Elöljáróban jólesõen vettem tudomásul, hogy a lap ezzel az interjúval "nem botrányt keres ebben a témában, hanem ... stb.". Magához az interjú tartalmához azonban lennének megjegyzéseim. Gondolom, nem érdektelen egy katolikus nõ hozzászólása sem. Megpróbálom gondolataimat pontokba szedve, röviden és lehetõleg áttekinthetõen elõadni. Elnézést kérek, ha épp ezért levelem eléggé kategorikusnak hat. Tehát:

1) A cölibátusról, illetve a papi nõtlenség fakultatívvá tételérõl véleményem szerint lehet vitatkozni az egyházi vezetéssel és megpróbálni meggyõzni akár magát II. János Pál pápánkat is. Aki azonban a cölibátust elfogadva pappá lett - az tartsa is be. Nem volt kényszer pappá lenni.

2) Véleményem szerint az interjú sok tekintetben az elkövetett ballépések utólagos megideologizálása.

3) Aki nem tartotta be, amit vállalt, annak nyilván a lelki életével volt valami baj, végül elkövetett egy ballépést, de ezért ne az egyházi vezetést okolja, hanem csak saját magát. Ha a cölibátusban egy pap félember, agglegény (mint olvastam az interjúban), az igen szomorú dolog. Azt jelenti, hogy valamiképpen nem Istenben kereste és találta meg élete egész értelmét, illetve az élet legnagyobb értékét.

4) A házasság szentség ugyan, de az egyházirend is szentség. S ha az egyházi vezetés olyan papokat akar, akik életükkel is tanúsítják, hogy Isten a legnagyobb érték, annyira, hogy a mégoly drága társról és gyermekrõl is lemondanak érte, akkor ezt én pozitívumként értékelem. Mindezek ellenére persze bizonyára lehet óhajtani, hogy a róm. kat. egyház kipróbált nõs férfiakat is szenteljen pappá. De ezt nem lehet kikényszeríteni olyan módszerekkel, hogy egyesek, akik a cölibátust vállalva pappá szenteltették magukat, utólag önkényesen megnõsülnek.

5) Azt a papot, aki a cölibátust vállalva lett pappá, majd a cölibátust nem tartotta meg - és nem tart miatta bûnbánatot - azt én nem fogom gyóntatómnak (legfeljebb végsõ szükség esetén), de végképp nem fogom lelkivezetõmnek választani (hiába tömörül bármilyen Nõs Papok Közösségébe ill. Szövetségébe). Viszont, aki õszintén megbánja a ballépést és szakít hibás életmódjával, azt méltónak tartom a hívek további bizalmára. Mindnyájan vétkezhetünk, illetve léphetünk rosszul.

6) Az interjúban ugyan nem fordul elõ utalás reá, de a háttérben ott lapul az az érv (és sokszor hallani is): nehéz betartani a cölibátust. Igen, de sok minden nehéz az életben és mégis meg kell tenni. Hogy mást ne mondjak, egy fiatal házasembernek is lehet elviselhetetlennek érzett teher a házasság. S vajon akkor váljon el? Isten kedvéért semmi nehézség vállalása nem lehet túl nagy ár. Istennek átadott életet élõ embernek megvannak az eszközei ahhoz, hogy a vállalt cölibátust is betarthassa. És Isten senkitõl sem tagadja meg kegyelmét, aki hittel kéri. (De ugye, ezt nem is nekem kellene itt kimondanom?)

7) Nagyon szeretném, hogy a püspökök többet törõdjenek papjaik lelki életével és a világi papok is segítsék egymást, esetleg alkossanak valamiféle rugalmas papi kisközösségeket - lelkiéletük és lelkipásztori munkájuk segítésére, egymás támogatására. Úgy tudom, hogy mindezt a II. Vatikáni Zsinat is sürgeti.

8) A cölibátust be nem tartott papok esetleges megszületett gyermekeinek sorsáért az egyházi vezetés a hibás? Elsõsorban nem az, aki meggondolatlanul életre hívta õket? Ez különös logika volna. A "magasklérus" lépten-nyomon szemet huny a papi félrelépések, a papi szeretõk esetében? Ha ez így van, az szomorú dolog. Papi félrelépések következményeként esetleg megszületett gyermekek sorsát is nyilván meg kell oldani valahogyan. És úgy gondolom, hogy az egyházi vezetés nem lehet érzéketlen ezzel a problémával szemben sem, de ez sem menti fel a hibát elkövetõ papot. Az ilyen papot is segíteni kellene abban, hogy életét a továbbiakban helyesen megoldja.

9) A korszellem a papnak készülõ jó szándékú fiatalokra is kihat. Épp ezért talán jó volna a pappá szentelés korhatárát kitolni - az érettebb döntés érdekében.

10) Mit tehet az a pap, akinek félrelépésébõl gyermeke született, megbánta ballépését, de tudja, hogy a megszületett gyermekért is felelõs most már? Vajon lehet-e szó ilyen megoldásról: áldozópapi gyakorlatot már ne folytathasson (ez a megoldás praktikuma mellett egyszersmind penitenciának is felfogható), de gyakorolhassa a papság alsó fokozatait - természetesen csak õszinte bánata esetén -, a továbbiakban diakónusként mûködhessen az egyházban és így folytassa egyházi hivatását, nõs emberként, gyermekét nevelve. Úgy gondolom, ebben senki nem találhat kivetnivalót, életét így nyíltan vállalhatja ország-világ elõtt.
Megjegyzem még: nem tudom, vajon valóban olyan sok nõs, illetve szeretõt tartó pap van-e, mint az interjúban olvasom!? Nehéz elhinni. Dehát lehet, hogy mégis igaz. Ez megint szomorú dolog és csak azt bizonyítja, hogy a papok nagy része - úgy látszik - nem áll hivatása magaslatán.

11) Idézek az interjúból: "...soha nem tudtam megérteni és elfogadni a cölibátus mindenekfölötti értékének a hangsúlyozását." - De hiszen nem a cölibátus a mindenekfölötti érték, hanem az az érték a cölibátusban, hogy Isten kedvéért vállalja valaki. Aki nem az Õ országáért vállalta, annak nem lett volna szabad római katolikus pappá lennie.
A Szentírásban, ugye, Jézus ezt mondja (Mt. l9, l2):"Van, aki anyja méhébõl úgy született, hogy képtelen házasságra, van, akit az emberek tettek képtelenné rá, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki föl tudja fogni, fogja föl!"
(Itt újra megjegyzem: aki papi szemináriumba ment, az önként ment oda.)

Nagyon szeretném, ha hozzászólásomat a lapban szó szerint közölnék. (Név, cím a szerkesztõségben)