Az olvasói levél alaptétele: a cölibátus (a papi és szerzetesi szüzesség) elfogadása nem kényszer, a papok önként vállalják. Ez az alaptétel szerintem hibás. A papi hivatást érzõ fiatalok csak egy (valószínûleg kis) részének van hivatása a celibátusra. Csak õk vállalják önként. A celibátus önálló hivatásként való létezését igazolja, hogy a világegyházban több mint hetvenezer férfi szerzetestestvér van, aki nem szenteltette pappá magát, a szüzességet önálló értékként (nem a pappá levés érdekében) éli meg. A kb. négyszázezer pap között is bizonyára sokan vannak, akik akkor is megmaradnának celebsz életformájukban, ha nõsülhetnének a papok. A cölibátus eszménye sokkal szebben ragyogna, ha csak ilyen emberek választanák.
Erre azt szokták mondani, hogy akinek Isten papi hivatást ad, annak megadja a cölibátus hivatását is. De a cölibátus kötelezõ volta elismerten csupán emberi szabály az egyházban. Miért kellene Istennek emberi szabályhoz, az egyház jelentõs részének véleményét és szükségleteit semmibe vevõ magasklérusi önkényhez alkalmazkodnia? A papi hivatást sokszor házassági hivatással együtt adja Isten. Ezt igazolja, hogy
- Jézus házas embert (Szt. Péter) tett egyháza elsõ vezetõjévé,
- az õsegyház püspökei, papjai jórészt házas emberek voltak,
- ahol ma is házasok a papok (a görög katolikusoknál), ott ugyanannyi hívõ közül többször annyi papi hivatás támad,
- sok kispap házassági hivatás miatt lép ki a szemináriumból,
- nagyon sok római katolikus fiatal szeretne pap lenni, ha ezt házas hivatása megtagadása nélkül tehetné.

Ezeket a fiatalokat, akiknek házas papi hivatásuk van, a magasklérus Isten hívásával szembeszegülõ emberi határozata kényszerû választás elé állítja. Istentõl kapott hivatásuk egyik felérõl mindenképpen le kell mondaniuk.

Élt egyszer két testvér. Apjuk elhagyta édesanyjukat és döntés elé állította a két gyermeket: vele mennek, vagy anyjukkal maradnak. Egyikük anyját választotta, másikuk apját, de mindketten szenvedtek a másik szülõjük hiányától. Felnõttebb korukban mindketten úgy döntöttek, hogy felváltva töltenek egy-egy idõszakot apjuknál és anyjuknál. Az apa azonban nem ment bele ebbe. A nála lakó gyermekét hûtlenséggel vádolta, s mivel az rendszeresen látogatta anyját, ezért végül kitagadta. A másiknak pedig azt mondta: ha egyszer már ellenem döntöttél, többet nem akarlak látni.
Az 'apa' az a magasklérus, amely kényszerhelyzet elé állítja a házas papi hivatást kapott fiatalokat: ha papok akartok lenni, le kell mondanotok házassági hivatásotokról. Kitagadja megnõsülõ papjait (akik elõször a papi félhivatásukat választották, de hivatásuk másik felét, a házasságot is megvalósítják), s nem hajlandó pappá szentelni a házas embereket (akik elõször a házas félhivatásukat választották, de hivatásuk másik felét, a papságot is szeretnék megvalósítani).

Még néhány megjegyzés az olvasói levél pontjaihoz:

ad 3. A megnõsült papok lelki életével föltehetõen akkor volt baj, amikor kispapként engedtek elöljáróik nyomásának, hogy Istentõl kapott hivatásuk két összetartozó felébõl az egyiket (akár a házasságot, akár a papságot) megtagadják.
A pap akkor félember, agglegény a cölibátusban, ha nem Istenben, azaz nem az Istentõl kapott házas papi életformában kereste élete értelmét.

ad 4. Az egyházirend szentség, de a cölibátus nem az! A cölibátus nem része az egyházirend szentségének, az a házassággal éppúgy társulhat (pl. görög katolikusok). Ha egy pap élettársi kapcsolatot tart fenn, akkor azt 'rendezni kell' (amint az egyházilag meg nem kötött házasságokat szokás) a házasság irányába! A házasság szentség, a cölibátus emberi szabálya, amely nem szentség, nem vetélkedhet vele!
Az egyházi vezetés nem akarhat akármit, mert a házas papi hivatások elvetésével Istennel száll szembe. Képmutatás papi hivatásokért imádkozni, amíg a magasklérus a kényszercölibátus emberi szabályával hivatások sokaságát abortálja már csírájában a fiatalok lelkében.
Isten szeretet. A házasság és a gyermeknevelés is szeretet. A (utóbbi) szeretetrõl való lemondással lehet tanúsítani, hogy a (elõbbi) szeretet a legnagyobb érték?? Ez csak rendkívüli esetekben igaz, amikor valamely hõsi szolgálatot semmiképpen nem lehet családos életformában elvégezni.
A magasklérus alkalmazhat kényszert a kisemberekkel szemben?? A közösségek nyakára ültetik saját embereiket fõnöknek, míg a közösségek természetes vezetõinek pappá szentelését megtagadják.

ad 5. Mindenki olyan lelkivezetõt választ, akit alkalmasnak tart arra, hogy õt a jézusi eszmény felé segítse.
Szakít hibás életmódjával: ez nem jelentheti azt, hogy elhagyja élettársát. A házasság akkor is elõnyt kell hogy élvezzen a nem szentség cölibátussal szemben, ha bûnös emberi szabály (vö. 1Tim 4,3) miatt egyházilag nem köthették meg. Ez a szakítás a válás tilalma elleni bûn lehet! Micsoda visszásság, hogy egy pap esetében az élettársi kapcsolat csak bocsánatos bûn, a becsületesen megkötött házasság pedig egyházjogi büntetéssel, felfüggesztéssel járó megbocsáthatatlan vétek!

ad 6. A házasság nem a testnek tett engedmény, hanem az emberek legtöbbjének hivatása az Istenhez hasonló életnek (a Szentháromság szeretetközösség-életének) megtanulására, megközelítésére. A cölibátus lehet nehéz a cölebsz hivatású embernek, s ezt a nehézséget le kell gyõzni. De a házas hivatású embernek a cölibátus nem nehézség, hanem sokkal több: a hivatásának be nem töltése, az élete céljának eltévesztése.
Isten a kényszerhelyzetek elviseléséhez megadja a kegyelmet. Meg tud erõsíteni akár élethossziglani börtön nyolcboldogságban való megélésére. Meg tud erõsíteni a kényszercölibátus elhordozására is. De a bebörtönzés ill. a házas papi hivatások elvetése attól még bûn marad. "Meglátjátok, elhagyatott lesz házatok" mindaddig, amíg a közösségteremtõ hivatásokat - akár házas, akár egyedülálló életformában jönnek - önkényes válogatás nélkül el nem fogadjátok papnak, ujjongással: "Áldott, aki az Úr nevében jõ!" (vö. Mt 23,38-39).