inkább a szent királyok, hadvezérek, erõszakhoz folyamodó nemzeti hõsök példáját?

- Igen, a konstantini fordulat lényegét, az egyház összefonódását a hatalommal mint kóros tünetet a reformáció sem orvosolta és nem szüntette meg. Ami pedig az erõszakmentességet illeti, elég utalni a reformáció és az ellenreformáció harcaira. Sajnos egyik egyházi felekezet sem tartózkodott az erõszaktól. Itt csak árnyalatnyi vagy esetleg erõteljesebb különbségek vannak, de bibliai tisztázottság e tekintetben - az erõszak alkalmazása, az erõszakmentesség dolgában - nincsen. Világviszonylatban érvényes ez. Ez a tisztázás ennek az egyházi generációnak a feladata. Erõszakmentesség helyében én azt a kérdést vetném fel, hogy mit jelent, mit tartalmaz a bibliai béke-fogalom, miben különbözik a Biblián kívüli béke-fogalomtól és a bibliai béke-fogalomból milyen konzekvenciák származnak az egyházaknak mint testületeknek és a keresztyén embernek mint egyénnek a magatartására nézve.

- Hogyan látja a kereszténység és a politika viszonyát?

- Ahol két ember van, ott már szükségszerû a politika. Tehát az a kérdés, hogy kereszténység és milyen politika. Amíg az Úr Jézus vissza nem jön, vannak olyan helyzetek, amelyek a politikus számára parancsolóvá tesznek olyan intézkedést, amelyet a keresztyén ember nem vállalhat. Létezhet keresztény politológia, olyan keresztény szem-pontadás, hogy miképpen viszonyuljunk valamilyen politikai gondolatrendszer világához vagy valamilyen intézkedéshez, de a gyakorlati politika kizárja azt, hogy benne a keresztény ember mint ilyen részt vehessen. A politikus nem mondhatja azt, hogy az egyik intézkedésfajtát vállalom, a másikat nem. A keresztyén ember azonban lehet eklektikus, vagyis azt mondja: Helyeslem és támogatom ezt vagy azt a mozgalmat, gondolatot, de ellene vagyok ilyen vagy olyan cselekvésnek, gondolatnak, gondolatrendszernek. A keresztény ember tehát nem lehet gyakorlati politikus, de a keresztény ember állandó prófétai figyelõje a politikának, mint szükségszerû emberi jelenségnek.

- A katolikus tekintélyuralom egyik fõ érve, hogy lám, a protestánsok ezernyi kis felekezetre szakadtak. Milyen fokú a protestáns egyházak egysége? Közel van-e a teljes keresztény egység? Milyen lépéseket kellene ehhez megtenniük a protestánsoknak, a katolikusoknak és az ortodoxoknak?

- A Szentírás és fõképpen az Újszövetség alapján a kereszténység indulati egység és nem szervezeti egység. "Az az indulat legyen bennetek, amely Jézus Krisztusban." Ez az indulati egység a legcsodálatosabb, a leghatalmasabb jelenség a földi világban. Ennek az indulati egységnek a helyébe a konstantini fordulat elõtt már - de attól kezdve különösképpen - jött létre a szervezeti egység fogalma. Ez imperialisztikus fogalom. A kettõ különbségére történelmi példa, hogy amikor ugyanannak a római katolikus egyháznak a tagjait más nemzeti érdekeltség motiválta, nem a Krisztus indulata, akkor hiába volt meg a szervezeti egység, hiába volt meg mindeniknek a Vatikántól jóváhagyott klérusa: ellenségek voltak a szónak a legpogányabb, legvadabb értelmében. Jelenbeni példa az, hogy adva van például Észak-Írországban a protestáns, nagyrészt református szervezeti egység és a kisebbségben levõ katolikus szervezeti egység. De ezek egymást gyilkolják, mert a szervezeti egységnek semmi köze nincs a Krisztusban való egységhez. Én érzelmileg az ír katolikusok oldalán vagyok református lelkész létemre, mert ott a reformátusok visszaélnek a többségi hatalmukkal.
Ezért én nem is imádkozom semmiféle szervezeti egységért. Én úgy szeretem a katolikus testvéreimet, akiknek az indulata azonos a Krisztuséval, mint a református testvéreimet, akiknek az indulata azonos a Krisztuséval. Akiknek az indulata nem azonos, azok távol vannak tõlem, hiába vannak ugyanabban a református szervezetben. Tehát el kell ítélni - nem elég elfelejteni - a szervezeti egységben való gondolkodást. Ha az indulati egység megvan, akkor a legkülönbözõbb gyülekezetek, felekezetek egymást támogatják és segítik, egymásnak testvérei, egymásnak õrizõi.
Az imperialisztikus egységgondolat olyan domináns - katolikus és protestáns oldalon egyaránt - hogy én úgy érzem magam, mint az a Keresztelõ János, aki pusztába kiáltó szónak tartotta azt, amit hirdetett. De hát nem tehetek egyebet. A bibliai valóság erre kötelez.

- Mi a véleménye a Bokor katolikus bázisközösségrõl, amely az ökumené szempontjából bizonyára a legnyitottabb közösségcsoport a magyar katolikus egyházban?

- Teljesen egyetértek a kérdezõvel, ez a bázisközösség úttörõ többek között abban is, hogy az ökumené szempontjából a legnyitottabb. De miért olyan nyitott? Azért, mert a bázisközösség tagjait az az indulat tölti be, amely a Krisztus Jézusban van.
Tehát ez itt a megoldás kulcsa.

- A protestáns egyházakban sem a házasok, sem a nõk nincsenek kizárva a papságból. Mennyire valósul meg az, hogy mindenki hivatott Jézusnak tanítványokat nevelni?

- Ez tulajdonképpen két kérdés. Az egyik a papságból való kizárásra vonatkozik. Kicsit meg kell magyaráznom a bibliai protestáns egyetemes papság fogalmát. Mindenki, aki az imádságában, hogy így mondjam, Krisztust emeli fel az Atya felé, azt az aktust végzi pneumatikusan, szellemileg, amit az oltár elõtt a katolikus pap. Mivel azonban nincs külön papi rend, mivel ezt egyetemesen mindenki végezheti, aki hisz a Krisztusban - ezért beszélünk mi egyetemes papságról. Más dolog a "poimén", a lelkipásztor fogalma, aki élethivatásszerûen presbiter, vén, gyülekezeti vezetõ, aki a gyülekezetének szolgál igehirdetéssel, tanítással, lelki gondozással, szeretetmunkával, szeretetmunka irányításával stb. Ebbõl kizárni nem lehet sem férfit, sem nõt, mert meg van írva, hogy Krisztusban nincsen sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nõ, mert ti mindnyájan egy vagytok a Krisztusban. Aki ezzel a kegyelmi ajándékkal rendelkezik, ehhez az ismereteket megszerzi, akinek a kegyelmi ajándékát a gyülekezet felismeri, az végezheti ezt a szolgálatot. A belsõ elhívás az, amikor valaki személy szerint kap elhívást Istentõl, hogy õ pásztor legyen. De tévedhet is. Hogy valóban Istentõl kapott-e elhívást, az abban mutatkozik meg, hogy ezt a "poiménságát" a gyülekezet felismeri és elhívja õt a poimén-szolgálatra. Ez a külsõ elhívás. Mennyire valósul meg az, hogy mindenki hivatott Jézusnak tanítványokat nevelni? A tanítványoknak az a természete, hogy társakat, új tanítványokat szereznek. Ez a folyamatos keresztyén életvitel része.