Hit és politika

Figyelemreméltóan világos és evangéliumi szellemû cikk jelent meg a hit és a politika viszonyáról Kurt Koch luzerni teológus tollából az Egyházfórum 9. (5. évf. 1.) számában. Az alábbiakban ezt a tanulmányt ismertetjük.
A szerzõ mondanivalóját három gondolatkörbe csoportosíthatjuk: az elsõben hit és politika viszonyáról gondolkodik, a másodikban az elmondottak bibliai alapját világítja meg. A harmadikban a keresztények politikai elkötelezettségébõl fakadó tennivalóit körvonalazza. Lássuk ezeket sorjában!
Szabad-e politizáló egyházzá válniok az egyházaknak? Közelebbrõl nézve kiderül, hogy pontatlan ez a kérdés, mert a kereszténység ha akarja, ha nem, ha tetszik neki, ha nem, mindenképpen politikai tényezõ. Kezdettõl fogva az. Már a keresztények legõsibb hitvallása, a "Küriosz Khrisztosz!" (Krisztus az Úr) egyúttal politikai hitvallásnak is bizonyult, hiszen a "Küriosz Kaiszár!" (A császár az Úr) politikai hitvallásának ellentettje volt és lett.
A történelem, a 20. század történelme különösen is, benne a fasizmussal és a sztálinizmussal, arról gyõz meg minket, hogy politikailag semleges egyház nem létezik, az egyház akkor is politikai szerepet játszik, ha egyáltalán nem akar politikai, hanem csupán vallási intézmény lenni. A politikától való távolmaradása is politizálás, csakhogy önkéntelen és veszélyesen naiv politizálás. A "politikailag semleges", "hallgató" egyház a mindenkori fennálló rend kiszolgálója lesz, amint szomorúan tapasztalhattuk a fasizmus és a sztálinizmus idõszakában is. Az ilyen egyház az állami vonathoz kapcsolt "halleluja-kocsihoz" hasonlít, amelybõl minden egyes állami "hurrá" kiáltásra azonnal egyetértõleg felhangzik az egyházi "halleluja".
A keresztények tehát nem hivatkozhatnak kritikátlanul a Római levél 13. fejezetére ("Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak"), annál is kevésbé, mivel ugyanabban a Szentírásban, a Jelenések könyvének 13. fejezete a Pál által megkalapolt Római Birodalmat sátáni fenevadnak minõsíti. Jézus közvetlen tanítványai még tudták, hogy "Istennek kell engedelmeskedni, nem az embereknek" (Ap. Csel. 5,29).
A második gondolatkör: Az egyházak nemcsak társadalmi beágyazottságuk miatt rendelkeznek politikai jelleggel és jelentõséggel, hanem ez vallási mivoltukból is fakad, pontosabban a Biblia istenképébõl, mely nagymértékben politikus Istent mutat be. Isten "politikus volta" három tulajdonságában mutatkozik meg: egyetemesen igazságos, megvesztegethetetlenül "pártos" és a felszabadító szombat Istene Õ.
A Biblia Istene eljegyezte magát a minden embernek kijáró igazságossággal. Az izraeliták egymás közti társadalmi-jogi viszonyait az Istennel kötött szövetség alapozza meg, s ez a szövetség Isten szándéka szerint minden nemzetre irányul és érvényesítendõ. Az "isteni jognak", "isteni igazságosságnak" minden emberre nézve érvényesülnie kell, Isten és az igazságossággal szabályozott emberi közösség elválaszthatatlan fogalmak, olyannyira, hogy az emberek közötti igazságos közösség feltétele az Istennel való közösségnek. A keresztényeket tehát politikai felelõsség terheli az életesélyek igazságos elosztásáért.
A Biblia Istene a szegények iránti pártosságban nyilvánítja ki az igazságosság iránti elkötelezettségét, a szegények és az elnyomottak mellett foglal állást, nem marad semleges a jogtiprásokkal szemben. Errõl az Ó- és Újszövetség egyaránt meggyõzõen tanúskodik (pl. Zsolt 146, 7-8, Lukács 6, 20-26). Ezért a keresztények és az egyházak politikai felelõsségének is a szegényekre kell irányulnia.
Istennek az igazságosság és a szegények iránti elkötelezettségét történetileg legjobban (a szombat és a szombatév mellett) a "szabadulás évének" (jóbelév) intézménye szemlélteti: Mózes 3. könyvének 25. fejezete elrendeli, hogy minden 50. évben "mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához". Jézus nemcsak visszanyúl ehhez az ószövetségi hagyományhoz, hanem erõsen radikalizálja is azt, mert nem egyszerûen egy szabadítási évet hirdet meg, hanem a messiásit, a véglegeset, a vég nélküli messiási szombatot. Evangéliuma így szociális reformprogramot is, meg - bár csíraszerûen ugyan - ökológiai reformprogramot is tartalmaz, és így a keresztényeket szombat-lelkiségû politikára ösztönzi.
A harmadik gondolatkör a keresztények politikai jellegû tennivalóit vázolja, és fõként három feladatot jelöl ki. Az egyik a leleplezés (denunciáció) prófétai feladata: a keresztényeknek nyíltan kell vádolniok minden olyan társadalmi struktúrát és állapotot, mely ellentmond Isten igazságosságra irányuló akaratának. Elsõsorban azoknak az embereknek az ügyét kell nyilvánosság elé vinniök, akik még arra sem képesek, hogy saját érdekükben szót emeljenek. A második lépés a bibliai Jó Hír elferdítetlen nyilvános hirdetése (annunciáció), akár alkalmas az idõ és a helyzet, akár alkalmatlan, és nem csak szóban, hanem tettekkel is. Minden olyan ember védõügyvédjévé kell lenniük, akiket az élethez való alapvetõ jogaikban fenyegetnek, vagy megrövidítenek. Az elõzõ kettõbõl már önként adódik a harmadik tennivaló: a konkrét - fõleg politikai - síkraszállás (pronunciáció) azok érdekében, akiket elnyomnak és kizsákmányolnak. Ez a síkraszállás sokféle politikai és diakónusi tevékenységben nyilatkozhatik meg.
E hármas feladat magában foglalja, hogy a keresztényeknek és az egyházaknak nem az a dolguk, hogy "lelki mentõállomások" vagy "érzelempatikák" legyenek, nem korlátozhatják tevékenységüket az ember bensõ és halál utáni életére, azaz a hit nem lehet "egyéni hit", "magánügy", hanem áthidalva a hit és a politika közti bevett szakadékot, társadalmi küldetéssel bíró, misszionáló keresztényeknek és egyházaknak kell lenniük.
Kurt Koch kiváló tanulmányához mindössze egy kritikus megjegyzés kívánkozik: Bár nem tagadja, de nem mondja ki nyíltan, hogy a keresztényeknek kerülniük kell a politizálás minden olyan formáját, amely hatalomgyakorlással, illetve erõszak alkalmazásával jár. Kizárólag a jézusi szelídségnek megfelelõ eszközöket és módszereket alkalmazhatnak.
G. G. A.