Ökológia és kultúra

Érted Vagyok Öko témájú anyagok

(A Közmûvelõdési Információs Vállalat igazgatójának megnyitó elõadása a tiszafüredi, május 3-5-i 'Ökológia és közmûvelõdés' konferencián.)

Tisztelt Konferencia, kedves Barátaim! Olyan pillanatban találkozunk itt Tiszafüreden, mi, a kulturális szféra és az ökológiai tudatosodás képviselõi, mikor az országban - az úgynevezett legpesszimistább honban e világon - a szavak toplistáját a válság szó vezeti. Reményre csak az adhat okot, hogy már a kiüresedett szavak "szépségversenyét" is ez a szó vezeti. Úgy látszik, nyelvünk mélytengeri áramlataiban még buzognak azok a források, amelyek nem engedik meg, hogy a felszín végleg eutrofizálódjon, elnyálkásodjon. Bár, ha õszinték vagyunk - s reméljük, ez az új keletû ökológiai tudatosodás minden utópiára hajlamossága ellenére sem enged a hazugságok csábításainak - be kell vallanunk, hogy a válság szót éppen a zöldmozgalom emelte mitikus méretûre, s nem ok nélkül. Itt egymást nem kell meggyõznünk arról, hogy miért, ezért én most inkább arra a mélyen húzódó összefüggésre szeretném ráirányítani a figyelmet, ami a társadalmi válság és az ökológiai között van. Amint erre egyre többen rámutatnak, az ember saját személyes, valamint a társadalom és politika válsága összefüggésben áll az élet biológiai forrását érintõ növekvõ válsággal.

Erre a tanácskozásra engem leginkább ez a felismerés késztetett, hogy eljöjjek, s így a jelenlévõkkel megosszam gondolataimat a cselekvés lehetõségeirõl. Feladatunk, hogy beszéljünk arról a térrõl, a cselekvésnek azokról a mezõirõl, amelyek reménnyel, de legalább a remény újjáépítésének lehetõségével kecsegtetnek. Az elsõ ilyen térnek vélem és véljük, hogy a kulturális szféra a maga személyi, intézményi lehetõségének még létezõ teljes energiájával álljon az ökológiai gondolat mellé, szolgálja az ökológiai tudatosodást. Hogy mi módon, azt kellene most megvitatnunk.

Meg kellene vizsgálnunk a további módszeres együttmûködés tartalmi, formai, módozati kereteit is. A mostani dialógushoz és a remélhetõleg hamarosan beinduló folyamatos munkához én a következõ gondolatok felvetésével kívánok hozzájárulni.

Ha azt szeretném elérni, hogy az ökológiai gondolkodás izmosodjon, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen tudati kontinentális talapzatok mozdulnak el akkor, amikor az ökofilozófia felemelkedik. Háttérnek és erõsítésnek fel kell tárnunk a filozófia történetébõl azokat a gondolatokat, amelyek már egyértelmûen ebbe az irányba mutattak. Én most csak eklektikusan ragadok ki néhány gondolatot ízelítõül a gomolygó egészbõl. Azokat, amelyek szerintem sarkpontjai lehetnek a gondolkodás további fejlõdésének, amelyek képesek rekonstruálni, újjáépíteni az optimizmust, a hitet, a reményt, segítenek elkerülni életünk felbomlását.

Olyan filozófiai gondolatokat kell feltárnunk és továbbépítenünk, amelyek visszaszorítják azokat a mély struktúrákat, halálkoreográfiákat, amelyek a XX. századi háborúk, diktatúrák humánum- és környezetszennyezésében mutatták fel a legvégzetesebben magukat. Itt mindjárt meg is kérdezhetjük, hogy az ökofilozófiai gondolkodás kapott-e már olyan sokkot a környezetszennyezés valódi súlyának felismerése által, amit például Európa gondolkodói kaptak, amikor Sztálin rémtettei ismertté váltak és Merleau-Ponty megírta híres Humanizmus és borzalmak címû mûvét. Ismerjük-e és megértjük-e Rachel Carson megállapításait a féregirtószerek és a természeti világ kapcsolatáról, vagy arról az állatok által elszenvedett mindennapos brutalitásról és fájdalomról, melyeket napjaink nagyüzemi mezõgazdasága és kozmetikai ipara okoz, vagy az erõszak és pusztítás azon formáiról, dorbézolásairól, amelyeket az általunk "vadonnak" és alacsonyabb rendûnek elkeresztelt világban végzünk. Vagyis ki mûködteti a halálkoreográfiákat, vagy hogyan mûködik az általunk ellenünk.

Talán akkor indulna el egy igazi tudatosodás, ha valahogy világszerte úgy kerülnénk szembe mindennapi pusztításainkkal, áldozatainkkal, mintha csákánnyal a kezünkben bele kellene nézni egy halálra ítélt kisfóka szemébe. Aldo Leopold hívta fel arra a figyelmet, hogy az embernek meg kell szüntetnie abbéli próbálkozását, hogy a bioszférát igazgassa és ehelyett egyszerû biotikus polgárrá kell válnia.

Tehát egy új polgárosodásra van szükség, egy új civilizációra, ökológiai civilizációra, amely a szakrálist s a technológiait követné. Skolimovsky mutatott erre rá, amikor kifejtette, hogy a vallásos tudatosság volt a tézis, a technológia az antitézis, az ökológiai tudatosság a szintézis. Visszatérés a spiritualizmushoz anélkül, hogy alávetnénk magunkat a vallásos ortodoxiának és a dogmáknak.

A legjobb példa arra, hogy már napjainkban is egy egyre erõsödõ ökológiai tudatosodással állunk szemben, azt Lovelock Gaia-elméletének világszerte jelentkezõ sikere - a zöldmozgalomban mitifikálódása is - mutatja. Amint a tudomány-történet kimutatta, a Gaia-elmélet alapgondolata a múlt század végén megszületett. Mivel talán ez a tétel nem annyira ismert, érdemes itt felsorolni, hogy milyen elméletek hordozták ki ezt az elképzelést. Ide sorolhatók: Fechnek stabilitás-elve 1872-bõl, Henderson környezeti egészsége 1913, Lotka önszabályozó anyagi ciklusa 1922, Smut holizmusa 1926, Kostitzim atmoszféra-evolúciója 1935, Vernadsky és Teilhard atmoszférája 1944, Hutchinson teológiai mechanizmusa 1948, Odum stabilitás-ciklusai 1970 és Lovelock Gaiája 1972. Tehát Fechner 1872-es felfedezésétõl pontosan 100 év telt el, és ha az ökológiai tudatosodás mikéntjérõl és lehetõségeirõl beszélünk és ennek ügyében tenni akarunk valamit, akkor feltétlenül át kell gondolnunk, át kell világítanunk az itt jelzett 100 év mentalitástörténetét. Mi mindennek kellett megváltoznia ahhoz, hogy egy 100 évig lappangó elmélet áttörjön, és mi mindennek kellene történnie, hogy ne mitifikálódjon. Mert az ökológiai tudatosodás szempontjából modellszerû ez a szemlélet abból a szempontból is, hogy egy ökológiai totalizmus jegyében kiküszöböli, ha kell, az embert, az emberi jelenséget is errõl a GAIA nevû Noé bárkájáról. Már itt szeretném felhívni a magyarországi zöldmozgalom figyelmét arra, hogy talán hasznos lehet különbséget tenni a Föld tudományának Gaia hipotézise, valamint GAIA, a természetközpontú gondolkodók népszerû szimbóluma között. S nem lehet elégszer arra ráirányítani a figyelmet, hogy minden új tudatosodáshoz határozott filozófiai alapok kellenének. Különben Lovelock, aki természettudós maga is, kétli, hogy a hagyományos diszciplínákból álló tudomány valaha is képes lesz teljesen megérteni a globális biogeokémiai folyamatok mûködését, hát még az emberi jelenséget magát.

Szerencsére a filozófiai monokultúrától mentes világban már megszülettek azok a gondolatok, amelyek hátterévé válhatnak az ökológiai tudatosodást segítõ erõknek és a mozgalmaknak. Én itt csak vázlatosan szeretnék néhányra utalni, felhívva a figyelmet arra, hogy az elmúlt évszázad tapasztalatain keresztül állítsuk érdeklõdésünk fókuszába ismét Bergson "teremtõ evolúció"-elméletét, Husserl az irányú csökönyösségét, hogy a Földre, mint az eredeti Noé bárkára tekint és talányosan úgy beszél róla, mint ami a mindenségben az összes intézményt megelõzi. Ez egybehangzik azzal, hogy Heidegger késõi értekezéseiben közvetlenül egymás mellé helyezi a földet és az eget a halandókkal és az istenekkel, ilyen "négyes felosztásban". Bár õ hangsúlyozza, hogy a Föld minden kutatás elõtt rejtve marad, mint világunk alapjának az ég lényegi nyitottságával szembenálló sötét zártsága. Ezzel szemben a Föld Merleau-Ponty-féle értelmezése egy sokkal sokrétûbb jelenséget nevez meg, mely egyszerre látható és láthatatlan, s amely magában foglalja mindazt a mély alapot, amely táplálja testünket, mind a tág atmoszférát, amelyben lélegzünk, mi vagyunk az önmagát érzékelõ világ, a világ a húsunk legközepén van. Talán erre gondolt Paul Eduard is, amikor azt írta: létezik egy másik világ, de az ebben a világban van benne. És e tétel zárásaként még egy gondolat, ami minden ökológiai mozgalom számára megszívlelendõ, hiszen ha van elképzelés, mozgás, ami biztosan nem válhat merevvé, belterjessé, kisajátítóvá és kitaszítóvá, annak éppen az ökológiai mozgalomnak kell lennie. Ezért figyelembe kell venni azt a lehetõséget is, hogy talán az emberi kultúra számára megnyilvánuló ökológiai és pszichológiai válság mélyén alapvetõ dinamika mûködik.

Végezetül egy olyan tanácskozáson, ahol a kulturális szféra és az ökológia kapcsolatát vizsgáljuk, érdemes egy pillanatra nagyító alá helyezni az ökológia szót magát.

Napjainkban az ökológia szó - hogy magamat is idézzem - szinte karizmatikus jelentéssel töltõdik fel. Ez nem véletlen, mert ebben a fogalomban valójában az életünkrõl van szó, amely állítólag egyszeri és megismételhetetlen.

Életünk háttere, pontosabban tere rejlik az ökológia fogalma mögött, benne a természet, életünk mecénása. Éppen ezért többen rámutattak, hogy az ökológia fogalmában - értelménél fogva - benne van a teljesség. Ezt sugallja Haeckel 1866-ban megfogalmazott híres meghatározása is: "Ökológián értjük mindazon tudományokat, melyeknek tárgya az organizmus összes viszonylata, ami csak a külvilághoz fûzi õt. Tágabb értelemben ide számítjuk az organizmus valamennyi létfeltételét." Manapság az ökológiával foglalkozó természettudósok sokszor fölháborodnak azon, hogy a társadalomtudományok - az úgynevezett humán területek - kisajátítják tõlük ezt a szerintük par excellence természettudományos fogalmat. Holott valójában az történt, hogy az eredeti fogalmat éppen a természettudományos terület sajátította ki és így leszûkítette. Haeckel ugyanis, amikor bevezette az ökológia fogalmát, nemcsak az organizmusok külsõ fizikai környezetéhez való alkalmazkodását tartotta szem elõtt, hanem mindenekfölött "az organizmus összes viszonyát minden más organizmushoz, amellyel kapcsolatba kerül." Ez alapvetõen szociológiai szemlélet, s ezt a haeckeli gondolatok fõ forrása, Darwin elmélete a természetes kiválasztódás útján végbemenõ fejlõdésrõl, már így tartalmazta.

A "természet háztartásáról" szóló fejtegetésében Darwin arról beszél, "milyen végtelenül komplexek és alkalmazkodóak az organikus lények egymáshoz való kölcsönös kapcsolatai". Ez volt az az alapgondolat, amely Haeckel figyelmét felhívta egy diszciplína fontosságára, s olyan diszciplínáéra, amely ezeket a bonyolult szociális viszonyokat sajátosan figyelembe veszi.

Eredetét tekintve tehát az ökológia - s megalkotói így is dolgoztak vele - szociológiai diszciplína. Nem tekinthetjük hát véletlennek, hogy a kulturális és az ökológiai szféra napjainkban már megállíthatatlanul közeledik egymáshoz, kezdeni akarnak egymással valalmit. De talán már az ökológia fogalom kitalálásánál már jelen volt az a csíra, ami ebbe az irányba most kíván virágba szökkenni. Rendkívül tudatos névadásnak lehetünk tanúi. Darwin a természet háztartásáról beszélt, Haeckel ezért választotta az "ökológia" szóösszetételt. A görög szótõben, az OIKOS-ban benne rejlik a ház, az élethez tartozó terület, a háztartás és végül a haza is, sõt: annak OIKUMENÉ (az egész emberiség otthona) értelmében is. Zseniálisan mutat rá Michael Opielka, hogy - például - az ökonómia mai elgondolásából mintha teljesen kipusztult volna a házra - s tegyük hozzá a mai világgazdaság furcsa játékaiban - a hazára való utalás.

Egy szó, mint száz, lehet, hogy egy új ökológiai tudatosodás fogja az ökonómia "kabátját" is újragombolni. Hiszen az eredetileg a háztartásra vonatkozó szabályok együttesét jelentette. Valami elveszett belõle, amit most az ökológia kapcsán nem szabad veszni hagynunk: azt nevezetesen, hogy sterilizálódik, elértéktelenedik, veszendõbe megy a társas értelemben vett hely, mint tartalom.

Veszendõbe megy a ház, a haza, kiûzetünk életünk kertjébõl.

Kedves Barátaim! Az itt felvázolt gondolatokkal csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a kulturális szféra és az ökológiai mozgalom találkozása, ez a szövetség a legbiztosabb háttere az ökofilozófia felemelkedésének. Az ökofilozófia felemelkedése pedig nem más, mint a létezés értelmébe vetett hit helyreállítására irányuló heroikus vállalkozás, és meggyõzõdésem, hogy ebben a kultúra virágvasárnapi újjászületése is formálódik.