A tökéletesség hetedik foka

Egy reggel a völgybeli falucska iskolájában haragosan jött be a tanító bácsi az osztályterembe: - Álljon fel az a gyerek, aki zsineget feszített ki a kapu elõtt! Egy kis elsõs nagyon megütötte magát.
Most már értettük, mi volt az elõbb az a sírás. De senki sem állt fel. A tanító bácsi ekkor nagyon komolyan, és nagyon szépen arról kezdett el beszélni, hogy tisztességes gyerek, ha csintalankodik is, ha rosszaságot követ is el, vállalja érte a felelõsséget. Olyan lelkesítõen beszélt a becsületrõl és az õszinteségrõl, hogy szinte sajnáltam, hogy nem én feszítettem ki azt a zsineget, és nem bizonyíthatom most felállással bátorságomat és õszinteségemet. Nyilván ugyanilyen hatással voltak a tanító bácsi szavai a tettesre is, mert egyszer csak a vékonydongájú, keskeny arcú kis törpe, Ecki Becki felpattant a helyérõl: - Én feszítettem ki a zsineget! - A terem csodálkozva felmorajlott, a tanító bácsi pedig egy kis korholás után megdicsérte Ecki Beckit, amiért becsületessége legyõzte félelmét a büntetéstõl. Nem is büntette meg. És Ecki Becki, miután leült, büszkén körültekintett. A tízpercekben a szokásos hancúrozás helyett magasra emelt fõvel egyedül járkált föl-alá. A többiek még játszás közben is tisztelettel pillantgattak rá, és vigyáztak, hogy fogócskázás közben meg ne lökjék.
Néhány nap múlva a tízperc elején - noha ez szigorúan tilos volt - Ecki Becki az osztályban labdázni kezdett, és a labda úgy pattant vissza a menyezetrõl, hogy betört egy ablaktáblát. Társai megnyugtatóan veregették Ecki Becki hátát - ne féljen, egyikük se árulja el - és mindnyájan kirohantak az udvarra.
Amikor azonban bejött órára a tanító bácsi, Ecki Becki a köszönés után is állva maradt, és így szólt: - Labdáztam az osztályban, és betörtem az ablakot.
A tanító bácsi korholással kezdte, az azonban eltörpült a korholást követõ dicséret mellett, és Ecki Becki leülés után ismét büszkén körültekintett. A tízpercekben pedig megint magasra emelt fõvel, egyedül sétált föl-alá, látszott rajta, a becsület hõsének érzi magát, sokkal értékesebbnek bármelyikünknél.
Eltelt egy-két hét és semmi olyasmi nem történt, ami Ecki Becki jelenthetett volna. A gyerekek már nem pillantgattak rá tisztelettel és ha hébe-hóba ismét magasra emelt fõvel sétált föl-alá, már nem ügyeltek rá, hogy meg ne lökjék fogócskázás közben.
Egy reggel az iskolához közeledve észrevettem, hogy Ecki Becki már be is fordul a kapun. Kíváncsi voltam, hogy miért jött ilyen korán, és beleskelõdtem az ablakon. Úgy állt a padok elõtt - még senki nem volt az osztályban, csak õ - és úgy nézelõdött mindenfelé, mint aki töpreng valamin. Egyszerre csak megakadt a tekintete a szemetesládán. Ráállt a tetejére és páros lábbal ugrálni kezdett rajta, mintha be akarná törni a tetejét. A ládácska azonban erõs volt, semmi baja se lett. Kiment ekkor a folyosóra, felmászott az ajtóval szemben álló szemetesláda tetejére, ugrált azon is páros lábbal és egyszer csak - reccs! - betört a tetõ.
És Ecki Becki az elsõ óra elején megint csak állva maradt és jelentette büszkén: - Betörtem a szemetesláda tetejét! Ugráltam rajta! - A tanító bácsi most már hosszasan nézte Beckit, és nem szólt. Kiment a folyosóra, megnézte a ládatetõt, és miután visszajött, csak ennyit mondott: - Vidd át délben Nógrádi bácsihoz, az asztaloshoz! Leülhetsz!
Ecki Becki lassan ereszkedett vissza a helyére. Csalódottság, sértõdöttség, sõt egy kis harag is látszódott az arcán. Ezen a napon nem sétált a tízpercekben magasra emelt fõvel, de nem is hancúrozott. Komoran álldogált a fal mellett az udvaron. Az utolsó tízpercben odamentem hozzá: - Segíteni fogok neked átvinni ezt a tetõt. Nem nehéz, de nagy. - És ennek láthatóan megörült.
Miután beadtuk a tetõt, együtt indultunk haza Törpeháza felé és én így szóltam: - Furcsán viselkedett ma veled a tanító bácsi! De én tudom az okát! - Mohó kíváncsisággal sürgetett: - Mondd hát, ha tudod! - Úgy tettem, mintha nem volna kedvem hozzá: - Talán nem is érdemes elmondanom... A tanító bácsi most már ugyanis többet vár tõled, de azt hiszem, nincs erõd a megvalósításhoz. Azt várja a tanító bácsi, hogy most már lépj eggyel följebb a kiválóság lépcsõjén! Te mostanában mindig gyönyörûen bevallod, ha valami hibát követsz el - és erre jogosan büszke is vagy. De van ám egy magasabb rendû büszkeség is! Most már arra kellene büszkének lenned, hogy nincs mit bevallanod.
Ecki Becki elgondolkodott, aztán elkomorodott: - De hát akkor nem vághatom ki bátran és õszintén, hogy én voltam, én tettem! - Elmosolyodtam: - De sokkal magasabbra kerülsz! És még hatásosabban viselkedel. Gondold csak el! Kérdezi a tanító bácsi az osztályt: ki tette? Te meg fölényes nyugalommal a szemébe nézel, mintha mondanád: "Nekem aztán igazán nincs közöm az efféléhez, hisz én sohasem teszek rosszaságot." Nézegetnek majd rád a gyerekek: nem te voltál-e? Büszkén összefonod a karod, és közömbös arccal körültekintesz. Akik meg feltételezték rólad, hogy te törtél be ablakot, ládatetõt, elszégyellik magukat.
Két-három nap múlva a tanító bácsi feldöntve találta a katedra asztalán a tintásüveget.
- Álljon fel, aki turkált a fiókban! - Senki sem állt fel. A gyerekek mindnyájan Ecki Beckire néztek. Rátekintett a tanító bácsi is. Ecki Becki nyugodtan a szemébe nézett, aztán összefonta mellén a karját és fölényes nyugalommal, közömbös tekintettel végighordozta szemét a feléje fordult arcokon. A tanító bácsi azt hihette, azért néznek Ecki Beckire a gyerekek, mert tudják, hogy õ tette. Kérdezte hát: - Ecki Becki, nem te voltál? - Ecki Becki lassan és nyugodtan állt fel: - Én már nem rosszalkodom, tanító bácsi!
A terem csodálkozva felmorajlott. És ettõl kezdve a szünetekben Ecki Becki ismét gyakran sétált föl-alá magasra emelt fõvel, egyedül.
Egy napon, amikor a tanító bácsi írt valamit a táblára, papírzacskó durrant a terem végén. Akkor már a "ki tette?" kérdéskor senki sem tekintett Ecki Beckire. Hamarosan fel is állt az utolsó padban a legerõsebb kistörpe, Rezeda: - Én voltam. - A tanító bácsi csodálkozott: - Még sohase tettél ilyesmit! Most miért? - Rezeda magyarázta: - Véletlenül. Csak felfújtam. De nem akartam eldurrantani, de elgondolkoztam, és belecsaptam a tenyerembe.
- De miért fújtad fel?
- Unatkoztam!
Óriási nevetés. Ekkoriban Ecki Becki velem járt haza Törpeházára, és ezen a napon Rezeda is csatlakozott hozzánk. Ecki Becki azonban fölényes mosollyal fogadta: - Jól van, Rezeda, gyere csak velünk. Egyszer fölálltál, hát már úgy érzed, hogy te is a kiválóakhoz tartozol? - És a vékonydongájú Ecki Becki meg is veregette a hústól és izomtól duzzadó Rezeda vállát: - Pedig, ha tudnád, hogy én már hol tartok, mert van ám második lépcsõfok is! De azért... csak gyere velünk! Szívesen látunk!
Miután Rezeda Törpeházán elvált tõlünk, így szóltam Ecki Beckihez: - Majd szólj, ha már elég erõt érzel magadban, hogy megpróbálj fellépni a kiválóság harmadik lépcsõfokára is. - Ecki Becki tüstént megállt: - Most! Elég erõt érzek! Mondd csak! - Én meg mondtam is örömmel, de sóhajtva: - Nem hiszem, hogy máris fel tudnál lépni a harmadik lépcsõfokra. Mert akik ott állnak, azok már nem arra büszkék, hogy nem rosszalkodnak, hanem arra, hogy nem büszkélkednek kiválóságukkal, mert természetesnek találják.
Volt rá gondom, hogy másnap egy sokat rosszalkodó kistörpe, Bérci Berci legyen a társunk a hazafelé vezetõ úton. És örömmel tapasztaltam, hogy Ecki Becki megértette a harmadik lépcsõfok követelményét. Egyenrangúként beszélgetett Bérci Bercivel, nem hangoztatta, hogy kiválóbb nála. De mondott persze ilyesmit is: "Aztán majd, Berci, ha abbahagyod a rosszalkodást, nehogy büszkélkedjél vele, hogy jó vagy! Természetesnek kell tartanod. Ha majd eljutsz ide valamikor, akkor már a kiválóság harmadik lépcsõfokán leszel."
A következõ héten Ecki Becki új ruhában, új cipõben jött az iskolába, sõt zsebórája is volt. Most már nem összefont karral nézett körül a teremben, hanem ötpercenként elõvette, megnézte a zsebóráját, és a visszatevés közben pillantott körül: megbámulták-e ismét, hogy neki zsebórája van?! Bármelyik pillanatban megnézheti, hány perc van még hátra a leckeórából. A szünetekben minden második és harmadik mondat az új ruhájára és cipõjére vonatkozott:
- Ma nem labdázom, mert hátha elesem, és összepiszkolom az új ruhámat. - Ma nem futok, hogy ne rongáljam az új cipõmet!
Hagytam néhány napig, hogy büszkélkedjék a holmijával és szótlanul tûrtem hazamenet, hogy valahányszor szembejön velünk valaki, elõhúzza és megnézi az óráját. Egyszer aztán szóvá tettem a negyedik lépcsõfokot. S minthogy ösztökélt, részletesen is beszéltem róla.
- Nem tudom, sikerülni fog-e majd arra is föllépned. Meg kellene értened, hogy semmi okod büszkének lenned ruhára, cipõre, órára. Úgy húzogatod elõ az órát, mintha te találtad volna ki, vagy te készítetted volna. Vagy legalábbis te dolgoztál volna a pénzért, amibe került. Nehéz lépcsõfok a negyedik! Akik fel tudnak lépni rá, csakis arra az egyre büszkék, hogy nem büszkélkednek semmivel.
Elégedett lehettem Ecki Beckivel, mert még azt is megértette, amit ki se mondtam. Így szólt hozzám másnap: - Gondolkoztam azon az óradolgon. Hogyha én találtam volna fel, ok lenne-e rá, hogy büszkélkedjem vele? És rájöttem, hogy nem. Feltaláltam, hát feltaláltam. Nem érdem az, hanem képesség.
Örömömben rögtön elõálltam a következõ lépcsõfokkal: - Nagyon nehéz az ötödik. Nem tudom, sikerülni fog-e föllépned rá! Az lép fel az ötödik fokra, aki már azzal nem büszkélkedik, hogy semmivel sem büszkélkedik.
Három nap múlva meg Ecki Becki állt elõ kívánságával: - Mondhatod a hatodikat, mert már három napja nem dicsekedtem el vele senkinek, hogy nem vagyok büszke az órámra, se a ruhámra, semmire.
Szemébe néztem: - Nem dicsekedtél, azt tudom, észrevettem, de érezni, ugye, érezted a büszkeséget, amiért olyan vagy, aki semmire se büszke.
- Hát persze, hogy éreztem!
- Nahát, akkor próbáld meg, hogy ne érezd, ne érezz büszkeséget, amiért nem vagy büszke semmire.
Megdöbbenve nézett: - Ne érezzek? Hogyan lehet az elérni, Moha? - Vállat vontam: - Hát érezz! Mondtam, hogy nagyon nehéz a hatodik!
Másnap komoran jelentette: - Fölléptem a hatodik lépcsõfokra! Már azért sem érzek büszkeséget, amiért nem vagyok büszke semmire.
Gyanakodva és szigorúan néztem rá: - Igazat beszélsz?
- Elvörösödött: - Persze, hogy igazat! - és zavartan nevetgélt: - Hiszen akkor én most már, ugye, tökéletes is vagyok? Vagy van még lépcsõfok?
Magasra vontam a szemöldököm: - De van ám! És ez a legnehezebb! Azért is a legnehezebb, mert magadnak kell kitalálnod, mit kell tenned, hogy felléphess rá! - és erõsen a szemébe néztem: - Igazán nem érzel büszkeséget, amiért nem vagy már büszke jóságra, ruhára, órára? - Hallgatott egy pillanatig, aztán kitört belõle a kiáltás:
- Nem, Moha! Nem bírok nem lenni büszke rá, hogy nem vagyok büszke semmire!
Elnevettem magam és kezet nyújtottam neki: - Gratulálok, Ecki Becki! Most léptél a hetedik lépcsõfokra! Megmondtad õszintén, hogy nem vagy rá képes, hogy ne légy büszke arra, hogy jó vagy. Derék gyerek vagy, amiért megmondtad, hogy nem bírsz. Én se bírok! Senki se! De ez már talán nem is büszkeség, hanem elégedettség önmagunkkal.