Európa mai értelemben vett fogalma csak a késõi felvilágosodás terméke, a virágzó középkor idõszakaszában csak földrajzi elnevezésként szerepel. Mint ilyen, szintén nem azonos mai értelmezésével. A görögök a Közel-Kelet szemita népeitõl vették át nevét 'ereb' ('irib') alakban, jelentése: homály, napnyugta. Óasszíriai feliratokon szerepel az 'aÇu' (kelet, napfölkelte) kifejezéssel együtt, innét ered Ázsia és Európa elnevezése. Amint látjuk, kezdetben csupán irányt jelölt, nem helyet. Érintetlen szûzföldnek bizonyult a Közel-Kelet hanyatló civilizációi számára, amelyen kivirágozhatott a kapcsolódó utód-civilizáció élete.

Az indogermán népvádorlások elõtt ligurok, ibérek, finnek lakták, egymástól elszigetelt természetes vadságban, avagy rézkorszaki matriarchális faluközösségekben élve. Számukra Európa a kimeríthetetlen õserdõt, vagy a folyók árterének termékeny síkságait jelentette, ha egyáltalán tudtak arról, hogy Ázsia legnyugatibb 'félszigetén' élnek.

Toynbee 'kapcsolt civilizációk'-ról szóló elmélete alapján nem meglepõ, hogy az indogermán népvándorlás által kialakított új európai helyzetben azok a népek indultak gyors fejlõdésnek, amelyek kapcsolatba kerültek a Közel-Kelet halódó társadalmaival, elsõsorban a görögök, majd a rómaiak, s a távolabbi területek népei (nyugaton a frankok, középen a germánok, keleten a szlávok) megmaradtak természeti állapotukban, amíg késõbb ezek is bekapcsolódtak a görög-római civilizációba. A görög városállamok önkormányzata és mûveltsége olyannyira meglepõen bukkan föl a történelemben, hogy rendesen 'görög csoda'-ként szokták említeni. Mai gondolkodók a krétai civilizációból eredeztetik (G. Childe, Tõkei Ferenc), a minoszi királyság pedig a föníciai birodalomhoz vezet vissza. A görög csoda az ember testi, szellemi, mesterségbeli kimûvelésével túlnõtt a környezõ népeken, és gyarmatosította azokat, egészen Herkules oszlopáig (ma Gibraltári-hg.), ezzel a Földközi-tenger északi partvidékét teljes egészében bevonva saját civilizációjába.

Európa mint földrajzi fogalom nem sokkal terjedt túl ezen a görög mértéken akkor sem, amikor a medencét kettéosztó, központi fekvésû félszigeten sikeres fióktelep indult fejlõdésnek Róma néven. A területeiket földéhes paraszthoz hasonlóan gyarapító rómaiak utóbb maguk is elhitték, hogy hivatásuk az egész akkor ismert világ meghódítása és az infrastruktúra kiépítése. Az egységes birodalom határai alig valamivel nyúltak túl a görögökénél, szellemi és mûvészeti életük forrása a görög kultúra maradt, csupán jogi, katonai, államszervezeti újításokban múlták fölül az emberi méretû városállamok megalkotóinak mûvét, birodalmi szervezettségük igényei alapján. Ha valaha egységes volt a Földközi-tenger partvidéke, akkor a római birodalom fénynapjaiban igen, bár a 'koiné' mint tudjuk, görög nyelvjárás, ha silány utánzat is, miként napjaink konyha- és konferenciaangolja.

A kereszténység mint a birodalmat feszítõ belsõ ellentétek egyike jelent meg Néró idejében. Mind a császárkultusz, mind az erõszak elutasításával a birodalmi gondolkodás tartóoszlopait támadta, hiszen az elsõ eszmei alapot adott az államrendnek, a második pedig konkrét eszköze volt a birodalom önvédelmének. Így nem kevés szerepet játszott abban, hogy a kettészakadt (395) császárság nyugati fele nem sokáig állhatott ellen a népvándorlás újabb hullámaival érkezõ barbár hordák támadásainak (476). Ezen a szerepen már nem sokat változtatott az erõszakmentességtõl és a bálványimádás elleni tiltakozástól messze elkanyarodó eszmei irányvételt jelzõ kiegyezés (315). A kereszténység tehát mint eszmetörténeti tényezõ elsõsorban az egységes európai (római) birodalom széthullásában játszott tevékeny szerepet.

Az interregnum évszázadai mindennel dicsekedhetnek, csak az egységes Európára törekvés eszméjével nem. A délre betörõ hun és germán népek nem vették át a birodalmi múlt értékeit, államszervezõ képességgel nem rendelkeztek, s így a nyers erõszak túlsúlyának billenésével együtt sorra vesztesként adták át helyüket a következõ hódítónak. Még Bölcs Teodor sem tudta az ariánus longobárdokat és a római katolikusokat összebékíteni. Klodvig, aki népével együtt megkeresztelkedett, létrehozta a frank monarchiát. Eközben a római püspök és a nyugati keresztény egyház vezetõi fokozatosan elszigetelõdtek a keletiektõl, amiben nem kis része volt a birodalmi infrastruktúra üzemképtelenné válásának. Éppen e birodalmi gondolkodás letéteményeseként juthattak a római püspökök arra a képtelen gondolatra, hogy történelmi feladatuk a hajdani római birodalmi egység megteremtése, felélesztése, immár a kereszténység ideológiai köntösébe bújtatva, de ezúttal nem kényszerû szövetségesként, hanem kezdeményezõként, akik a sorra felajánlkozó germán hódítók között kifeszített kötélen táncolva megõrizhetik legalábbis szellemi téren vezetõ szerepüket. Úgy tûnik tehát, ha valahonnét, akkor a római birodalommal valaha kiegyezett keresztény hierarchia emlékeibõl és hatalomvágyából táplálkozhatott az egységes keresztény Európa eszméje. Az önállósodási törekvésekben csupán rövid intermezzót jelentett a 6. sz. elején Justinianus hadvezérei és tudósai együttes rohama, amellyel csaknem visszahódították a görög-római császárság számára az elveszett csizmát. A népvándorlás azonban õket sem kímélte, longobárdok, avarok, bolgárok, déli szlávok rohamozták meg Görögországot, a Közel-Keletrõl pedig az arab törzsek új mozgalma, az iszlám fenyegette. Ez utóbbi a 7. sz.-ban az ibériai félszigetet is meghódítva már a frankokat ostromolta, amikor Martell Károly visszaverte õket.

A 8. sz. folyamán nyílt elõször lehetõség arra, hogy a keresztény egyház potenciális energiáját aprópénzre váltsa, mégpedig a hierarchia és a hitletétemény abszolút szilárdságának képzetével megigézett, önmaga számára ugyanezt a földi állapotot biztosítani kívánó germán állammal kötött szövetség formájában. Kis Pipin cserébe a királyi címért egyházi államot adományozott a pápának, s ettõl fogva az egyház mint világi hatalom is megfogható volt. Nagy Károly ügyes hadvezérként még a római császárságot is felújította. A 9. sz.-ban a hûbéresek széthúzása és a normann támadások miatt birodalma széthullott, és csak a Karoling-ház három ágának kihalása után alkották meg a nemzeti fejedelemségek intézménye alapján a 10. sz.-ban a francia, az olasz és a német nemzetet. Így a kilencedik század az optimális idõ az európai keresztény egység megteremtésére. Ekkor a pápák a fejedelmek bírái, a bencések által a pogányok térítõi, az elnyomottak védelmezõi, s a Pszeudo-Izidori iratok és a Donatio Constantini alapján megszilárdítják igényüket a világi hatalomban is az elsõbbségre. A görög császárságot ekkor a képrombolás harcai kötik le, Kelet-Európa pedig a népvándorlás újabb hullámait nyögi, ekkor érkeznek a magyarok is.

A 10. sz. a német császárok ideje, amikor Nagy Károlyhoz hasonlóan szövetségre lépnek a pápasággal (I. Ottó). Terjed a német hûbériség, amely egységes gazdasági-társadalmi keretbe foglalja Európa népeit. A 11. sz.-ban Róma az európai történelem középpontja. Szellemi hatalma az üdvösséget biztosító eszközök arzenálján keresztül eléri a földrész valamennyi lelkiekre fogékony emberét, s Hildebrand Ágostont is túlszárnyaló 'Isten Országa' elmélete a pápa számára követeli a világi uralkodók feletti ítélet vagy megerõsítés jogát (Southern). A Gergely elõtti politikai szövetségekben a pápák elsõsorban saját maguk és az egyház függetlenségét akarták biztosítani belsõ ügyeiket illetõen, a világi hatalom funkcióit a szövetséges királyra, császárra bízták, aki pusztán azáltal, hogy király lett, igazolta, hogy joga van a hatalom kérdéseiben dönteni. A pápák legföljebb abban dönthettek, szövetségre lépnek-e vele, vagy mással. Gergely Ágostonra támaszkodott, de a középkor jogi viszonyai közé már õ ültette át azt az elgondolást, hogy a pápa hivatott eldönteni, melyik fejedelem tartozik az Isten, melyik a Sátán országába, az általa bûnösnek találtakat joga van kiátkozni, s ami a legfontosabb, alattvalóikat hûbéresküjük alól fölmenteni. Ez legalább olyan erõteljes támadás volt a hûbériség intézménye ellen, mint a korai keresztények erõszak- és kultuszellenessége a római birodalommal szemben. Gergely mindezzel erõsebb fegyvert kovácsolt a német fejedelmek ellen, mint amire valójában szüksége lett volna a germán sajátegyházi rendszer megszüntetéséhez. Az invesztitúraharc csak 1122-ben ért véget a wormsi konkordátummal, amely azonban inkább a fegyverszünet, mint a béke jelének bizonyult.

A 12. sz.-ban kitérõt jelentett a német császárság és a pápai állam közötti állandó harcban az a kifelé fordulás, amely a keresztes hadjáratok elindításában jelentkezett. A 13. sz. a Szent Bernát féle kétkard elmélet kibontakozásának virágkora. Eszerint a pápa nemcsak arra hivatott, hogy eldöntse, melyik uralkodó tartozik az Isten Országába, hanem közvetlenül maga kapta meg nemcsak a lelki, de a világi hatalmat jelképezõ kardot is, és saját belátása szerint annak a fejedelemnek adja azt, amelyikben biztosítékát látja annak, hogy az õ megítélése szerint a hit és az erkölcs javára fogja azt használni. A világi hatalommal kapcsolatos egyházi állásfoglalások történetét tehát az alábbiakban foglalhatjuk össze röviden. Kezdetben a világi hatalom vagy a Sátán mûve (János-tanítványok) vagy Isten rendelése (Pál- tanítványok). Utóbbiak kerekedtek felül a kiegyezéskor (315). Erõsödött a páli vonal, amely szerint az egyház a világi hatalomnak csupán korrekciós tényezõje, (Ambrus milánói püspök) vagy kritikátlan kiszolgálója (bizánci theokrácia). Az interregnum idején merül föl elõször, hogy bár a hatalom Isten rendelésébõl adatott minden fejedelemnek, mégis vannak az egyház túlélése szempontjából hasznosabban megajándékozott fejedelmek, s az egyháznak ezeket kell választania, amikor kénytelen önmagát, saját fizikai hatalma nem lévén, ily módon megvédeni. A késõbbi szellemi legitimációs igények fölmerülésével, amelyeket nem kis mértékben mozdított elõ a népvándorlásból adódó uralkodó-dömping versenyhelyzete, már alapja született a Gergely-féle eszmének, amely elvetette a Róm 13-at, nem hitte, hogy eleve Istentõl való minden hatalom, hanem csak azokat ismerte el, amelyeket a pápa ilyeneknek ítélt. III. Ince alatt pedig már egyenesen a pápa az, aki Istent helyettesíti a hatalmi jelvény, a kard átadásában. III. Ince teljes joggal mondta magát a világuralom birtokosának, mert a római közigazgatást alávetette a pápai államnak, beleszólt a német ellenkirályok versengésébe, pápai hûbérbirtokká tette Angliát, keresztes hadjáratokat indíttatott az albigensek, a valdiak, a mórok ellen, a IV. keresztes hadjárat ürügyén elfoglalta Bizáncot és megalapította a latin patriarchátust. A IV. Lateráni Zsinat idején egy történelmi másodpercre felvillanhatott az egységes keresztény Európa illúziója, amely ha tartósabbnak bizonyul is, csak a látszategység történelmi példáinak sorát szaporíthatta volna.

III. Ince utódai alatt kiújul a német császárokkal folytatott küzdelem, amelyben Anjou Károly segítségével letörik ugyan a Staufiakat, de ennek ára a francia befolyás erõsödése, majd VIII. Bonifác retrográd politikája következtében a pápaság hatalmának gyors hanyatlása és az avignoni fogság. A 14. sz. már a középkor alkonyának kezdete, az Európa-szerte szervezkedõ nemzeti mozgalmak szembehelyezkednek az avignoni pápákkal, a papság kiszorul a tudomány és az irodalom monopóliumából, a tudományos nevelésben szabad egyesületek keletkeznek, az egyetemek, amelyek tanárai az egyház vezéregyéniségei voltak, nemsokára ellenfelei lesznek, a természettudományok fejlõdése megbontja az addigi monolitikus szemléletet, a trubadúrköltészet szakít az aszketikus, vallásos felfogással, a latin helyébe a nemzeti nyelvek irodalma lép. A dogmatikában és egyháztanban Ockham, Marsilius, Erasmus, Morus, Wycliff, Husz a visszaélések korrigálása kapcsán a pápai és egyházi hatalom jellegének alapvetõ tételeit kérdõjelezik meg. A reformáció, majd az ellenreformáció századai végleg ráhúzták a szemfedõt az egységes keresztény Európa álmára.

Az egységes keresztény Európa eszméjének történelmi kísérletét a császársággal kiegyezõ, majd annak bukása után a nyugati hatalmi vákuumot kihasználó, késõbb a germán királyokkal véd- és dacszövetségekre lépõ pápaság indította meg, de rajta is beteljesedett Krisztus szava: aki kardot ragad, elvész a kard által. Az erõszakkal kikényszerített egység soha nem lehet tartós, és az erõviszonyok változásával rendre felbomlik. Így tekintve, e történelmi kísérlet bukása szükségszerûnek mondható.

Mi az, ami miatt ma mégis lehetséges Egyesült Európáról álmodozni? Milyen alapon képesek a 12-ek az 1992-re tervezett átmeneti kezdõlépésre? Nincs-e mégis szerepe ebben annak, amit az elõzõekben sikertelen történelmi kísérletnek mondtunk?

Elõször is tudnunk kell, hogy ez az egyesülési kísérlet már most, bevezetése elõtt évekkel is igen heves vitákat vált ki, és számos bírálat éri. Maga a kísérlet csupán a gazdasági és a politikai élet, valamint a társadalom egynéhány szociális intézményére terjed ki. Az egyesülés alapja nyilvánvalóan a közeledõ országok egységes gazdasági szemléletén (liberális kapitalizmus) és teljesítõképességen (centrumban vannak, közösen zsákmányolják ki a periféria országait) alapul. Ezek feltétele pedig a kereszténység imperializmusa, amelynek világnézeti alapjai és életmódbeli mintái elterjedtek volna a pápai állam léte nélkül is.

Az igazság kedvéért meg kell említenünk, hogy az egységes európai ház alapjaihoz tartozik az a kulturális örökség is, amely lehetõvé teszi, hogy a Franciaországban dolgozó spanyol vendégmunkás a chartresi dómba járjon vasárnapi szentmisére, a holland kereskedelmi ügyvivõ a Pietát csodálja szabadidejében, s a görög szerzetes akár a dán partokon elmélkedjen. Mindezekre még inkább igaz, hogy az alkotó gondolatok, mûvészeti irányzatok, mesteri találmányok szétterjedése még sokkal hatékonyabban mehetett volna végbe, ha nem gátolja és pusztítja az a hatalmi téboly, amely az egész középkori egyháztörténelem gerincét adja.

A keresztény és az európai a gyarmatosítások korától egymás szinonimáivá lettek. Az európai kereszténység, amelynek tartalma a konstantini kiegyezéstõl egyértelmûen hit- és liturgia-középpontúságot mutat, manapság egyfajta sajátos önfegyelemre és önmérsékletre utal, bizonyos jogi szabályozás önkéntesen elismert kötelezõ betartására, amellyel az egyébként brutális erõszakot elfedjük. Jelenti még a vallásosságot, vagy legalább hagyományainak tiszteletét, bizonyos mûveltséget, modort, viselkedési szabályok betartását, mûvészi alkotások hódolatteljes csodálatát, szellemi igényességet, világnyelvek ismeretét, mise- és zenehallgatási kötelezettséget, a versenyben lemaradt gyengék szociális gondoskodás keretében történõ segélyezését, azt a bonyolult és finom életminõséget, amelybe még ki tudja, mi minden tartozik, de lényegében semmi köze ahhoz, amit Jézus akart, és ami méltán lehetne az európai emberek sajátos életformája.

Az európai egységet a kereszténységgel ilyen módon összekapcsoló gondolatot egy teljesen félreértett jézusi mondat alapozza meg: "...és lészen egy akol és egy pásztor." (Jn 10,16). Krisztus ezt saját magára értette, õrá hallgatnak majd a juhok, és amint tudjuk, ez a ráhallgatás nem azt jelenti, hogy a fegyverek erejének engedve megkeresztelkedik az, aki nem tud másként életben maradni a Krisztus-utód szövetségeseinek hatalmi érdekszférájában. Jézusnál az egység ontológiai fogalom, amely a szeretet-léttartalom azonosságából kibontakozó magatartás- és sorsazonosságot jelenti a közösség tagjai számára. Az egység elõzõleg látott eszméje mint emberi életeszmény soha nem létezett, és ma sem létezik, mindig csak ideologikus építmény volt az éppen aktuális hatalmi rend terjeszkedésének felépítményében. Forrása tehát a hatalomvágy, talaja pedig az egyes ember félelme és irtózása a szabadsággal együttjáró döntés kockázatától.

Az egységes keresztény Európa eszméjének történelmi megvalósulásához vezetõ úton be kellett látnunk, hogy a pápai állam világi hatalmának megteremtése és növelése zsákutca volt. Ma már kezdjük belátni, hogy a zsidó-keresztény kultúra imperializmusának éllovasai csak az önpusztító termelési és társadalmi struktúrák még hatékonyabb mûködtetésére szövetkezhetnek össze. Egyszer talán belátjuk majd azt is, hogy Európa akkor lesz egységes a kereszténységben, ha lakói keresztényekké lesznek Jézusban.

Demeczky Jenõ