AZ IDÕ SZEREPE A GAZDASÁGI GONDOLKODÁSBAN
Clifford Cobb

Cliff Cobb együtt dolgozott apjával, John Cobb-al és Herman Daly-vel a felülvizsgált GDP számításokon a "A közjólétért" címû mû végén. Most együtt dolgozik Alan AtKisson-nal a "A haladás újbóli meghatározása" címû munkán és reagálva Alan AtKisson kérésére a következõ feljegyzéseket firkantotta le arra vonatkozóan, hogy a közgazdászok hogyan gondolkodnak az idõrõl.

A neoklasszikus gazdaságtan lényegét tekintve idõtlen és történelmen kívüli. A gazdaságtan alapjai örökérvényûek.

Képzelje azt az egyszerû diagramot, mely a kereslet és a kínálat közötti összefüggést mutatja. Az idõ nem befolyásoló tényezõ. Ez az egyszerûsített feltételezés könnyûvé teszi a számításokat és azt az illúziót kelti, hogy van egy pont ahol a két görbe keresztezi egymást kifejezve az egyensúlyi állapotot.

A tényleges piaci kereskedelem természetesen egészen eltér ettõl. Nincs normális stabilitás vagy örökös egyensúlyi állapot. Az árak és a árúk állandóan változásban vannak körkörös és véletlenszerû értelemben is.

A diagramon felrajzolt idõtlen ár-mennyiség viszony egy olyan középértéket jelöl, melyben benne van a változékonyság és a bizonytalanság. Erre az ellentmondásra ritkán hívják fel a kezdõ közgazdászok figyelmét. Ez azt eredményezi, hogy az egyenletek idõtlensége ideológiai alapokat szolgáltat: azt az illúziót kelti, hogy a közgazdászok pontosan és nagy biztonsággal tudják azokat meghatározni. Valójában, az amiben biztosak lehetnek az az, hogy tautológiai egyenleteket gyártottak maguknak. Az, hogy az észlelt tények - melyek mindig ideiglenesek - mennyire tartoznak a tárgyhoz, mindig kérdés marad.

Három módja van annak, hogy az ideiglenes eseményeket megértsék a közgazdászok. Az elsõ az egyensúlyi helyzet filozófiája, melyben az esetleges és külsõ események változást okoznak, de a negatív visszacsatolás állandóan visszaállítja a feltételek természetes rendjét és belsõ egyensúlyát. A második mód a körforgás filozófiája, ami szerint a gazdaság instabil és ha valahol körforgást fedeznek fel, akkor a változások elõre jelezhetõk és a rendszer megfelelõ hozzáértéssel kezelhetõ lesz. A harmadik mód az eseményeket véletlennek tekinti. Minden esemény egyedi történelemmel rendelkezik. E szerint a nézet szerint, minden esemény tisztán esetleges és egyedi. Eredményképpen az elkövetkezendõ események elõrejelzése vagy ellenõrzése nem oldható meg.

Az egyensúlyról szóló nézet

A közgazdászok figyelmüket mindig az egyensúlyi helyzet koncepciójára irányították, mely a 18. századi természetes harmónia gondolatát követi. Ha a gazdaságra úgy gondolunk, mint ami egy olyan önkorrigáló rendszer, mely az egyensúlyi helyzetét negatív visszacsatolások sorozatával éri el, akkor az idõnek ebben nincs szerepe. Valójában, a gazdaság mindig visszatér kiindulási pontjára. Ezért van az, hogy a közgazdaság tudománya idõtlenné válik, ha csak a kölcsönhatások absztrakt leírását tekintjük, figyelmen kívül hagyva a speciális kivételeket.

Az egyensúlyi állapotra épülõ közgazdaságtan megteremtését Thomas Malthaus és Adam Smith tudósoknak köszönhetjük. Malthaus tanulmányozta a negatív visszacsatolás jelenségét a népesség növekedés és a fizetések viszonylatában. Smith általánosította ezt a folyamatot a piacon jelenlevõ árakra. (Az u.n. "merkantelisták", akiket szándékosan rossz színben tûntetett fel Smith, mivel csak az arany felhalmozásával törõdtek, a nemzetközi piac pozitív visszacsatolását végezték. Más szavakkal, arra törekedtek, hogy dinamikus egyensúlyzavart keltsenek a rendszerben, ami azt eredményezte, hogy az egyik nemzet viszonylag erõsebb lett a másiknál, s ez volt az a tényezõ, amit Smith szeretett volna figyelmen kívül hagyni, ill. tagadni a természetes harmóniát magyarázva.

David Ricardo az egyensúlyi állapotról szóló nézetet logikailag végigkövetkeztette és megalkotta a "az árak vastörvényét", aminek értelmében a bérek sohasem haladják meg a létfenntartás szintjét. Ugyanez a logika napjainkban is a munkahelyeken a " munkanélküliség természetes rátája" tekintetében, mely egy másik negatív visszacsatolást határoz meg a munkavállalás és az infláció között. Ennek elméletileg az a lényege, hogy a munkanélküliség csökkenése infláció növekedést okoz. Egy alacsonyabb bevételi reálérték elõrejelzése az üzleti világban a termelés visszaesését és a munkások elbocsátását vonja maga után, ezért visszaáll az eredeti munkanélküliségi szint és a magasabb infláció. Semmit nem lehet tenni a nagyfokú munkanélküliség ellen. Figyelmen kívül hagyva az idõtlenség és az egyensúlyi állapot nézetébõl következõ passzivitást és fatalizmust, az uralkodó hangulat a közgazdászok és a gazdasági történészek körében még mindig optimista. Az innováció és a gazdasági növekedés olyan folyamatokat jelent, melyek lehetõvé teszik a közgazdászok számára, hogy túllépjenek Ricardo nyomasztó következtetésein. A közgazdaság történetét olyan erõk írják, melyek túlmutatnak hatókörén. Még a növekedés ténye nélkül is a közgazdászok megegyeznének abban a gondolatban, melyet a felületes önelégültség diktálna, "ez a legjobb a lehetséges világok közül". Az az elképzelés, hogy amit a piac elér az mindig jó a társadalom számára, mivel közelít a "természetes" egyensúly állapothoz, megerõsítve a status quo erényébe vetett hitet, mindaddig amíg ezt a piac mozgása idézi elõ.

A ciklikus avagy a krízis orientált nézetek

Karl Marx, Henry Feorge, John Maynhard Keynes és Joseph Shumpeter újra bevették a dinamikus elemeket a gazdasági gondolkodásba. (Az újra bevezetést azért írom, mivel Keynes hitet tett a 18. századbeli elõdje, Smith mellett.) Minden esetben a mûszaki innováció és a megnövekedett termelékenység a kulcsfontosságú tényezõk. (A másik dinamikus tényezõ, amit George és Keynes vett észre, a szinergia, a rendszeren belüli interaktív hatások, melyeket nem lehet bizonyos esetekhez kötni.)

Marx számára, a technikai változás a munkaerõt még hatékonyabbá tette (amíg a tõke nem vagy csak alig volt produktív). Kisajátítva munkások többletértékét, a kapitalisták teremtettek egy forradalmi összefüggést. A társadalmi osztályok közötti kapcsolat volt a második dinamikus erõ Marx sémájában.

George számára, a technikai változás értéknövelõ hatásáért - aránytalanul - a bérmunkából élõ osztály felelõs és nem a kapitalisták. Ez a bevétel megnövekedését okozza és nõ a vagyoni rétegzõdés, a szociális rend felborul. A bérmunka kisajátítása megengedi a spekulatív növekedés körforgását, amit a csalódottság ("ipari paroxizmus") követ elcsúfítva a kapitalista rendszert.

Keynes szerint, a megnövekedett termelékenység gazdasági zsugorodáshoz vezethet, ha a fiskális és monetáris politika kivihetetlen volna vagy ha külföld politikája a kereskedelmi partnerek gazdaságát tönkretenné. A gazdasági egyensúly létezett Keynes nézeteiben is, de ezekben nincs egy egyedi és egyetlen "természetes" egyensúlyi állapot. Egyensúly létezhet teljes foglalkoztatásnál (legalábbis idõlegesen) vagy 25 % alatti munkanélküliségnél (ilyenek voltak a 30-as évek). Minden dinamikus teoristával szemben, Keynes-t elsõdlegesen azok a rövidtávú fluktuációk érdekelték, melyek a rendszer instabilitását okozták. Ebbõl nõtt ki a pénzrõl vallott elmélete, melyet rajta kívül más nem fejlesztett ki.

Schumpeter számára, a kapitalizmus egy vírust hordoz (1928-ban), mely belülrõl fogja megsemmisíteni azt. A vállalkozó osztályt, melyre mint a fejlesztés mozgató rugójára tekintett, lenyelték az egyre nagyobb számú nagyvállalatok. A vállalkozók kalandvágya csökkenõben volt. A tulajdon birtoklása, kapitalizmust védõ polgárság motiváló ereje egyszerû absztrakciókká váltak. Következésképpen, a kapitalizmus szociális és ipari alapja elkezdett összeomlani.

Történelmi véletlenszerûség vagy egyszerû esetlegesség

Habár az egyensúlyi állapot elmélete szerint az idõnek nincs szerepe a gazdasági gondolkodásban, sok közgazdász úgy tartja, hogy az idõ minden. Ebbõl a nézõpontból, nincsenek felfedezhetõ nagy történelmi korszakok, csak az események apró részletei, melyeket elemezni kell. A gazdaság története ezért csak egyszerû tényleírás.

Valójában ma nincs is talán olyan történész, aki mindezeket pontosan így elfogadná. Sokan vannak viszont olyanok, akik a megtalált következtetéseiket nem túlozzák el. Hiszik, hogy a tények önmagukért beszélnek.

Jelenleg egy olyan könyvet olvasok, mely Mary Douglas a természetrõl és társadalomról szóló négykötetes mûvét világítja meg. Zárójelben szeretném megjegyezni az általam felállított leírás mennyire egyezik az övével. Az egyensúly nézete összefügg a "természetes jóindulat" és a "individualista" politika kultúrájával; a véletlenszerûség nézete összefügg a "természetes szeszély" és a "fatalista" politika kultúrájával; a ciklikus vagy másképpen a krízis orientált nézet valószínûleg összefügg a "természetes tiszavirág-életû" vagy "egyenlõségre törekvõ" politikai kultúrájával George és Keynes esetében; a ciklikus nézet ugyanakkor összefügg a " természetes perverz/toleráns" és "hierarchista" politikai kultúrával is, pontosan ez a helyzet Marx, George és Keynes esetében.]

Gondolva a jövõre

A mód, ahogy a közgazdászok a jövõrõl gondolkodnak attól függ, hogyan értelmezik az idõt és a történelmet. A történelmi véletlenszerûség gondolkodási iskolája nem ad betekintést az eljövendõ dolgokba. A krízis-orientált az idõt morális kihívásnak és intézményesített jelenlegi választások kielégítéseként Látja: Általában, a jövõ ilyetén szemlélete sivár, mert a jelenlegi választások tragikus következményeire koncentrál.

A neo-klasszikus közgazdász hajlik arra, hogy optimista módon összefüggést lásson a jelen és a jövõ között az állandóan javuló sors kielégítéseként. Az ideiglenes kapcsolatok egymással egyensúlyban vannak a csere folytán, éppúgy mint a jelenlegi kapcsolatok. Az idõn átívelõ kapcsolatok kiegyenlítõdnek az érdekeltségi fokok és ezzel ellentétesen az elvonás mértéke szerint. Az érdek az, amin keresztül a fogyasztást és a hasznosságot megítélik, nagyobb értéket tulajdonítva ennek jelenleg, mint korábban. Valójában, ez a türelmetlenség és az aggály mérését jelenti. (Ha az embereket aggasztja egy potenciális társadalmi összeomlás, akkor ragaszkodnak a gyorsabb ütemû visszafizetéshez, ami magasabb fokú érdeket jelent.)

A neo-klasszikus vagy az egyensúly nézete szintén arra a feltételezésre alapul, hogy a késleltetett fogyasztás a jelenben nagyobb termelékenységet eredményez késõbb. Ezért, fennáll az érdek a türelmetlenség és a termelékenység kapcsolata között. A megnövekedett termelékenység nyilvánvalóan csökkenti az érdek nagyságát. (Igaz ez a gyakorlatban is ?)

Végül, az egyensúlyi nézet úgy gondolja, hogy a piaci árak jól jelzik a természeti erõforrások jövõbeli hiányát. Vagyis, ha elõfordulna a visszaesés veszélye az energiaellátás minõségében, az növelné a jövõbeli piac energia árait és csökkentené az elkövetkezõ nemzedékek bevételét, ami visszatükrözõdne a jelenlegi árak emelkedésében.

De valójában, a neo-klasszikus nézet szerint, az egyensúly a jelen és a jövõ között eltolódik a jelen felé. Az elvonásokkal elért harmónia valójában diszharmóniát jelent. Ez a jövõ nemzedékek szükségleteinek feláldozását jelenti a jelenlegivel szemben. Etikailag azt javasolja, hogy a jelenlegi generációnak meg kell fosztania az utódokat a szûkös és pótolhatatlan energiahordozóktól. Az ésszerû magyarázat, melyet Robert Solow és mások is hangoztatnak, az az, hogy a jelenlegi befektetés a következõ generációkat teszi gazdagabbá tõkében, s nem a jelenlegieket. Ezért, feltételezve, hogy a tõke helyettesítheti a természetet, végeredményképpen a jövõ jobb, mint a jelen, figyelmen kívül hagyva a nyersanyagok és a természetes komfort elvesztését.

Nem minden neo-klaszikus közgazdász ért egyet ezzel a nagyképû megfogalmazással. Az elvonás nézetét valló kritikusok azok közül a közgazdászok közül kerülnek ki, akik általában az "egyensúly" táborában vannak. F. Ramsey például az elvonással együttjáró költségeket a jövõ nemzedéke számára egy "etikailag védhetetlen" gyakorlatnak nevezte, mely a "képzelet gyengeségébõl ered". A.C. Pigou úgy fogalmazott, hogy a csökkentés "csak azt jelenti, hogy a távolbalátó képességünk elég gyenge. R.F. Harrod, egyike a háború utáni növekedés korai elméleti tudósainak, a legcsípõsebb megjegyzést tette. Szerinte, a csökkentés "udvarias kifejezése a megerõszakolásnak és az értelem vágyakkal való meghódításának".

Richard Howarth azt sejteti, hogy a csökkentés nem várt etikai következtetésékhez vezet, mivel abból a hibás következtetésbõl indul ki, hogy az etikai választásokat olyan hasznossági szempontokra kell alapozni, ami egy példaképet egy másikra cserél. Ahelyett, hogy megpróbálnánk kiszámítani a megfelelõ egyensúlyt a nemzedékek között , azt ajánlja, hogy mint a "kitartás alapja", fogadjuk el, hogy minden nemzedéknek a "feladata biztosítani azt, hogy az utódok életlehetõségei ne legyenek rosszabbak a jelenleginél". Ennek a feladatnak az alapján, úgy érvel, hogy azokat a tevékenységeket is kell elkerülni a jelenben, melyek csak kis veszélyt jelenthetnek a következõ generációkra.

David Pearce, Anil Markandya és Edward B. Barbier hasonló megjegyzéseket tesz a Blueprint For A Green Economy (Egy zöld gazdaság terve)" címû munkában. Azt javasolják, hogy az elvonás mértékének babramunkája helyett "jobb, ha meghatározzuk a jövõ nemzedékek jogait és alkalmazzuk ezeket a teljes körû kiadás-bevétel szabályainak körülírásakor, meghagyva az elvonás választási lehetõségét az eléggé hagyományos jelen-generációs gondolatok számára.

Az elvonás problémája az egyén tapasztalata és a kevésbe tisztázott társadalmi "tapasztalat" megkülönböztetésének a hiányából fakad. ( Ez a "téves megfogalmazás" általános a gazdaságtanban, ami miatt érdemes a következõ példát alapul véve, konkrétan látni a lényeget.) Az egyén számára a következõ gondolat természetesnek tûnik: "Örömmel adok 25 centet holnap a mai hamburgerre", még akkor is, ha a hamburger csak 20 centbe kerül. Még inkább megfogalmazva a lényeget, az egyén rendelkezik egy életciklussal a születéstõl a halálig, miközben a társadalom tovább él, legalábbis a belátható jövõben. Egy ember életciklusában, kölcsönkérni a fogyasztás kielégítésére megszokott dolog, amíg fiatal és amikor öreg, akkor a megtakarítás a cél. Helyes, ha a fiatalok többre értékelik a jelenlegi fogyasztást a jövõbelinél, de csak életükön belül. A logika meghátrál, amikor ugyanaz a tapasztalat társadalmivá válik és generációk adják tovább egymásnak. Nincs arra indok, miért lenne az egyik generáció fogyasztása a következõnél értékesebb. Mégis érthetõ, milyen modell szerint tûnhet annak. A zûrzavar abban rejlik, hogy az egyének érdekeit összekeverik a társadalom egészének érdekeivel, melyek sokkal összetettebbek.