BOCS Homepage


Hindler László

Ez is teljes élet

(folytatás)

A napok egyhangúan teltek. Nagyon sokat gondolkoztam s világosan láttam, hogy át kell rendezni az életemet. Ami másnak mindennapi, megszokott tevékenység, az nekem megoldhatatlan probléma. Úgy döntöttem, hogy megtanulok bal kézzel írni. Feleségem kérésemre füzetet és ceruzákat hozott. Az elsõ jeleket csak nagy jóindulattal lehetett betûknek nevezni. De nem keseredtem el. Tudtam, hogy csak idõ és gyakorlás kérdése. Idõm volt bõven.
Lassan sikerült elérnem egy elsõ osztályos gyermek szintjét. Ezen felbuzdulva levelet írtam haza. Nem sok mondanivalóm volt, hiszen feleségemmel mindennap találkoztam, mégis lelkes voltam. Fatima feladta a levelet. A délutáni látogatáskor alig tudtam magamban tartani titkomat.
Két nap múlva kapta meg a feleségem. Legmerészebb álmaimban sem hittem, hogy ilyen kitörõ örömmel fogadja.
- Képes leszel a többi emberhez hasonlóan élni - mondta. Mindig erre gondolj, és akkor más dolgok is egyszerûek lesznek számodra. Mi mindig melletted állunk.
Boldoggá tett ez az erõs háttér.
Azt hittem, utam errõl az osztályról már egyenesen hazavezet. De egy nap egy beteghordó állt meg az ágyam mellett.
- Készülõdjön! Kicsit odébb költöztetem.
Megdöbbenésem óriási volt, mivel a délelõtti vizit során és utána sem közölte senki, hogy erre sor kerülhet. Szerencsére a régebbi betegtársaim között voltak, akik, ha nehezen is, de tudtak járni. Az ugyanis már nem tartozott a beteghordó munkakörébe, hogy akár csak egy papírzsebkendõt is segítsen felvinni.
Jellemzõ kis hazánk egészségügyére, hogy a beteg tudja meg utoljára - ha megtudja - a vele kapcsolatos döntéseket. Kiszolgáltatottságát éreztetik vele és állapotáról hosszas kérdezõsködés után sem kap kielégítõ választ. Az információkat legtöbbször a hozzátartozókkal közlik, pedig éppen õk azok, akiket sok beteg megkímélne ezektõl a hírektõl, ha módjában állna e kérdésben dönteni.
A gyógytornász sem kapott tájékoztatást, egy órájába került, mire rám talált. Az orvosok közötti tájékoztatásról még el kell mondanom, hogy a gyógytornász mindenáron a bokámat próbálta hajlékonyságra bírni. Az csak egy hónappal késõbb és máshol derült ki, hogy bokám fémhuzalokkal rögzítve van, ezért eleve nem hajlik.
A másik osztályon megkérdezték, hogy a két lehetséges ebéd közül melyiket választja a beteg. Itt a nõvérek döntötték el, hogy ki mit "akar" ebédelni. Ugyanaz a kórház, ugyanaz a konyha.
Végül egy napon Matos adjunktus lépett be. Mackós járásával hozzám ballagott és helyet foglalt a szomszédos üres ágyon.
- Mi már nem tudunk itt többet tenni, ezért holnap átszállítják az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe.
Egy darabig még ült csendesen, majd távozott. Megrohantak a kétségek. Meddig tart ez még? A baleset augusztus tizenharmadikán volt, most pedig már december van. Tegnap már leesett az elsõ hó is, fehérbe öltöztetve az ágyamból látható világot. Ez nem volt sok, csupán a szemközti épület homlokzatából és tetejébõl állt.
Az út a mentõvel mindössze húsz percig tartott. Új helyen, új ágyban találtam magam. Nagy gonddal bontották le lábamról a kötést, finom, könnyû ujjaikat nem is éreztem. Itt nyoma sem volt a korábban tapasztalt szándékos durvaságnak. Valószínûleg a kenõcsök hatására az eddig állandó, gyenge égetõ érzés is elmúlott. Itt egyáltalán nem telepedett rá az emberre az a tudat, hogy kórházban van. Az ápolónõ egy balkéz-meghajtású rokkantkocsit hozott.
- Ez az ön rendelkezésére áll, amíg nálunk tartózkodik.
A kocsi karfája éppen az ágy magasságáig ért, így nehézség nélkül, át tudtam csusszanni. Hálásan néztem a lányra, aki újra megszólalt.
- Jöjjön, mindent megmutatok, hogy mit hol talál.
Emelkedõn lehetett eljutni az elõtérbe. Itt hosszú asztalokat láttam. Hátrább nagy hûtõszekrények álltak, amelyekben mindenki elhelyezhette a látogatóktól kapott, romlékony élelmiszerét. A nyilvános telefonkészülék mindenkinek rendelkezésére állt. A mellékhelyiségekben is könnyedén lehetett kocsival mozogni.
Mindenfelé kisebb-nagyobb roncsolódást szenvedett férfiakat és nõket láttam, akik azonban jókedvûen nevetgéltek, beszélgettek. Többségük már megtanult az állapotával együtt élni. Tudtam, hogy ez nekem még ezután következik, de ettõl az intézménytõl éppen ebben vártam segítséget. Marika is megnyugodva látta új körülményeimet.
A szobába visszatérve nehéz helyzetben találtam magam. Nem tudtam, hogy ami az elõbb lefelé sikerült, az most menni fog-e visszafelé is. Végül addig forgolódtam a kocsiban, amíg a derekamat megfeszítve, a felsõtestemet az ágyra tudtam tolni. Még egy kis erõfeszítéssel teljesen fenn voltam fekhelyemen. Igaz, közben alaposan bevertem a térdemet az ágy mellett álló mosdóba, de most nem törõdtem ezzel. Ez a számomra óriási siker volt.
A gyógytornásznõ nagyon kedves volt. Hosszan elbeszélgettünk. Keserûen fakadtam ki neki, hogy rövidesen itt a karácsony és én már augusztus óta kórházban vagyok. Nagyon szeretnék már hazamenni! Meglepetten nézett rám.
- De hiszen erre van lehetõsége! Nem tudta?
- Nem. Errõl nekem senki sem szólt.
- Péntek délután el lehet menni, és hétfõn reggel kell visszajönni, de a szállításhoz nem tudunk mentõt biztosítani.
Rövidesen a kilépõ papírt lobogtatva tért vissza. Legszívesebben megcsókoltam volna, de féltem, hogy félreérti, pedig csak örültem.
Alig vártam a délutáni látogatást. Feleségemmel rögtön tervezgetni kezdtük a hétvégét, annak ellenére, hogy én megfogadtam, hogy többé nem tervezek elõre, mert lám a szeptemberre tervezett dolgokat is keresztülhúzta a baleset.
Az idõ úgy vánszorgott, mint egy beteg csiga, de azért végre elérkezett a pénteki nap is. A tolókocsival apám Skodája mellé gördültem és kis nehézséggel sikerült átcsúsznom. Útközben nem tudtam betelni a látvánnyal, a nyüzsgõ emberekkel, a száguldozó gépkocsikkal. A fiam szokott így örülni az új játékának, mint most én ennek a látványnak. Lassan kiértünk a városból. Gyönyörû volt a környezõ táj, amint magára húzta fehér hótakaróját, elfedve sebeit.
Elgondolkoztam, hogyan fogok bejutni a lakásba. A bejáratig hét lépcsõn kell felmenni. Végül édesapám és anyósom - mint késõbb elmondták, elõre kitervelt módon egy székben bevittek a házba. Nagyon nehéz lehettem. Hálásan tekintettem rájuk, köszönetet szerettem volna mondani, de õk leintettek: nekik természetesnek tûnt, hogy segítsenek rajtam.
Alig szívhattam magamba az otthon ismerõs levegõjét, amikor megindult az ismerõsök, szomszédok áradata. Látogatóim szinte egymásnak adták a kilincset, a sornak nem akart vége szakadni.
A gyerekekkel még nem találkozhattam, hiszen Tündike iskolában, Lacika pedig óvodában volt. Végül aztán az az idõ is elérkezett, amikor egymás nyakába borulhattunk. Nem tudtunk betelni az újralátás örömével. Már késõre járt az idõ, amikor végre ágyba lehetett õket parancsolni.
Vasárnap sem szakadt meg a látogatók sora. A végén már terhesnek és nevetségesnek éreztem ezt az egész procedúrát. Jöttek a házból olyan lakók is, akikkel azelõtt talán két szót is alig beszélhettem, de most szinte kötelezõnek érezték, hogy "pár szóval vigasztalják szegény rokkantat". Nem vonom kétségbe jó szándékukat, de akaratukon kívül dühöt váltottak ki bennem és nem megnyugvást.
Hétfõn reggel már nyolc órára visszaérkeztem. Sokkal nyugodtabbnak, és kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam, mint otthonlétem elõtt. Megerõsödtem abban, hogy az én állapotomban - mert ez nem betegség, hanem állapot - is lehet, és kell is élni. A további lét is lehet annyira tartalmas, mint annak elõtte, csak meg kell találnom magamban azt az életformát, amely szellemi igényeimnek, és állapotomnak megfelel.
Ideiglenes lábprotézist kaptam és segítségével felállhattam az ágy mellett. Megfelelõen illeszkedett, nem törte a csonkomat. A nehézséget a bal lábam jelentette. Amint felálltam, abban a pillanatban éles fájdalom hasított bele. A protézisre támaszkodva próbáltam a terheléshez szoktatni. A járókerettel tett elsõ tétova lépések után fejem zsongani, szédülni kezdett. Úgy éreztem, hogy rögtön végigvágódom a kórterem kövén. Az egész dolgot nehezítette, hogy a járókeretet is csak egy kézzel tudtam fogni, labilisnak éreztem. De ahogy fogytak a napok, úgy vált egyre könnyebb- és magától értetõdõvé az "újratanult" járás gyakorlása.
Végül karácsony elõtt kezembe kaptam a kilépõmet, ami hat hétre szólt. Otthon, megszokott környezetben könnyebb elsajátítani a járást, ott a lelki kiegyensúlyozottság is segít.
Szenteste délutánján az ágyamon üldögéltem, és néztem, amint anyósom, feleségem, és a gyerekek a karácsonyfa körül sürgölõdnek. A fiam olyan boldog volt, mint még soha, amikor õ tehette fel a fa csúcsára a díszt.
Elérkezett az este is, az ajándékozás pillanata. Én akaratlanul is a háttérbe húzódtam és néztem, amint a dobozokat bontogatva lelkesen örülnek. Valahogy úgy éreztem, hogy most nem szabad õket megzavarni önfeledt boldogságukban. A tavalyi karácsonyestére gondoltam, amikor még én is ott ugrándozhattam kézenfogva a gyerekekkel a fa körül.
Végül mindannyian körém sereglettek, és lelkesen hozták a meglepetéseket rejtõ csomagokat számomra is. Könnyes arcomat látva egy pillanatra õk is elkomorodtak, de aztán újult erõvel tört fel belõlük az öröm, ami lassan engem is magával ragadott. A heverõ lassanként játszótérré alakult. Végül az vetett véget az önfeledt szórakozásnak, hogy fiam ülve elaludt a társasjátékok mellett.
Szépen, lassan teltek a napok. Megszerettem az éjszakákat. A néma, sötét csendet, amelyben szabadon szárnyalhatnak a gondolatok. Fantáziám messzire elkalandozott, soha nem látott, tapasztalt helyekre és helyzetekbe vezettek gondolataim.
Elõfordult az is, hogy messzire söpörtem ezeket a kitalációkat, és a saját, és családom további életérõl, lehetõségeirõl gondolkodtam. Az az elsõ pillanattól nyilvánvaló volt, hogy én már nem élhetem a fizikailag teljes emberek életét. Nekem máshogyan, szellemileg kell teljes embernek lennem. Észre kell vetetnem a többi emberrel, hogy "NEM VAGYOK ANNYIRA MÁS", sõt bizonyos tekintetben több is lehetek. Többnek kell lennem!
Egyre többet foglalkoztatott egy régi gondolatom. Azokat a történeteket, amelyeket éjjelente kigondoltam, papírra kellene vetnem. Egyelõre azonban ennek sem láttam sok értelmét. Csak azért, hogy a fiókban porosodjon, kár lett volna.
Idõközben megérkezett a megrendelt szobai kocsi, amellyel már ki tudtam mozdulni a négy fal közül. Délelõttönként kijártam levegõzni az elõtérbe, mert a ház elõtti lépcsõkön korlát hiányában még nem tudtam mozogni.
Rövidesen azonban ez a probléma is megoldódott. Volt munkahelyemrõl, a honvédségtõl látogatóim érkeztek. Természetes módon - mármint az õ részükre természetes módon - egy jó negyedórát sopánkodtak azon, ami velem történt, és csak ezután tértünk rá az érdemi beszélgetésre. Ennek következtében két nap múlva a lépcsõ mellé elkészítették a vágyott korlátot. A lépcsõre, az ajtóval szemben pedig betonból készítettek egy rámpát, amely feleségemnek megkönnyítette, hogy a kocsit utánam tudja hozni. Ezek révén mozgásterem jelentõsen kiszélesedett.
Mindennapos igényemmé vált, hogy reggelenként az utolsó betûig elolvastam az újságot. Így akadtam rá egyik nap arra a hirdetésre, amely felkeltette a figyelmemet. Rögtön az írógép mellé telepedtem - amit ugyancsak volt kollégáimnak köszönhettem - és már fogalmaztam is a választ.
Körülbelül két hétnek kellett eltelnie, amikor váratlanul egy fiatal lány és egy férfi érkezett hozzánk.
- Azt tervezzük - mondták -, hogy a megyében indítunk egy ifjúsági lapot. Amennyiben van kedved velünk dolgozni, akkor számítunk a munkádra.
- Rengeteg ötletem van, de egyelõre csak fejben. Ténylegesen még nem írtam semmit, mivel fogalmam sem volt, hogy kinek és hová kellene elküldeni ezeket az írásokat.
- Egyezzünk meg abban - szólalt meg a lány -, hogy írsz egypár novellát, elolvassuk, és majd utána beszélünk a továbbiakról.
A megbeszélt idõre három írással el is készültem. Enyhén szorongva adtam át õket, feszengve vártam véleményüket.
- Számítunk rád - mondta a férfi. - Nekem személy szerint, és talán mondhatom, hogy mindkettõnknek - nézett a lányra, aki erre bólintott - tetszettek ezek a novellák. Látunk benne fantáziát, kedvünkre való a stílusod is, persze ez csak a mi egyéni véleményünk. Ha megengeded, akkor ezeket most elvinnénk, és megmutatnánk a többieknek is, akik részt vesznek a munkánkban.
Én abban a pillanatban olyan boldog voltam, hogy bármit kérhettek volna tõlem.
Utána még különbözõ, hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Alaposan elszaladt az idõ, már nekik is indulniuk kellett.
Miután egyedül maradtam, elégedetten nyújtóztam el. Éreztem, hogy beindult valami. Lehetséges, hogy vágyamat teljes mértékben sikerül megvalósítanom?
Ez olyan szép lenne, hogy el sem tudom hinni. Ezen felbuzdulva átcsúsztam a kocsimba, az íróasztalhoz gurultam, és hozzáfogtam a következõ novellámhoz.