BOCS Homepage


Leszkay András bácsi Moha meséje
A folyton kérdezõ Ugri Bugri

Egy õszi délután - miközben számtanleckét írtam - lassan kinyílt szobám ajtaja, Ugri Bugri, az öcskös lassan bejött, zajtalanul betette az ajtót, lábujjhegyen az asztalomhoz lépegetett, és közvetlenül elõtte megállt. Azt mutatta ezzel az óvatos bejövetellel, hogy nem akar háborgatni a tanulásban. Valójában persze akart, hiszen azért jött és állt meg az asztalom elõtt naponta többször is, hogy kérdezzen valamit.

Egyszerre csak nyugtalanítani is kezdett a várakozása, elhibáztam a számolásomat és felnéztem rá: - Kérdezz hát, amit akarsz!

És Ugri Bugri kérdezett: - Miért csak két lába van a csirkének?

Tudtam, hogy hiába mondanám, ez nem sürgõs, majd tanulás után megmagyarázom, kérdezné újból és újból. Feleltem hát: - Azért, mert a két mellsõ lába átalakult szárnnyá. - De még nem folytattam a számtanleckét, tudtam, hogy kérdez még. Valóban. Elgondolkozott, azért azt kérdezte: - Miért nem alakult át szárnnyá mind a négy?

- Mert kell neki láb is, hogy járni tudjon és felcsipegethesse a táplálékát! - Most már reméltem, hogy nem kérdez mást. De kérdezett:

- A kutya két mellsõ lába miért nem alakult át szárnnyá? - Erre is tudtam valami magyarázatot adni:

- A kutya erõsebb, mint a csirke, nem volt szüksége rá, hogy felmeneküljön a fára támadói elõl, hiszen még ma is nagyon sok kutya harapós.

Elgondolkodott: - Miért nem a csirke lett harapós és a kutya csipegetõs? ... és így tovább. Végül összekulcsoltam a kezem: - Drága és tisztelt öcsikém! Ha majd tudsz olvasni, foglalkozzál az állatfajok kialakulásával, most azonban engedd, hogy én a leckével foglalkozzam, mert nem akarok kijönni a sodromból. - Elgondolkodott és megkérdezte: - Miért nem akarsz kijönni a sodrodból?

Körülbelül így kérdezgetett az öcskös azon az õszi reggeltõl estig. Akkoriban már tudtam, hogy a kicsinyek kérdéseire kielégítõ választ kell adni; erre a felszólításra viszont rászántam magam egy napon: - Légy szíves, Ugri Bugri! Mától kezdve ha látod, hogy tanulok vagy olvasok, ne kérdezz tõlem semmit.

Bólintott, hogy megértette és ezzel elkezdõdött a "csak azt" korszak. Ettõl kezdve ugyanis tanulás és olvasás közben minden kérdését így kezdte: "Csak azt mondd meg, miért nem szédülök, ha forog a Föld?" - "Csak azt mondd meg, mi a célja annak, hogy van világ?"

Megmagyaráztam neki, hogy egyik sem sürgõs kérdés, tartsa az eszében, és majd késõbb kérdezze, ha már nem tanulok vagy olvasok. De valósággal megrémült: - Azt nem merem, mert hátha elfelejtem akkorára.

Láttam, csakis úgy érhetem el, hogy tanuláskor és olvasáskor békén hagyjon, ha teljesen leszoktatom róla, hogy tõlem kérdezgessen. A hallgatással semmit sem értem volna, mert százszor is elismételgette volna a kérdést. Mást határoztam el. Annyira részletesen és bõven fogok felelni minden kérdésére, hogy meg fogja sokallni a választ. Megfogom a karját és mindaddig nem engedem el, hogy visszaszaladjon játszani, amíg tövirõl hegyire el nem magyaráztam neki, amit kérdezett. És nevetgéltem magamban: - Majd meggondolod, barátocskám, kétszer is, kérdezel-e valamit tõlem vagy sem!

De úgy látszott, nem gondolja meg. Pedig amikor elsõként az elhatározásom után ezt kérdezte: - Miért vannak kifestve a bohócok? - még a lexikonból is kikerestem az errõl szóló részt és felolvastam neki. De bíztam benne, hogy ha kitartóan folytatom a részletes, hosszas válaszolást, elõbb-utóbb elunja, visszaretten tõle.

Egy délután bekiáltott édesanyánk a konyhaajtóból a fiúszoba felé: - Gyopár, jöhetsz!

Gyopár néhány nappal ezelõtt meghûlt. Még ezen a napon is feküdt, de szó volt róla, hogy egy-két nap múlva ismét mehet az iskolába. Ma meg kellett alaposan mosdania - s hogy újból meg ne fázzék - a jó meleg konyhában. A "jöhetsz" azt jelentette, megmelegedett a mosdóvíz. A könyvet, amelyet éppen olvasott, éjjeliszekrényére hajintotta. A könyv leesett, kabátot kapott magára és kisietett a konyhába. Felvettem a könyvet és miközben éjjeliszekrényére tettem, megpillantottam ott a lázmérõt. Kihúztam fémtokjából, nézegettem és eszembe jutott, hogy megmutassam magamnak is, öcskösnek is, miként megy fölfelé az üvegcsõben a higany. Meggyújtottam az éjjeliszekrényen álló gyertyát, s a lázmérõt a láng fölé tartottam. A higany tüstént a csõ tetejéig szaladt. De ugyanakkor finom pattanás is hallatszott. A lázmérõ alsó csúcsa lepattant, és az éjjeliszekrény márványára esett. A higany meg parányi gömböcskék formájában szétgurult a padlón. De rögtön eszembe is jutott, hogy eltitkolható meggondolatlanságom. Hiszen megtörténhetett volna, hogy a könyv, amikor Gyopár az éjjeliszekrényre dobta, lesodorta a lázmérõt is. Beletettem hát gyorsan a fémtokba a lepattant üvegcsúcsot, belegyûjtöttem a padlóról a higanygömböcskéket, visszatettem a padlóra a könyvet és melléje a lázmérõt is. - Mi úgy teszünk, mintha azt sem tudnánk, hogy leesett.

Ugri Bugri bólintott és visszaült a padlóra építõkockái mellé. De rögtön fel is nézett rám: - Miért teszünk úgy?

A részletes válaszok korszakát éltük, feleltem hát neki alaposan: - Azért teszünk úgy, mert szégyenlem, hogy eltörtem a lázmérõt, nem akarok szamárnak látszani.

Az öcskös elgondolkodott és kérdezte: - Tóbiás sem akar szamárnak látszani?

Meghökkentem. Tóbiás - amint tudjátok - a törpeházi csacsi volt. De összeszedtem magam és feleltem: - Tóbiás akar, mert õ igazi szamár. Én azonban ember vagyok, tehát kikapnék a szamárkodásért. Ezért kenem a lázmérõ ledobását Gyopárra.

Megint elgondolkodott: - Gyopár miért nem fog kikapni érte?

Újabb meghökkenés: - De õ csak kapkodott, nem tartotta a láng fölé! Nem fog annyira kikapni, mint amennyire én kapnék ki. Ezért kenem rá. Érted végre?

Az öcskös bólintott, de el is gondolkodott és kérdezte: - Miért jobb rákenni, mint kikapni?

Most már rákiáltottam: - Nem jobb! Az lenne jobb, ha megmondanám, hogy én törtem el. Akkor nem hazudnék, és veled sem kellene kínlódnom.

Ugri Bugri azonban nyugodtan elgondolkodott és kérdezte: - Akkor miért teszünk úgy, mintha azt sem tudnánk, hogy leesett?

Néhány perc múlva ismét az éjjeliszekrényen volt a könyv. A lázmérõvel pedig beléptem édesapám szobájába, a kicsiny ötvösmûhelybe.

- Eltörtem a lázmérõt. - Mondani kezdtem, hogyan törtem el, és csodálkozással figyeltem magamba befelé. Ámulva tapasztaltam, hogy szégyenkezéssel egyszerre örömet is lehet érezni.

Néhány nap múlva Ugri Bugri meg én látogatóba jártunk nagynénénknél, Borbála néninél. Amikor már indulni készültünk, így szólt hozzánk: - Vigyétek azt a kosarat, adjátok oda édesanyátoknak. De el ne ejtsétek! Öt üveg csipkerózsalekvár van benne.

Éppen aznap készült el a lekvárfõzéssel, még ott állt a konyhai asztalon a sok üveg. Minthogy nagyon szerettem a csipkerózsalekvárt, amikor magunkra hagyott egy percre, beletettem a kosárba egy hatodik teli üveget is. Födeles volt a kosár, nem vehette észre. Azt viszont megkérdezte, amikor indultunk: - Bírjátok? Nem lesz nehéz?

Ugri Bugri is fogta a kosár fülét, én meg a kosárnál fogva sietve húztam õt kifelé.

- Hát persze, hogy bírjuk! Nem lesz nehéz.

Lépegettünk is vele fürgén az õszi erdõ ösvénykéjén, és ez volt az elsõ szavam az öcsköshöz: - Te is kapsz belõle!

Mosolyogva bólintott. Szükségesnek éreztem, hogy még azt is mondjam: - Ez nem számít lopásnak. Borbála néni rokon - még csenésnek sem, csak egy kis torkoskodásnak. - És tüstént aggódni kezdtem, mert öcskös elgondolkodott. És már kezdte is: - Miért haragszik akkor édesanya, ha beosonunk eszegetni a kamrába? Édesanya nem számít rokonnak?

Ekkor már nevetve válaszoltam minél alaposabban: - Hát hogyne számítana rokonnak. És azért haragszik, mert azt akarja, hogy jók legyünk és félti a hasunkat.

Az öcskös megint elgondolkodott: - Borbála néni miért nem akarja, hogy jók legyünk? És miért nem félti a hasunkat?

Ekkor még fürgén lépegettem, de már nyugtalan volt az alapos válasz: - Borbála néni is akarja, és õ is félti. Éppen ezért volt jobb titokban elvenni az üveget. Vigyázz! Majd otthon is úgy fogjuk megenni az üveg lekvárt, hogy senki se tudjon róla.

Megint elgondolkodott: - Az miért nem számít, hogy te meg én tudunk róla?

Most már lassabban mentem: - Az is számít. De azt nem szégyenlem olyan nagyon, mint azt szégyenleném, ha mások is megtudnák.

Most nagyon elgondolkodott: - Hát miért nagyobb szégyen a torkoskodás mások elõtt, mint magunk elõtt?

Most már vettem a kosarat és kiáltottam: - Nem nagyobb szégyen! Ugyanakkor szégyen!

Az öcskös bólintott, hogy érti, de láttam rajta, hogy újból kérdezni akar. Minthogy tudtam, mit kérdezne: "Akkor miért hoztuk el a lekvárt?" - meg se vártam a kérdést, hanem kikaptam a kosárból a hatodik üveget és visszarohantam vele: - Tessék, Borbála néni, ezt itt hagyom. Igaza van Borbála néninek, nehéz a kosár. Hat üveget nem bírunk el.

Csodálkozott: - Hatot? Hiszen én csak ötöt adtam.

- De én hozzátettem egyet, mert csibész vagyok. Azazhogy voltam.

És rohantam vissza Ugri Bugrihoz. Akkora ugrásokra késztetett futtomban az öröm, hogy az öcskös ezzel a tréfával fogadott: - Azt hittem, én jövök!

Leesett az elsõ hó. Olyan sok, hogy a szél befújta vele a völgybéli falucska országútját. Délután egyedül tanultam a szobában. Gyopár már átment a barátjához, Ugri Bugri meg kint volt a konyhában édesanyánkkal. És akkor egyszerre csak hallom, hogy ezt kiáltja Bérci Berci odakünn az utcán: - Hóeke dolgozik lenn az úton!

Felugrottam. Még sohasem láttam hóekét. Tüstént eszembe jutott, hogy milyen jó, nincs itthon Gyopár, legalább elvihetem a látcsövét. És már kiáltani akartam az öcskösnek, hogy jöjjön, öltözzék, megyünk hóekét nézni. De nem kiáltottam, mert rögtön az is eszembe jutott, addig fog kérdezgetni a látcsõ elvitelének eltitkolása felõl, hogy elszégyenlem magam, és visszaszaladok vele, mint a lekvárral. Felöltöttem tehát gyorsan ködmönkémet, és kivettem Gyopár fiókjából a látcsövet. És ekkor különös dolog történt. Aki egész nap vonaton utazott, még este az ágyban is érzi a rázást. Ugyanígy belekattogták magukat tudatomba az öcskös kérdései is. És noha ekkor a konyhában volt, megszólalt bennem, a képzeletemben és kérdezte:

- Miért lenne rossz Gyopárnak, ha megtudná, hogy elvittük a látcsövét?

Feleltem, persze csak gondolatban: - Mert megsértettük a rendelkezését, mert nem bízhatna bennünk máskor sem! De nekünk nagyon jó lesz a távcsõ, mert jobban láthatjuk a hóekét.

Most úgy képzeltem, hogy megint elgondolkodik és megkérdezi: - Miért fontosabb az, hogy nekünk legyen jó és nem pedig neki? - Feleltem: - Nem fontosabb. Gyopár éppen úgy ember, mint mi. De hát azt nem tehetjük meg, hogy ne nyúljunk a látcsõhöz, de mégis használjuk. Egyszerre neki is meg nekünk is nem lehet jó.

Most úgy képzeltem, hogy hosszabban gondolkodik és kérdezett újból: - Miért nem akkor jobb nekünk, ha neki jó?

Azt hiszem, ekkor már nagyon halkan ki is mondtam a válaszom: - Akkor jobb nekünk is.

Visszatettem a fiókba a látcsövet és kiáltottam a konyhába, nem kis örömmel, hanem boldogan: - Ugri Bugri, a ködmönkédet! Megyünk hóekét nézni!

De már nem a konyhából, édesapánk mûhelyébõl szaladt ki és lelkendezve újságolta: - Soha többé nem nyaggatlak kérdésekkel! Azt mondta édesapa, hagyjalak titeket, tõle kérdezzek ezentúl mindent!

Rosszulesett a gondolat, hogy nem kérdez többé. De tüstént el is mosolyodtam: - Most már nem is baj, hogy nem kérdezel! Most már megtanítottál kérdezni engem is - önmagamtól.

És mihelyt kiléptünk a kapun, már nem is tartottam tõle, hogy nem kérdez többé. Mert ez volt az elsõ szava:

- Miért eke a hóeke? Szántja a havat?

Nevettem: - Csacsi vagy! Hát miért szántaná? Mit lehetne vetni a hóba?

Nevetett õ is: - Te vagy a csacsi! Hát hóvirágot!