T. Gordonnak A szülõi eredményesség tanulása c. könyve (Gondolat 1990) azt a módszert alkalmazza a gyermeknevelésre, amelynek már létezik sikeres tanári, vezetõi, nõi, személyes és szakmai eredményességet segítõ könyve ill. tanfolyama is. A szülõknek tartott, mintegy 25 órás tanfolyamokon alapos önismeretre indítás, az alapelvek életszerû helyzetekben történõ gyakorlása és a szülõ-gyerek viszonyban keletkezõ különbözõ igények kezelésének megtanulása történik. Mik is ezek az alapelvek?

Az "egyikünk nyer - másikunk veszít" konfliktusmegoldás helyett a megegyezéses, vesztes nélküli módszer és a valódi érzések felismerése hoz csak békét.

A gyermek hamis elfogadása - "téged elfogadlak, de ezt a viselkedést nem" - hiábavaló, a viselkedés a gyermek tudatában nem választható külön õtõle. Jobb, ha bevalljuk, milyen feltételekkel tudjuk õt elfogadni. Ennek az elfogadásnak nemcsak varázsereje van, de nyelvezete is. Az el nem fogadás nyelvének példái az ún. "közléssorompók" (amelyek közém és a gyerek közé kerülhetnek):

1. utasítás, parancsolás, irányítás (mit tegyen a gyerek)

2. figyelmeztetés, fenyegetés (ha nem, akkor...)

3. prédikálás, moralizálás (illik, nem illik)

4. tanács, megoldási javaslatok (akadályozza a saját ötletek születését)

5. kioktatás, logikai érvelés (befolyásolási kísérlet tényekkel, saját véleménnyel)

6. ítélkezés, kritizálás, hibáztatás (rombolja a gyerek énképét)

7. dicséret, egyetértés (hamis énkép alakulhat ki, esetleg kiérezhetõ a manipulálási szándék)

8. kifigurázás, csúfolás, megszégyenítés, nevetségessé tétel (lekicsinylés)

9. értelmezés, elemzés, diagnosztizálás (a szülõi 'fensõbbség' leleplez)

10. megnyugtatás, együttérzés, vigasztalás (a gyerek érzéseinek elbagatellizálása)

11. vizsgálódás, kérdezõsködés, faggatózás (a szülõ szeretné megoldani a gyerek problémáját)

12. elterelés, humorizálás, témaváltás, kitérés (pedig a gyerek vágyik a megértésre).

Ezek a megnyilvánulások (kivéve a mindig ártalmasokat, mint pl. a megszégyenítés) természetesen sok esetben hasznosak, odaillõk, elõrevivõk lehetnek. Csak akkor 'zárnak' a további beszélgetés elõl, ha a gyereknek problémája van.

A gesztusok, arckifejezés, stb. mellett mely szavak alkalmasak az elfogadás kifejezésére? A beszélgetés kezdetén egyszerû 'hívogatók' (értem, aha, ne mondd, mesélj errõl...) alkalmazhatók, késõbb pedig az aktívabb 'értõ figyelem'. Az "én-üzenetet" a gyerek többnyire csomagolja. Ezt 'kódolás'nak nevezzük. Ki kell hallanunk, ha valami másról, többrõl van szó! Az õszinte értõ figyelem empátiát, melegséget visz a kapcsolatba. Eközben azonban a fogadó félnek félre kell tennie saját érzéseit, gondolatait, hogy kizárólag a másik (a gyerek) legyen a fontos. Ez segíti a gyermeket, hogy saját megoldásokat találjon a problémáira. Így válik önálló, döntésképes, felelõsséget vállaló felnõtté. Ezért kell kerülni a szülõknek a már említett sablonválaszokat, a közléssorompókat.

Az értõ figyelmet is lehet rosszul alkalmazni:

- "kilóghat a lóláb" (a gyereket befolyásolási szándék)

- idõ hiányában el sem szabad kezdeni a beszélgetést

- nem a gyerek szavait kell tükrözni, hanem az érzéseit együttérzéssel visszajelezni

- ne erõltessük a beszélgetést, ha megakadt, majd legközelebb folytatjuk

- ne keressünk én-üzenetet az egyszerû tényközlésekben, kérdésekben. Nevetséges a "Mikor jöttök haza?" kérdésre így reagálni: "Tehát kíváncsi vagy, mikor jövünk haza."

A nevelésben a direkt utasításos módszer a leghatástalanabb. A szülõ fenyeget, prédikál, tanácsol, vagyis az elsõ négy közléssorompó valamelyikét alkalmazza. Ha a gyereket szembesíteni akarjuk a saját viselkedésével, akkor félõ, hogy a következõ négy közléssorompó valamelyikét használjuk. Hogyan mondhatjuk akkor ki a problémánkat?

"Te-üzenetek" (ne tedd, ill. tedd!) helyett "én-üzeneteket" küldjünk, mégpedig kódolás nélkül, világosan. Például "Mit nyaggatsz?" helyett "Fáradt vagyok". Így a gyerek nem azt érzi, hogy vele van baj, hanem átérzi az én problémámat.

Milyen tapintatosak tudunk lenni, hogyan kínlódunk a 'csomagolással', amikor a látogatóba hozzánk érkezõ fõnökünk sáros cipõvel akar belépni a szobába. Nem érdemelnék ezt meg a gyerekeink is? Ne a negatívumot hangsúlyozzuk. Például a késõbb hazajövõ gyereknek örüljünk, hallgassuk meg élményeit, ne rohanjuk le azonnal a pontatlanságáért. Késõbb emlékeztessük a megállapodásunkra. A dühös én-üzenet, bárhogyan csomagoljuk is, valójában te-üzenet, mert a düh mindig valakire irányul.

A direkt utasításos módszernél hatékonyabb a környezet módosítása, egyszerûsítése (pl. a féltett vázát néhány évre eltesszük, gyerekbútorok használata, kapcsolók, kilincsek alacsonyabbra, tompább kés stb.). Természetesen ügyelnünk kell, nehogy ingerszegény könyezetet alakítsunk ki.

Néha a legvilágosabb én-üzenet sem használ, ütköznek az igények. Nem szabad belemennünk a "ki kit gyõz le?", a "ki legyen a nyertes?" zsákutcájába, sem pedig a jutalmazással-büntetéssel 'idomítás' emberhez méltatlan módszerébe. Ha a szülõ látszólag gyõz, annak többnyire az alábbi következményei vannak:

1. ellenállás, provokálás, lázadás (üss csak meg újra...)

2. sértettség, düh, ellenségeskedés, harag arra, akinek hatalma van felette (mernéd-e ezt egy nálad erõsebbel?)

3. agresszió, bosszú, visszavágás (a szülõkkel vagy másokkal szemben, vandalizmus)

4. hazudozás, rejtõzködés (a jutalmazó-büntetõ nevelés eredménye)

5. mások hibáztatása, 'befeketítés', csalás, testvér-rivalizálás

6. basáskodás, erõszakoskodás (hogyan játszik egy babával vagy kisebb gyerekkel?)

7. nyerni kell, veszíteni szörnyû (a jutalmazás is lehet káros)

8. összefogás a szülõk ellen

9. meghunyászkodás, engedelmeskedés, alázat, behódolás (gyakorta pszichológiai problémákhoz vezet)

10. hízelgés, kegyek keresése (kedvenccé válás, gerinctelenség)

11. konformizmus, az alkotókészség hiánya, félelem az újtól (nem kilógni a sorból)

12. visszahúzódás, menekülés, ábrándozás, represszió, fantáziálás (a gyerek 'feladja').

Ha többnyire a gyerek gyõz, könnyen egy egocentrikus, mindig csak kapni, elvenni akaró ember lesz belõle.

De hát nem az a szülõ dolga, hogy befolyásolja a gyerekét? De igen, csak nem hatalommal, mert bármilyen bölcsen vagy jóindulatúan használják is, "a hatalom megront, bemocskol", mert kényszerít, nem pedig meggyõz, tanít, motivál.

Mi a konfliktusmegoldás vereségmentes módszere? A megoldásnak mindkét fél számára elfogadhatónak kell lennie. A gyerek jobban motivált az olyan döntés kivitelezésében, melynek születésében részt vett, különösen, ha az õ ötletére épül. A módszer - fõleg kezdetben - sok idõt kíván, de hosszú távon megszûnik az ellenõrzés, s a számonkérés sem vesz el többé idõt. A módszer hat lépése:

1. Tárjuk fel és fogalmazzuk meg a konfliktust (ekkor kell megnyerni a gyereket az ügynek, mondjuk ki világosan, hogy megoldást keresünk).

2. Ötletgyûjtés a megoldáshoz (minél többet, véletlenül se minõsítsük rossznak az ötleteket ebben a fázisban).

3. A javaslatok mérlegelése (a szülõ is foglaljon állást).

4. Döntés a legjobb, kölcsönösen elfogadható javaslat mellett (ne döntsünk véglegesen, csak 'próbáljuk meg').

5. Gyakorlati lebonyolítás (megállapodás konkrét gyakorlati kérdésekben, idõpontokban).

6. Utólagos kiértékelés (elégedettek-e a 'felek', kell-e módosítani).

Büntetést nem szabad kilátásba helyezni, legfõbb elv a bizalom. Természetesen vannak az életben olyan helyzetek, amikor nincs idõ beszélgetni, azonnal dönteni kell (pl. veszélyhelyzet, betegség).

A nevelés feltétele, hogy a másik ember (a gyermek) érezze a szabad választás lehetõségét! Értékszemléletünket csak lehetõségként kínáljuk fel. A szülõ ne akarja a gyereken azt bevasalni, amit többnyire õ sem tett vagy tesz meg. Eleve konfliktushoz vezet, ha a szülõ azt képzeli, hogy egyedül az õ értékrendje és hitvallása a helyes. Ne tanítani akarja az értékrendjét, hanem élje azt minél hitelesebben.

(Cs. G.)