Ulrich Duchrow : Lehetséges az igazságosság? Európa a világrendszerben 1492-1992 Székesfehérvár, 1993 Philipp Potter 70. születésnapjára A német kiadás címe: Europa im Weltsystem 1492-1992. Gibt es einen Weg der Gerechtigkeit nach 500 Jahren Raub, Unterdrückung und Geldver(m)ehrung? (Junge Kirche, Bremen, Germany, 1991) Az angol kiadás címe: Europe in the World System 1492-1992. Is Justice Possible? (World Council of Churches, Geneva, Switzerland, 1992) Németből fordította: Gromon András A német kiadásban is angol nyelvű részeket fordította, valamint a szöveget a javított angol kiadás alapján gondozta: Simonyi Gyula Hungarian translation - 1993 András Gromon, Gyula Simonyi Minden jog fenntartva. ISBN 963 04 3557 8 Kiadta a Gaja Egyesület, az Autonómia Alapítvány Partnership Program támogatásával, amelyért ezúton is köszönetet mondunk. Megrendelhető: Gaja Egyesület, 8000 Székesfehérvár, Jókai u. 18. Ára 300 Ft. TARTALOM Előszó a magyar kiadáshoz ... 4 Bevezetés ... 5 I. Európa 1492-1992: A kapitalista világrendszer változó formája ... 7 1. A spanyol korszak a 16. században ... 8 2. A konkuráló nemzetállamok merkantilizmusa (kereskedelmi kapitalizmusa) a 17. és 18. században ... 15 3. Az ipari kapitalizmus szabadkereskedelme Anglia vezetésével a 19. században ... 23 4. Fordizmus, keynezianizmus és neoliberalizmus az amerikai 20. században ... 28 5. Visszatekintés és módszertani megfontolások a történelmi és a jelenlegi kapitalizmushoz való viszonyulásról ... 39 II. Az 1992-es kapitalista EK-belsőpiac és következményei - ha semmit sem teszünk ... 42 1. Az EK-belsőpiac és gazdasági következményei ... 42 2. A belsőpiac és a kétharmadvilág ... 45 3. Európa elszegényedő és meggazdagodó régiókra szakadása ... 47 4. A belsőpiac és az agrárpolitika áldozatai ... 50 5. A szociális kérdés a belsőpiacon ... 54 6. Környezeti politika a környezeti dömping ellen a belsőpiacon ... 58 7. Az európai biztonsági politika növekvő elfajulása ... 61 8. Visszaesés a demokrácia előtti állapotokba - vagy az EK politikájának és gazdaságának demokratizálása? ... 66 III. Létezik-e az igazságosság útja? ... 68 1. Stratégiai megfontolások ... 68 2. Teológiai megfontolások: mint európai nők és férfiak, mit kezdhetünk 500 év rablásával, elnyomásával és pénzszaporító pénzimádatával? ... 73 Jegyzetek ... 85 Irodalomjegyzék ... 91 Az EK-belsőpiac 1992 annotált bibliográfiája ... 96 Előszó a magyar kiadáshoz A magyar olvasó megkönnyebbülten állapíthatja meg a könyv elolvasásakor, hogy az ötszáz év szörnyűségeinek tettesei közt Magyarország nem szerepel. Bár a történet indulásakor, Kolumbusz útja idején Magyarország területben, lakosságban, gazdasági és hadi potenciálban pl. Angliával közel egy súlycsoportban volt, további történetünk nem a nyugati országok világhatalommá válásához, hanem inkább éppen a leigázott többi kontinensekéhez hasonlít. A történet azonban egy csöppet sem érdektelen az európaiságot hangsúlyozó magyarság számára. Ha ugyanis ezen az európaiságon pl. - szorgos munkát (nem pedig mások és a természet szorgos kirablását), - boldogságot (nem puszta boldogulást, s különösen nem csak a kiváltságosoknak, fenntarthatóan pedig még azoknak sem elérhető, jólétnek csúfolt dőzsölést), - keresztény erkölcsiséget, kultúráltságot (nem pedig népirtó, a szelíd keresztényeket máglyára hurcoló, rabló és tömeggyilkos konstantini vallási fanatizmust), - békés biztonságot (nem pedig az éhező milliárdoktól szorongó, atomkatasztrófával fenyegető állig fölfegyverzettséget) értünk, akkor a történetből világossá válhat, hogy ezeket az értékeket nem a nyugat-európai történelem és jelen kritikátlan imádatával, hanem éppen ellenkezőleg, alternatívák keresésével és felmutatásával lehet közelíteni. Megtapasztalhattuk az elmúlt évtizedekben is, hogy a történelmet mindig a győztesek írják (hamisítják). Duchrow könyve sok tekintetben betekintést ad a győztesek hazugságai mögé. Például Amerika fölfedezésének cinikus mítosza mögé, amely a történelem legnagyobb népirtása volt (az Újvilág őslakosságának 90 %-a pusztult el), és a világkereskedelem álcája mögé, amelyben akkor sem volt szaga a pénznek, amikor 20 millió feketét hurcoltak Amerikába - miközben további 50 millió fekete pusztult el a rabszolgavadászatok és a szállítás során. A történelemhamisítás törvényszerűségei az egyháztörténetre is érvényesek. Duchrow megmutatja, hogy a konstantini 'kereszténység' mögött, amely bemocskolta Jézus nevét és lejáratta az Evangéliumot, ott voltak az (idézőjel nélküli) keresztények az elnyomottak oldalán és között. A próféták és Jézus leleplezték az Isten hallgatását őket támogató beleegyezésnek hazudó hatalmakat. "A gonosz szolga azt gondolja: 'Uram késlekedik'. Üti-veri szolgatársait és dőzsöl... De az Úr megjön, amikor nem is sejti, és kegyetlenül megbünteti..." (Máté ev. 24,48-51) A másokon való uralkodás lehetőségétől megfosztott, az irtottak és elnyomottak sorsát századokon át átélhető kis népeknek, mint a magyar is, amely ugyanakkor nem a kizsákmányoltak távoli tengerében él, hanem Európa közepén, esélyük van - ha meg tudják őrizni a lelkiismereti irtózást a mások vérén való meggazdagodástól és ha a saját, kisebb léptékű gonosztetteikről nem feledkeznek meg! -, esélyük van arra, hogy képviseljék az igazságos békét az egész Teremtés számára. Ajánlom a könyvet az e küldetés iránt érdeklődő keresztényeknek és a konstantini 'kereszténységből' kiábrándultaknak egyaránt. Simonyi Gyula Bevezetés "A jelenlegi világot nem lehet megérteni mindazon mély átalakulások analizálása nélkül, amelyeket a kapitalista gazdaság a földgolyó társadalmaiban létrehozott." (Michel Beaud) Ez a füzet egy, a lehetetlent elérni próbáló kísérlet, amely kísérlet mégis szükséges. A lehetetlenség elsősorban tisztán mennyiségi jellegű. Hogyan is lenne lehetséges Európa elmúlt 500 éves helyzetét ilyen szűk helyen csak megközelítőleg is arányosan meghatározni a világrendszerben? Paul Kennedynek 976 oldalra volt szüksége monumentális művéhez (A nagyhatalmak felemelkedése és bukása: Gazdasági válságok és katonai konfliktusok 1500-tól 2000-ig; 1989). És itt ráadásul a kérdés további aspektusait kell meghatározni: a tudományos technikai, a szociális, az ökológiai, a politikai, az egyházi, a kommunikációs, az ideológiai és a teológiai aspektusokat. A kísérletre azonban szükség van, mert egy olyan átalakulás közepette vagyunk, melynek helyét és irányát csak akkor tudjuk meghatározni, ha azt az elmúlt évszázadok összefüggésébe helyezzük. Így tekintve Európa történelmét a világrendszerben, az különböző fázisok egysége. Ilyen irányultság nélkül a tudatunk és a cselekedeteink vakok volnának, és egyik csalódásból a másikba tántorognánk. De akarunk mi látni? Csak homályosan és a részletek ismeretét nélkülözve tudjuk, hogy Európát a történelemben más népekkel és saját népének egyes részeivel szemben elkövetett súlyos bűn terheli. Azt is tudjuk, hogy nekünk magunknak is ilyen vagy olyan módon részünk van ebben a bűnben, annyiban mindenképpen, hogy a győztesekhez vagy a haszonélvezőkhöz tartozunk - és nálunk a többség ilyen. Ezért az emlékeink védekezésbe és elfojtásba ütköznek. Hogyan bánunk ezzel teológiailag és pszichológiailag? Ebből adódik az itt következő meggondolások címzettjeinek kérdése. E meggondolások elsősorban a nyugati világrendszer szenvedő és ellenállást tanúsító vesztesei és áldozatai felé irányulnak, amely világrendszerben Európa központi szerepet játszik, és olyan csoportok felé, amelyek megpróbálnak velük szolidárisan küzdeni és alternatívákat keresni. A világon mindenhol alakultak ilyen csoportok. Ezeket a polgári társadalom új szociális mozgalmainak nevezzük [1]. Európában ezek különböző formációkba tömörülnek, mert az 1992-es év erre kényszerít: az emlékezés az 500 éves gyarmatosításra és ellenállásra egybeesik az EK-belsőpiac létrehozásával. Keresztény csoportok, melyek az igazságosságért, békéért és a teremtés megőrzéséért (Justice, Peace and the Integrity of Creation) küzdő zsinati folyamatban részt vesznek, elkezdték a baseli ökumenikus gyűlésen (1989) a "Kairosz Európa - úton egy igazságos Európa felé" hálózatot kiépíteni [2]. "Kairos" a görögben ezt jelenti: "a döntő pillanat" (amelyet nem szabad elmulasztani - a ford.). Az Újszövetségben és a keresztény hit számára ezt az időt Isten közelsége határozza meg az ő megváltójában, Jézus Krisztusban, és a Szentlélek, aki folytatja Isten szerető, szabadító és igazságosságot teremtő jelenlétét. Lehetséges a megtérés, a megújulás, lehetségesek az alternatívák. Ennek jelei az igazságosságért és a békéért tevékenykedő mozgalmak [3]. Ez a füzet sok, csaknem 200 olyan csoporttal történő beszélgetés során keletkezett, amelyek részt vesznek a "Kairosz Európa" hálózatban Európa csaknem minden országából, s a közös tájékozódást szeretné szolgálni. De a megszólítás Európa gyülekezetei és egyházai felé is irányul, ha elfogadják a döntés idejét és a mammonszolgálatban, a rabságban és az elnyomásban való részesedést készek felváltani az evangélium szenvedő Istene felé irányuló hittel és a szociális cselekvéssel. S irányul minden, bármilyen hitű ember felé, aki a nyugati kultúra romboló magatartásmódjait és struktúráit elutasítja, és az élethez akar fordulni. A jelenlegi történelmi szituáció ehhez a szükséges kísérlethez nem előnyös. Azoknak a csoportoknak, mozgalmaknak és minden embernek, akik alapvető változásra vágynak, az utóbbi két évben mélyen csalódniuk kellett reményeikben. 1989-ben még úgy tűnt, hogy a közép- és kelet-európai polgári mozgalmak nemcsak az államkapitalista-bürokratikus rendszereket győzik le, hanem bázisdemokratikus és gazdaságilag igazságos alternatívákat hoznak létre nyugaton. De az egykori NDK-ban az átalakulás erői a peremre szorultak, és a nyugati rendszer az embereket továbbra is gazdagokra és szegényekre különíti el. A kelet-európai országok az önhibájukból származó és a világpiactól függő gazdasági sorvadásban szenvednek, s megoszlanak a nacionalizmus miatt. Az Öböl-háború világossá tette, hogy a békemozgalmak kiszélesedése és a népek az irányú növekvő vágya ellenére, hogy a források ne a fegyverkezést, hanem a fejlődést szolgálják, a kapitalista USA és szövetségesei eltökélten az imperialista-militarista politikát akarják folytatni. Hasonlóképpen a nicaraguai nép többségének és a nemzetközi szolidaritási mozgalomnak minden kemény ellenállási és építési munkája megfeneklett az USA ún. alacsonyabb intenzitású hadviselésén. Úgy tűnik, ugyanez a sors fenyegeti a dél-afrikai szabadságharcot is [4]. Csak a namíbiai felszabadítási mozgalomnak és szövetségeseinek sikerült évtizedes küzdelmekkel a politikai függetlenséget kivívniuk. Ebben a helyzetben a reménytelenség elterjedése fenyeget. Ez a legkülönbözőbb módon nyilvánulhat meg. Egyesek alkalmazkodnak. Mások szétesnek az aktivizmusban. Vannak, akik különféle "kábítószerekben" keresnek vigaszt maguknak. Ilyenek például a vallásosság bizonyos formái. Az uralkodók kiépítik pozícióikat. Annál inkább fontos a józan analízis és az intenzív vita az ellenállás és a változtatás stratégiájáról. Nem kell kifejezetten hangsúlyozni, hogy egy ilyen füzet nem tart igényt a tökéletességre és a kimerítő részletezésre. Csak a lehetséges keretet kell felmutatnia, és ösztönzést kell adnia az további önálló munkára. I. fejezet Európa 1492-1992: A kapitalista világrendszer változó formája 1. tétel Amerika meghódításával, 1492-től kezdődik az újkor története, az Európa által meghatározott világtörténelem. Ezt annak a kapitalista rendszernek különböző formái határozzák meg, amelyekben a kereskedelem különböző alanyai a jövedelmező tőkeértékesítés alaptörvényét követik. Főszereplőkké a banki, kereskedelmi és ipari cégek lesznek, amelyek változó politikai, társadalmi érdekszövetségi partnerekkel Európán belül (később az USA-ban is és Japánban) hatalmi centrumokat hoznak létre, s ezek segítségével az egész világ növekvően átkapitalizálódik. A kapitalista világrendszer és az ezzel szembenállás történetének ismerete elengedhetetlen a mai felelősségteljes cselekvéshez. Miért egyáltalán ez az emlékezés az ötszáz évre? Nem elég csupán a jelenlegi világrendszert analizálni, a helyünket benne meghatározni ahhoz, hogy ésszerűen cselekedni tudjunk? Ha van valami ismertetőjegye annak a kapitalista világgazdaságnak, amelyben élünk, akkor az a flexibilitás és az átalakulási képesség, hogy a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodjék. Ha Karl Marx és az őrá épített elméletek úgy vélték is, hogy a kapitalizmus termelte krízisek mintegy a természeti törvények következetességével a kapitalizmus megszűnéséhez vezetnek, ez a feltevés legkésőbb a reálisan létező szocializmus összeroppanása óta megdőlt. A kapitalizmusnak nyilvánvalóan a mai napig megvan az a képessége, hogy túlélje a kríziseket, de hogy a természet és a világ népességének zöme ezt túléli-e, az más kérdés. A rátekintés az Európából kiinduló, jó 500 éves történelemre segíteni tud abban, hogy a kapitalizmus magját és formaváltozásait, jelenlegi alakját és fejlődési tendenciáit megértsük. Ez fontos egy olyan stratégiához, amellyel a reálisan létező kapitalizmusban és azzal szemben ökológiai és szociális célokat akarunk elérni [5]. Erre nézve éppúgy fontos azokat az ideológiai legitimációkat megismerni, amelyekkel ezt a rendszert igazolták. Ezek nagy részben máig hatékonyak. Egyúttal az egyházaknak, misszióknak, teológiáknak is jelentős szerepük van. Végül a régebbi évszázadok ellenállási alakulatainak kudarcaiból és sikereiből is tanulhatunk. 1. A spanyol korszak a 16. században "Tehát azt mondom én ezekről az indiánokról, hogy a predesztinációjuk és megváltásuk eszközét alkották ezek a bányák, kincsek és vagyonok, mert világosan látjuk, hogy oda, ahol ilyenek vannak, az evangélium röptében és versengve jut el, viszont ott, ahol ilyenek nincsenek, csak szegények vannak; nincs vonzerő, mert mint ahogy azt a tapasztalat alaposan tanítja, soha nem jut el oda az evangélium, ahol nincs arany és ezüst; oda semmilyen katona vagy hadvezér nem akar menni, és az evangélium hirdetője sem." (Garcia de Toledo) [6] "Az egyetlen és valódi ok, amiért a keresztények ártatlan emberek hatalmas tömegeit megölték és elpusztították, csupán az volt, hogy az aranyat a hatalmukba kaparintsák. Ugyanis azt kívánták, hogy néhány nap alatt kincsekkel meggazdagodjanak, majd páratlanul magasra felemelkedjenek, amint helyzetük és viszonyaik ezt megengedik." (Bartolomé de las Casas) [7] "Történt egyszer, hogy a törzsfőnök minden emberét összehívta. Mindenkinek annyi aranyat kellett magával hoznia, amennyije csak volt, és mindent össze kellett gyűjteniök. És azt mondta az indiánoknak: Gyertek, barátaim, ez a keresztények istene. Táncoljunk tehát előtte, majd vigyétek a tengerhez és dobjátok bele. Ha ők aztán megtudják, hogy az istenük már nincs nálunk, akkor békén fognak minket hagyni." (Carta de franciscanos y dominicos) [8] Egy cazique indián (a máglyán, Kubában)... megkérdezte a lelkészt, hogy a keresztények is a mennybe jutnak-e. Minden esetben, mondta a lelkész, minden jó keresztény odajut! Rögtön és további gondolkodás nélkül felelte a cazique, ő nem akar odakerülni, hanem inkább a pokolba, hogy ilyen kegyetlen embereket ne lásson többet, és ne tartózkodjék ott, ahol azok vannak (Las Casas). [9] 2. tétel A kapitalista világrendszer első fázisában Felső-Itália és Felső-Németország tőkebirtokos házai és városállamai arra használják a spanyol és portugál királyi koronát, és később a Habsburg birodalmi koronát, hogy hatalmas vagyont halmozzanak fel. Ekkor tőkésítik a mezőgazdaságot, a fegyverkezési ipar átveszi a vezetést, a nép elszegényedik, a korona és a nemesség eladósodik a luxusfogyasztás és a háborúk miatt. A meghódított területeket kifosztják a tűzfegyverek és rabszolgaság által, elrabolják a nemesfémet és nyersanyagokat, az őslakosságot pedig a világtörténelem legnagyobb népirtásával 90 %-ban elpusztítják. VI. Sándor pápa a spanyol-portugál hódítás legnagyobb hűbéruraként működik. A rabszolgaság teológiája legitimálja a gyarmatosítók és tőkések pozícióját, a korona adórendszerét pedig az állam teológiája. A felszabadítás teológusai, mint pl. Las Casas, az őslakosok oldalán harcolnak. Rablógyilkosság Amerika, Afrika és Ázsia népei ellen - ez az alapja Európa gazdagságának és világuralmának. Hogyan volt ez lehetséges? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához rengeteg irodalom áll rendelkezésre. Fontos az a látószög, melyből ezeket írták. A mi iskolai és tankönyveinkben általában a győztesek eurocentrikus látásával olvassuk az eseményeket, melyek így megszépítve kerülnek elénk. Ezért "Amerika felfedezéséről" beszélünk ennek a kontinensnek meghódítása és kifosztása helyett. P. Kennedy említett monumentális műve az egész "kegyetlenség"-kérdésnek három mondatot szentel, és ezek is igazolóak [10]. De vannak munkák az áldozatok és az ellenállás látószögéből is. Ezekhez kapcsolódom itt. Különösen világosan és differenciáltan írta meg könyvét Fernando Mires. Címe: "A kereszt nevében. Az indiánok elleni népirtás a spanyol hódítás idején: teológiai és politikai következtetések." [11]. Mires bemutatja a különböző cselekvőket. Előzetes értelmezésünk azt mondja: a fő cselekvők a spanyol és a portugál királyság volt. Ők azonban csak alárendelt "junior partnerek" voltak, csupán azoknak a főleg felső-itáliai és felső-németországi tőkebirtokos családoknak az eszközei, melyek az ő segítségükkel az univerzális expanzió által pénzgyarapítást végeztek. Az elrabolt dél-amerikai vagyon az ő trezorjaikba került: "Eközben a pénz kitermelte saját specifikus kereskedőit: olyan kis spekulánsokat, akik a paloták kapui előtt forgolódtak és még a kolostorokba is benyomultak. Így nemesek és főpapok selyemruhába burkolóztak, és miután ily módon ellátták magukat, már nem tudták, hogyan fizessék ki adósságaikat. Még a korona is eladósodott, messze a lehetőségein túl. A minisztereknek sem sikerült ennek a végzetes fejlődésnek a titkát megérteniök: minél több arany áramlott be a távoli Amerikából az országba, annál szegényebb lett az ország, és annál jobban ki lett szolgáltatva a régebben annyira lenézett bankároknak, akik egyre inkább Európa valódi uralkodóiként mutatkoztak meg." [12] Az első nagy növekedési hullámot a XII. században érték el. Akkoriban szólítottak fel a pápák adakozásra az iszlám elleni keresztes háborúkhoz, és hatalmas pénzmennyiségek áramlottak Itáliába, így Velence, Firenze, Genova és Milánó bankjaiba [13]. Ezek a pénzt azoknak a hadseregeknek a felszerelésére adták kölcsön, amelyeknek a velencei behajózás előtt el kellett magukat látniok a szükséges dolgokkal [14a]. Ezek erősítették az Indiába irányuló földközi-tengeri kereskedelmet, hogy Európát olyan luxuscikkekkel lássák el, mint a finom anyagok és fűszerek. A haszonvágy és a katonai terjeszkedés, összekapcsolódva azzal a hittel, hogy a kereszténység felsőbbrendű minden más valláshoz képest - ebből a keverékből készültek a keresztes háborúk. S pontosan ez a keverék határozta meg az európai és később nyugati világuralmat. A keresztes háborúk hatását az európai és világtörténelemre nem lehet túlbecsülni. [14b] Ez volt a helyzet 1492 hajnalán. A nemzetközi bank- és kereskedőházak elérték, hogy a spanyol nemesség kiűzze Spanyolországból konkurenseiket, a zsidó és muzulmán kereskedőket [15], - s ez egyik oka volt annak, hogy hiányoztak az országban azok a társadalmi rétegek, amelyek a rabolt javakat produktívan tudták volna használni. Spanyolország ezen "újrameghódítása" után a bankházak látták el pénzzel a hódító háborúkat (conquista) Amerika őslakói ellen. Hamarosan voltak rabszolgákkal művelt arany- és ezüstbányák, monokulturális ültetvények a kávé és cukor luxusjavaihoz, a fogyasztás trendjei gyorsan nőttek, s azután jött a Habsburg-ház kísérlete, hogy egész Európát birodalomként alávesse magának. Itt kiemelkedik az augsburgi Fugger-ház, amelyik V. Károly császárrá választásának szavazatait 1525-ben megvásárolta [16]. A Fuggerek, ugyanúgy, mint a Welserek, közvetlenül is birtokba vettek latin-amerikai területeket, emezek a mai Venezuelában, azok pedig Chilében [17]. Las Casas így ír ezekről a német "kereskedőkről": "... olyan embertelenül dühöngtek közöttünk (az indiánok között - U. D.), mint az összes már megemlített barbárok (a spanyolokat értve ezen - U. D.), még állatiasabban és jobban dühöngve, mint a vérszomjas tigrisek, és a dühöngő farkasok s oroszlánok. Kapzsi és mohó módon cselekedtek, messze dühödtebben és elvakultabban, mint összes elődeik, még undorítóbb eszközöket és utakat találtak ki, hogy az aranyat és az ezüstöt kizsarolják. Minden Istentől és királytól való félelmet és emberekkel szembeni szégyenérzetet félretettek, és olyan nagy szabadságot élveztek, hogy az egész ország juriszdikcióját a markukban tartották, csaknem elfelejtve, hogy ők is halandók." [18] Azonban teljesen hamis volna ezeket a folyamatokat morálisan elítélendő, különösen kapzsi individuumok személyesen gonosz cselekedeteinek tekinteni. Ami itt, az újkor elején történik, az egy olyan világgazdaság új struktúráinak a kifejlődése, amely mint kapitalista pénzgazdaság egyre növekvően minden életterületet érint. Amikor cselekvőkről beszélek, akkor társadalmi csoportokra gondolok, kölcsönhatásban bizonyos struktúrákkal és intézményekkel éppúgy, mint kulturális keretfeltételekkel. Már Arisztotelész megfigyelte, hogy a pénz ama funkciója mellett, hogy az ellátási javakat termelő háztartások közötti kereskedelem csereeszköze, arra ösztönöz, hogy a vagyon növeléséhez használják a nyereséggazdaság által (nyereség a kamat és a kereskedelem által) [19]. Ebben a "duális gazdaságban" a pénzszaporító gazdaság mindenekelőtt a háborúskodásra, a távoli vidékekkel folytatott kereskedelemre és a bányászat eredményezte luxusfogyasztásra irányult (összefüggésben a nemesfém kitermelésével és a pénzveréssel). Ez azonban tovább szélesíti befolyását a mindig vitálisabb társadalmi területekre, és a keletkező európai világrendszer döntő faktorait hozza létre. Az első terület a mezőgazdaság. Az alapvető művet erről Immanuel Wallerstein írta meg (A modern világrendszer - A kapitalista gazdaság kezdetei és az európai világgazdaság a XVI. században) (1974). A kibontakozó feudális rendszer állapotát összefoglalóan a következőképpen írja le: "Amikor nyugat-európai feudalizmusról beszélünk, akkor apró gazdasági sejtek sorát kell elképzelnünk, amelyekben a népesség és a termelékenység lassan növekszik, s amelyekben jogi mechanizmusok kezeskednek arról, hogy a többletérték fő része olyan földesurakhoz kerüljön, akik nemesi rangúak és a bírói gépezet fölött uralkodnak. Mivel ez a többletérték főképpen természetbeni volt, nem sok profitot hozott, ha nem lehetett eladni. A városok növekedtek és elláttak olyan kézműveseket, akik aztán a többletértéket megvették, és a termékeik ellenében becserélték. Két forrásból jött létre a kereskedők osztálya: egyrészt a földbirtokosok ispánjaiból, akik olykor függetlenné váltak, és a középparasztokból, akik a földbirtokosok felé teljesített kifizetések után is elég többletértékkel rendelkeztek, melyet aztán a piacon el tudtak adni; másrészt a távolsági kereskedők (akiknek a bázisa gyakran az észak-itáliai városállamokban, és később a Hanza-városokban volt) helyi ügynökeiből, akik a rossz közlekedési és hírközlési viszonyokból, és az ezáltal a különböző területek között fennálló nagy árkülönbségekből hasznot húztak, különösen ha bizonyos területek természeti katasztrófától szenvedtek." [20] A mezőgazdasági termelékenység középkori növekedését mindenekelőtt a technikai forradalomra kell visszavezetni. Ennek egyes elemeit leginkább a Közel- és Távol-Kelet Európán kívüli kultúráiból vették át: a szántás technikájának javítását, a háromnyomásos gazdálkodást, a vállhámot a lovak befogására és a vízimalmot. Ezek egymás közti összejátszása tekintélyesen megnövelte a mezőgazdasági többlettermelést. A középkori mezőgazdaság fellendülésének nem jelentéktelen tényezője volt a kollektív művelési mód, valamint a bencések és a ciszterciek nevelőmunkája. Amíg ezt a mezőgazdasági többlettermelést csak részben szívta el a luxusfogyasztás és az urak háborúskodása, valamint a kereskedők pénzszaporító tevékenysége, addig Európában növekedett a jólét, ami a népesség erős növekedésében nyilvánult meg. Ámde a 14. sz. közepén mély krízisre került sor. Itt nem mehetünk bele a különböző okok értékelésének sok vitát rejtő tárgyalásába [21]. Vitathatatlanok azonban a következő tényezők [22]: - A mezőgazdaság a növekvő monetarizálódás révén függőségbe kerül a városi tőkebirtokosokkal szemben, és szenved a keletkező territoriális államok növekvő adóitól, mely államok háborúkat vezetnek egymás ellen és a keletkezőben lévő koloniális területeken. A parasztok parasztháborúk sorával válaszolnak. Csak a Svájci Államszövetségnek sikerül függetlenül megszerveznie magát, mivel erre még a tűzfegyverek kifejlődése előtt kerül sor. Minden más parasztfelkelést véresen levernek, Németországban végérvényesen az 1525-ös parasztháborúban. - A városokban sem mindenki nyertes. A bérmunkásokból - mindenekelőtt a textiliparban - városi proletariátus keletkezik. Többek között a súlyokkal mozgatott órák technikai felfedezése révén belekényszerítik őket egy racionálisan nyereségszámító munkafolyamatba [23]. Egyidejűleg minden függőségben dolgozónak a 16. sz. ún. árforradalmával összefüggésben (mely összekapcsolódott az inflációval) tudomásul kellett vennie a reálbérek süllyedését [24]. A firenzei textilmunkások, a ciompik felkelése itt is megmutatja, már 1378-ban, hogy a nép nem fogadja el ellenállás nélkül a tőketulajdonosok általi kizsákmányolás új formáit [25]. - Döntő az a technikai újítás, melynek mélyreható következményei lettek Európára és az egész világra nézve: a tűzfegyverek. Jelentőségüket Karl Georg Zinn izgalmas könyvben dolgozta fel (Ágyúk és pestis: A modern kor gyökerei a 14. és 15. században). Ezek révén a fegyverkezési ipar a városi technológiai fejlődés hajtóerejévé válik [26], mert ennek az iparnak a révén gyors és nagy nyereségre lehet szert tenni. Mindenekelőtt azonban ahhoz segít hozzá, hogy viszonylag kevés költséggel nagy földterületeket hódítsanak meg, és meghódoltassanak még nagy birodalmakat is, melyeknek vezetői nem rendelkeznek ezekkel a fegyverekkel. A legismertebb szomorú példák: az inka birodalom kiirtása Peruban Pizarro révén, és az aztékok leigázása Mexikóban Cortez révén, mindkét esetben néhány kalandor keze által. - Ezzel fölvetődik az ökonómiai szemléletmódot meghaladó kérdés, miért voltak készek az európaiak arra, hogy az anonim tömegpusztítás ezen új fegyvereit példátlan brutalitással alkalmazzák. Igaz, már a Ming-kor Kínája is feltalálta a puskaport, és a 14. sz. végén tűzfegyvereket vetett be a mongolok ellen [27]. A kínaiak is nagy expedíciókat hajtottak végre Délkelet-Ázsia és Kelet-Afrika partjai mentén. [28] De ott sosem gyilkoltak és fosztogattak úgy, mint az európaiak. Zinn felhívja a figyelmet arra a szerepre [29], melyet a nagy európai pestishullámokban szerzett tapasztalatok játszhattak. Az európai népesség harmada-fele esett a "fekete halál" áldozatául, miután a genovai gályák 1347-ben behozták a fertőzést a Fekete-tengerről. Reakcióként erre az emberek nemcsak távolságot próbáltak tartani az idegenekkel szemben, hanem bűnbakot is kerestek a kisebbségek körében. A fő áldozatok a zsidók voltak, akiknek "kútmérgezést" vetettek a szemére. Közvetlenül az első pestishullámmal összefüggésben zajlottak le az első szisztematikus pogromok [30]. Összefoglalólag Zinn megállapítja: "A 14. sz. pszichopatologikus jelenségei összefoglalóan a depriváció növekvő intenzitásának (a veszteségtől való félelem) eredményeként értelmezhetők. Az agresszivitás olyan csoportok ellen irányult, melyek már hagyományos diszkriminálásnak voltak kitéve. A pogromok és a pestiskorszak más kísérőjelenségei, valamint a keresztényietlen tömegtemetések, a megbetegedett rokonoktól és szomszédoktól való elfordulás, a kötelességeket felejtető menekülés a fertőzéstől stb. az elterjedt szubjektív bűntudathoz ('Isten büntetése') az objektív bűnösség alapjait szállították. Ezt kollektívan elfojtották és éppen ezáltal reprodukálták, amint ma tudjuk, az agresszivitást a társadalomban." [31] Norbert Eliashoz kapcsolódva Zinn utánajár a brutalizálódás és a civilizáció összefüggéseinek [32], és "a rettenetes esztétizálódásáról" beszél. Ismerjük a német koncentrációs táborok keretlegényeit, akik otthon kedves családapák és zenerajongók. Lehet, hogy még az étkezési szokások kifinomulása is (egyéni étkészlet és teríték a közös étkezés társas alkalmain) az embertársakkal szembeni, a pestistapasztalatok által megerősített távolságtartás és agresszió jele. A megszülető boszorkányperek további jegyei a "civilizált" emberpusztításnak [33]. Tekintettel a járványokra és a háborúkra, az emberek a túlélés új stratégiáit keresték. "Ezeket abban az önzőbb, szociálisan kíméletlenebb magatartásban találták meg, amelyből később kikristályosodhatott a piaci társadalmak 'civilizált' konkurencia-viselkedése." [34] Mind Európán belül, mind mindenekelőtt a leigázott gyarmati népekkel szembeni magatartásban az újkor uralkodó elitjei a tűzfegyverek brutális erőszakával döntötték el a saját uralmukért folytatott harcot; a tűzfegyverek kezdettől fogva a tömegpusztítás eszközei voltak. Joggal mutatott rá Galtung, hogy a fasizmus rémtettei csak a más népekkel szembeni módszerek alkalmazását jelentették a saját népesség egy részére, és ennyiben "szélsőségre jutott nyugati civilizációként" értékelhetők [35]. - A fegyvertechnológia és a teremtménytársakkal szembeni, mentális gyökerű távolságtartás és brutalitás ezen aspektusai plasztikus hátteret szolgáltatnak az újkori Európa további értelmezési kísérletének: ez pedig az európaiak képtelensége arra, hogy "a másikat" a másikból kiindulva érzékeljék. Erre mutatott rá Cvetan Todorov Amerika meghódítása - A 'másik' problémája c. könyvében. Megkísérli Európa félelmetes gyarmatosító történetét úgy feldolgozni, hogy az alternatív kommunikációs struktúrák feltárásával az interkulturális dialógus lehetőségeit teremtse meg. - Még mélyebben ragadja meg a témát Franz Hinkelammert Ábrahám hite és a nyugati Ödipusz: áldozati mítoszok a keresztény Nyugaton c. könyvében (1989). Ahelyett, hogy elutasítaná a gyermekáldozatot - mint az a történet, melyben megakadályoztatik Izsák föláldozása Ábrahám által -, a Nyugat az Ödipusz-mítoszt követi, melyben Iphigeneia önkéntesen feláldozza magát az apa törvényének. Ebben az uralom abszolutizálása fejeződik ki. A római birodalom krisztianizálása révén a keresztény szabadságot azonosítják az uralom törvényével. Canterbury Anzelm beleviszi ezt a gondolkodási sémát az Istenről szóló tanba: Isten igazságossága abban fejeződik ki, hogy - mivel az adósságot mindig meg kell fizetni - fel kell áldoznia a Fiát. Ezzel fölébe állítja a törvényt Istennek, teljesen eltérően a biblikus hagyománytól, mely Istent szerető, a konkrét életet védő hatalomnak ismeri. A Biblia szabadító üzenetének legperverzebb kicsavarása az, amikor egy rendet, egy törvényt, egy struktúrát igazolnak vele, és ezeket erőszakkal érvényre juttatják a konkrét élet ellenében - legyen az az impérium Európában vagy a gyarmatosított területeken, vagy legyen az a liberális piac, vagy a bürokratikus-szocialista tervezés, vagy éppen az egyház mint intézmény. Ebből a kicsavarásból nőttek ki a keresztes hadjáratok, meg a karddal és kereszttel végrehajtott gyarmatosítások. - Ezzel máris az egyház és a teológia szerepénél tartunk az európai meghatározottságú világrendszer kifejlődését illetően. Amerikának és gazdagságainak "felfedezését" Spanyolországban Isten jutalmának tekintették a zsidók és a mozlimok ugyanazon 1492. évbeli elűzéséért, a reconquistáért (később aztán a protestantizmus miatt elveszített területek okozta veszteség kárpótlásának is). Kolumbusz a maga aranykeresését Jeruzsálem végleges visszahódításának anyagi fedezetforrásaként fogta fel [36]. Így Amerika meghódítása közvetlenül kapcsolódott a keresztes hadjáratok imperiális hagyományához: Feszítsétek meg a megfeszítőket! Ha azonban belemegyünk a részletekbe, legalább három különböző álláspontot lehet fölfedezni az egyházban - megfelelően azoknak a különböző szociális csoportoknak, melyeknek érdekeit legitimálják: a gyarmatosítók, az állam és az indiánok teológusainak álláspontját, ahogyan ezeket különösen Mires és Gutiérrez dolgozta ki. Először - a gyarmatosítás korai időszakában - az indiánok elleni háborút misszionálásuk szükségességével alapozzák meg [37]. Amikor a király "kiosztotta" a letelepedő hódítóknak a földet és az indiánokat (repartimientos), és az utóbbiakat evangelizálás céljából átadta nekik (encomienda), azok kapitalista rabszolgaüzemmé alakították az adományt. [38] Mivel Spanyolországban nem létezett a rabszolgaság teológiai megalapozása, a következő érvekből fejlesztették ki azt: "Az indiók természettől fogva alacsonyabb rendűek"; "Az indiók bűneit meg kell büntetni"; "Az indiók a conquista előtt igazságtalan uralom alatt éltek"; "A conquista szükséges rossz" [39]. Továbbment aztán a hírhedt Juan Ginés de Sepulveda, Las Casas nagy ellenfele. Ő a rabszolgaság és a kapitalizmus első nagy ideológusa. [40] "A népek jogát pusztán a háború jogából vezette le, és ezzel a jog forrásává avatta az erőszakot." [41] Indoklásként a bűnös természetre utal, amelyből háborúknak kell fakadniok. A keresztény erőszakmentesség csak a szív készségére érvényes, de a társadalom és a politika autonóm területeire nem - újkori fajtája ez az ún. "két birodalom tanának". A háború a természetjog alapján megengedett, a következő feltételekkel: 1. Az erőszak erőszakkal történő elhárítása. 2. Az elrabolt javak visszaszerzése. 3. A bűnösök megbüntetése. Az arisztotelészi természetjogból vezeti le az emberek egyenlőtlenségét is: "Ezért uralkodik a férfi a nőn, a felnőtt a gyermeken, az apa a gyerekein, azaz a tökéletesebb és hatalmasabb a tökéletlenebben és gyengébben." [42] Ezzel világossá válik a patriarchalizmus, a rasszizmus és a kolonializmus összefüggése. Jellemző végül, hogy az indiók "természetes" alacsonyabbrendűségének egyik "bizonyítéka" számára abban áll, hogy az indián társadalmakat nem a magántulajdon alapján szervezték meg [43]. A magántulajdon válik tehát a civilizáció és a rabszolgaság megkülönböztetésének kritériumává. Ezzel az érvvel majd John Locke-nál találkozunk ismét. Másodszor: a természetjogilag megalapozott, háborús, rabszolgaságon nyugvó kapitalizmus e nyílt és radikális álláspontja mellett megtaláljuk az állam és a hivatalos egyház álláspontját. Ez nem azonos az előzővel, sőt kritikus azzal szemben. Mert a hódítók és gyarmatosítók (encomenderos) tendenciája, mellyel teljesen autonóm rendelkezési hatalmat igényeltek az országok és a rabszolgák fölött, ütközött a korona érdekével, hogy megtartsa a maga számára a szuverenitást és az új országok adóhatalmát. Ezért a közvetlen adórendszert részesítette előnyben, és ebből következően egyfajta "megosztott fejlődést", melyben az indiók zárt közösségekben gazdálkodtak és adóztak. Ezzel kapcsolatban az egyház és a szerzetesrendek segítették az ún. redukciókban való fejlődést. Mires ezt az álláspontot "centrista" vagy középső álláspontnak nevezi [44]. Tovább erősíti ezt a modern népjog atyja, Francisco de Vitoria [45]. Számára az indiók mint egyének és mint népek egyaránt jogalanyok. Ezért kell őket tulajdonosként is elismerni. Persze ő sem veti el radikálisan az indiók elleni háborúkat. Harmadszor: megtaláljuk az egyházban, mindenekelőtt a szerzetesek között egy aktív kisebbség bennszülött álláspontját; ennek kiemelkedő képviselője Bartolomé de Las Casas [46]. Klerikusként maga Las Casas hitbizományos úr volt Hispaniolán (ma Haiti és Dominikai Köztársaság). 1514-ben egy dominikánus atya megtagadta tőle a feloldozást és ezzel a szentáldozást, mivel nem teljesítette az indiánokkal szembeni kötelezettségeit [47]. Pünkösdkor aztán - így számol be ő maga -, bibliai szövegeken meditált, köztük Jézus, Sirák fia 34, 18-21-en: "Szennyes adomány a jogtalan vagyonból bemutatott égőáldozat, a gonosz ember áldozata nem tetszik Istennek. A bűnös ajándéka nem talál tetszésre az Úr előtt, hiába a sok áldozat, nem nézi el bűnét. Mint aki fiút áldoz az apja szeme láttára, olyan az, aki a szegények vagyonából áldoz. Szűkös kis kenyéren élnek a szegények, aki megtagadja tőlük, az vérszopó. Elvenni a felebarát izzadsággal megszerzett kenyerét annyi, mint megölni őt. Aki elveszi kenyerét, gyilkosa társának, vért ont, aki elvonja a munkástól a bérét." Most látja, hogy az itt felsorolt bűncselekményeket mind elkövetik Nyugat-Indiában az arany utáni mohóságból - s ez elég indíték számára, hogy "elgondolkodjék a nyomorról és rabszolgaságról, melyet ezeknek az embereknek el kell szenvedniök". Megtér, és egész életén át az indiánok nagy védelmezője lesz. Fontos látni, hogyan teszi ezt. - Megfogalmazza a döntő teológiai kérdést: Isten vagy az arany, az élet és a felszabadítás Istene vagy a pénz gyilkos bálványa? - Nem korlátozódik a szenvedők karitatív megsegítésére (ez olyan áldozatbemutatás lenne, melyet Isten nem fogad el), hanem támadást indít az indiók elleni háború, és a bányák és ültetvények hitbizományosai kapitalista rabszolgarendszerének strukturális bűne ellen. Ezen a ponton Las Casas érintkezik Luther alapvető elutasításával, mellyel elvetette a keletkező kapitalista rendszert, és ennek kritikáját annak bizonyítására vezette vissza, hogy a pénzszaporítás abszolutizálása az 1. parancsolat megsértésén, azaz a Mammon bálványának szolgálatán alapul [48]. - Alternatívákat dolgoz ki az indiók önálló településeinek formájában. - Szüntelenül küzd a politikai felelősökkel, az ő esetében a királlyal és a császárral, hogy a hitbizományosi gazdaságot megszüntessék, jóvátételt biztosítsanak és törvényeket hozzanak az indiók védelmére - éppenséggel sikerrel, amint ezt a Leyes Nuevas mutatják. Közben ügyesen kihasználja a korona és a gyarmatosítók közti említett érdekellentéteket. Érvei, ahogyan Mires és Gutiérrez kifejtették azokat, mindmáig a kapitalista-kolonialista rendszer elleni teológiai, ökonómiai és politikai ellenállási és felszabadítási harc arzenálját képezik - még ha a maga korában nem érte is el minden célját. Ezzel befejeztük az európai meghatározottságú kapitalista világrendszerré válás kiválasztott - ökonómiai, technológiai, politikai, mentális, teológiai és egyházi - tényezőinek áttekintését. Bizonyára sok másikat lehetne csatolni hozzá. Megkíméljük magunkat attól a vitától, vajon mely tényezők voltak a legeredetibbek és legfontosabbak [49]. Minden esetben ezek összejátszása a döntő, és az a kérdés, hogy egyfelől a tőketulajdonosok keletkező uralmi osztálya hogyan hasznosította a maga számára a többi tényezőt, és másfelől milyen ellenállási stratégiákat fejlesztettek ki az érintettek. Ha az ember így veti fel a kérdést, akkor kezében van annak megértésének a kulcsa, hogyan ment át a spanyol periódus a következő fázisba, a merkantilizmusba. Amint mondottuk, a felső-itáliai és felső-német bank- és kereskedőházak a Habsburg császári házra tettek mint merkantilista nyereségvágyuk politikai és katonai támaszára. Ama kísérletük azonban, hogy Európát és a gyarmatokat egyetlen klasszikus birodalomban fogják össze, kudarcot vallott. Ennek két, egymással összefüggő főokát adjuk: 1) Annak katonai költségei, hogy ezt a birodalmat Európán belül és kívül kibővítsék és megvédjék, meghaladták a gazdasági kapacitásokat, kivált hogy a kölcsönző bankházak hatalmas kamatnyereségeket söpörtek be a hitelekért. Így a birodalom "túlnyújtózkodott" a saját lehetőségein - ami Kennedy elméleti feltevése szerint a nagyhatalmak hanyatlásának központi oka [50]. 2) A spanyol gazdaság alapvető gyengesége eleve abban alapozódott meg, hogy a hatalmas rablott javak túlnyomórészt nemcsak a kiterjedt háborúskodásba áramlottak, hanem ezen túlmenően a nemesség és az egyházak luxusfogyasztásába. Az inkáktól ellopott arany egy része pl. még ma is megcsodálható a Santa Maria Maggiore hatalmas tetőzetén, tíz percre a római főpályaudvartól. Ezzel szemben az összegyűjtött kincseket nem fektették bele produktív gazdasági ágakba, mint pl. a mezőgazdaságba és az iparba [51]. Pontosan ezt tették viszont az északnyugat-európai városállamok és az újonnan keletkező, nemzeti, territoriális államok tőketulajdonosai, mindenekelőtt először Hollandiában és Angliában, akik ezzel megvetették az eljövendő merkantilizmus alapjait. 2. A konkuráló nemzetállamok merkantilizmusa (kereskedelmi kapitalizmusa) a 17. és 18. sz.-ban "A birodalom kudarcával Európa burzsoáziája arra a felismerésre jutott, hogy gazdasági és szociális jövője a központosított államokhoz kapcsolódik." (I. Wallerstein) 3. tétel A merkantilizmus kereskedelmi kapitalista fázisát a 17. és 18. században azok a monopol kereskedelmi társaságok jellemzik, melyeket politikailag és katonailag az erős, központilag megszervezett nemzetállamok - mindenekelőtt Hollandia, Anglia és Franciaország - támogatnak. Mellérendelt szerepet játszanak még az észak-európai szabad és Hanza-városok. A monopol kereskedelmi társaságok megszervezik a hírhedt háromszög-kereskedelmet: A főleg Indiából lopott technológiákkal késztermékeket állítanak elő Európában (elsősorban textíliákat). Ezeket a fegyverekkel, alkohollal és játékszerekkel együtt nyereséggel adják el Afrikában, és ezért afrikai embereket vásárolnak. Az emberi árut ugyanezeken a hajókon a Karib-szigetekre és Amerikába szállítják, és - azokat, akik túlélték a pokoli áthajózást - ismét nyereséggel adják el az ottani ültetvényekre rabszolgának. Ott a nemesfémek mellett mindenekelőtt cukrot, gyapotot és más nyersanyagot vásárolnak, amit aztán újabb nyereséggel ismét Európában adnak el, ahol - különösképpen az olyan kikötővárosokban, mint Liverpool - hatalmas mennyiségű tőke halmozódik fel, és a körforgás elölről kezdődik. Ennek az állam által támogatott, közvetett rablással történő pénzszaporító gazdaságnak az ideológiai alapjait olyan filozófusok szállítják, mint Thomas Hobbes és John Locke, aki a nyugati államalkotmányok atyjává lesz. Ebben a fázisban a protestáns egyházak kezdenek missziós társaságokat létrehozni a kereskedelmi társaságok analógiájára. A kamatszedés tilalmának gátját teológiailag megtörik. Csak kevesen folytatják a harcot a rabszolgaság ellen. De az alternatíváknak és az ellenállásnak is vannak példái ebben a szakaszban: a jezsuiták állama Paraguayban, a John Eliot által lelkesített indiánközösségek Új-Angliában és a rabszolgák önfelszabadító mozgalma Haitiben Toussaint Louverture vezetésével. Max Weberhez kapcsolódva szívesen állítják, hogy a kapitalizmusnak különös affinitása van a protestantizmushoz, mindenekelőtt a predesztináció hitéhez, a munkamorálhoz, a kálvinizmus takarékosságához és racionalitásához, és ezért különösen Hollandiában és Angliában, de (az ellenreformáció miatt) tompításokkal Franciaországban is ennek a gazdasági és társadalmi formának a legintenzívebb kifejlődésére a merkantilista fázisban került sor. Valóban feltűnő Európa ideológiai-vallási szakadásának és a politikai-gazdasági hatalom Dél-Európából Észak-Európába áttevődésének ez az összetalálkozása. De már Herbert Lüthi kimutatta, túl azon, hogy Weber elmélete túlságosan szűk alapokra épül, hogy minden kapitalista elem jelen van már a kálvinizmus előtt. Csak ezeknek az elemeknek az elűzése a régi hatalmakhoz és uralkodó csoportokhoz kötődő ellenreformáció folyamán, ez vezeti össze a "modern" erőket a protestáns országokban, ahol aztán persze bizonyos protestáns nézetekkel való kölcsönhatások fölerősítik a gazdasági hatást [52]. Az európai politikai-gazdasági hatalom földrajzi áthelyeződésének magyarázatában biztosan fontosabb szerepet játszik az erős, központosított állam kialakulásának tényezője, mely állam képes megtámogatni és megvédeni a kereskedőrétegek vagyonképződését. Wallerstein alaptételként állapítja meg, hogy "egy ilyen kapitalista világgazdaság létrejötte szempontjából három dolog volt lényeges: az érintett világ földrajzi terjedelmének kiterjesztése, a munkaellenőrzési módszerek fejlődése, melyeknek a világgazdaság különböző termékeire és zónáira vonatkozóan igen változatosaknak kellett lenniök, és egy viszonylag erős államapparátus megteremtése azokon a területeken, melyek ennek a kapitalista világgazdaságnak a magvát alkotó államokká válnak majd." [53] Az expanziót részletesen megismertük az előző fejezetben, a munkaellenőrzési módszerként ebben a fázisban különösképpen a rabszolgasággal kell majd foglalkoznunk. Tekintetünket vessük először az államapparátusok kifejlődésére. Kétségtelenül feltűnő, hogy a korábbi vezető politikai-gazdasági hatalmak nem képesek maradandóan az európai hatalom centrumába ugrani, hanem "félperifériává" süllyednek le. Ez valóban azzal a ténnyel függ össze, hogy nem voltak képesek gazdasági hatalmuk megtámasztása érdekében hatékony központi bürokráciát felépíteni - Spanyolországot, mint megmutattuk, túlterhelte a szétforgácsolódott birodalom, sem Itália, sem Németország nem teremtette meg még akkoriban azt a nemzeti egységet, mely mindenekelőtt Anglia és Franciaország mint elsők számára lehetővé tette egy hatékony közigazgatás központosítását és megerősítését. Meg kell még magyaráznunk, miért játszhatott először Hollandia ilyen központi szerepet. [54] Politikailag nézve a németalföldi államok 1566 óta több részletben keltek föl a spanyol fennhatóság ellen, mind az egyre nyomasztóbb adóteher, mind a rekatolizálási kísérletek miatt. Ennek eredménye a protestáns északra és katolikus délre történő, vissza nem fordítható megoszlás lett 1579-ben. Az északi rész köztársaság lett a kereskedőkkel mint legerősebb osztállyal, tehát az első polgári forradalmat jelentette. A közigazgatást éppen oly módon lehetett megerősíteni, hogy a legjobban támogatta a kereskedői érdekeket anélkül, hogy ennek együtt kellett volna járnia a monarchiák túlközpontosítottságával. Annak a fontos szerepnek, melyet Hollandia a spanyol és angol nagyhatalmak hegemóniájának kora között játszott, fő oka természetesen gazdasági volt. Egy recesszív fázis közepette Amszterdam ellenőrizte a balti államokkal folytatott gabonakereskedelmet. Ehhez jött az épületfa jelentős kereskedelme ugyanebben a régióban. Ez viszont virágzó hajóépítőipart tett lehetővé (sok más készáru termelése mellett), ami ismét megerősítette az Atlanti-óceánon zajló kereskedelemben való részesedést. Hasznot hajtók maradtak az Újvilágból jövő, nemesfémekkel megrakott spanyol teherhajók elleni kalóztámadások is. Ezenfölül Hollandia átvette a vezetést Portugáliától az ázsiai fűszerekkel történő kereskedésben. Miután Antwerpen, mely Észak-Itáliával és a Fuggerekkel együtt a Habsburg Birodalom legfontosabb pénzügyi központja volt, Dél-Flandriával egyetemben Spanyolországra szállt és így annak hanyatlásában osztoznia kellett, Amszterdam vette át a vezető szerepet az európai pénzüzletben. A háború révén Hollandia olyan jól fel volt szerelve katonailag, hogy jól tudott lavírozni a szomszédos nagyhatalmak között. Ezek közül most Anglia és Franciaország fejlődik a késő 17. és a 18. sz. legerősebb, központilag kormányzott nemzetállamává, s ezek - mint amelyeket szigorúan merkantilista módon szerveztek meg - gazdasági és katonai konkurenciaháborúkat vívnak Európában és a gyarmati világpiacon, mígnem végül az 1815-ös waterlooi csatából - melyben Napóleont megverték - Anglia mint vitathatatlan győztes és a 19. sz. hegemoniális hatalma kerül ki. Anglia példájára korlátozódom [55]. Felemelkedésének döntő feltételei mindenekelőtt a következők voltak. A parasztok elszegényedésével a 15. sz. óta, vidéken mellékfoglalkozásként olyan textilmanufaktúra fejlődött ki, amely ugyan nem rendelkezett magas minőséggel, de növekvő mennyiségeket termelt, melyek arra ösztönözték Angliát, hogy intenzíven exportpiacok után nézzen [56]. Már 1530 és 1542 között a közigazgatás hatékony központosítását érte el. [57] A viszonylag hosszú belső béke révén a 16. és a kezdődő 17. sz. elején, valamint sziget voltánál fogva nem alakult ki állandó hadsereg, és így kevesebb hadikiadása volt, mint a kontinens háborúskodó hatalmainak. Azáltal, hogy VIII. Henrik a reformáció folyamán az egyházi és kolostori birtokokat állami tulajdonba vette, de aztán ismét eladta, létrejött a mezőgazdaság kapitalizálása és ennek során egy feltörekvő földbirtokos osztály a középső és alacsonyabb vidéki nemesség körében (dzsentrik és szabad kisbirtokosok), s ez az osztály a piacra és többletértéket termelt. Így a kereskedőkkel együtt a létrejövő burzsoáziát alkotta, mely végül győztesként került ki Cromwell angol forradalmának polgárháborújából a 17. sz. közepén, jóllehet külsődlegesen először a korona nyert [58]. Persze a földeknek a (textiliparnak gyapjút szállító) juhtenyésztésre történő bekerítése miatt (melynek során sok paraszt elvesztette a földjét) egyidejűleg elkezdődik a lakosság elszegényedése, ami a kóborlók csapatának kialakulásához, a városokba meneküléshez és a rosszul fizetett bérmunka tartalékainak létrejöttéhez vezet. Végül flottájának fölénye révén Spanyolországgal szemben, melynek Armadáját 1588-ban megsemmisítik, Anglia képes letaglózni a hanyatló spanyol nagybirodalmat. Angol hajók mindig is megtámadtak rablott nemesfémekkel teli spanyol hajókat, és ezzel a kalózzsákmánnyal erősen megtoldották az angol tőkét. Most azonban Cromwell meghódíthatta a karibi Jamaicát. Növekvő konkurenciában a hollandokkal megtörték a fűszerkereskedelem portugál monopóliumát is. Magát a világpiacot az ún. háromszögkereskedelemben (jelentését ld a 3. tételben) szervezték meg. Ennek szemléletes összefoglalását nyújtja E. Meueler az általa kiadott Unterentwicklung (alulfejlettség) c. segédkönyvben [59]. Ennek a merkantilista módszernek a legnagyobb, államilag támogatott monopolkereskedelmi társaságai a hollandiai Kelet-Indiai Társaság és az East Indian Companye (az angol Kelet-Indiai Társaság) voltak. Ez utóbbi segítségével és katonai hatalmával Anglia ellopja az indusoktól a gyapot feldolgozásának rendkívül fejlett technikáját, és saját termelésében hasznosítja azt. Arra kényszeríti az indiai vászonkereskedőket, hogy drágán adják el áruikat, s ezzel lerombolja az ott honos ipart, és megszerzi a finom textíliák monopóliumát, nyomában a hollandokkal. Mindenekelőtt ezeket a késztermékeket, valamint fegyvert, alkoholt és csecsebecséket (pl. üveggyöngyöket) hajóznak be Afrikába irányulóan a Társaságok, az egészet eladják; a nyereség egy részén rabszolgákat vásárolnak, és a Karib-szigetekre, meg Észak- és Dél-Amerikába szállítják (átlagosan az elfogottak fele belehalt a szállításba... ), s ott ismét nyereséggel adják el őket az ültetvény- és bányatulajdonosoknak, a gyarmatosító osztálynak; nemesfémeket és nyersanyagokat (gyapotot, cukrot és dohányt) rakodnak be, ezeket pedig ismét nyereséggel adják el az iparkapitalistáknak és vásárlóképes fogyasztóknak. Capitalism and Slavery (Kapitalizmus és rabszolgaság)* c. alapvető művében E. Williams leírta ennek - az európaiak és gyarmati helytartóik tőkéjének növelését szolgáló - racionális emberkizsákmányoló gépezetnek a borzalmas részleteit [60]. Afrika legjobb embereinek mintegy 20 millió tagját tették így rabszolgává, és további 50 milliónyian pusztultak el a rabszolgavadászat és a szállítások során. Mi, rasszista európaiak szívesen emlegetjük arrogáns hangon az afrikai törzsi háborúkat, de elfelejtjük hozzátenni, hogy ezek csak annak az ösztönzésnek a folytán öltöttek gyilkos jelleget, hogy a legyőzött "hadifoglyok" révén rabszolgapénzhez jussanak. Így vált alulfejletté Afrika [61]. Amerika és a Karib-szigetek gazdaságát pedig deformálták, és gazdag természeti környezetüket fokozódóan elpusztították az európai fogyasztás számára létrehozott monokultúrák megteremtésével. Magában Európában a kereskedőkből, állami bürokratákból és szabadfoglalkozásúakból álló jómódú rétegek, valamint az egyházak sokszoros hasznot húztak a tőkeszaporulatból, mely immár többféle formáját ismerte az értéktöbblet lefölözésének [62]: - Az "Áru (Á) - Pénz mint csereeszköz (P) - másik Áru (Á')" modellje szerinti, eredeti cserekereskedelem helyett most a "Pénz (P) - Áru (Á) - több Pénz (P')" modelljéről van szó. (A pénznek mint kereskedelmi tőkének a szaporítása.) - A kamatra adott pénz kölcsönzése révén közvetlenül szaporítják a Pénzt (P) több Pénzzé (P'). (A pénznek mint finánctőkének a szaporítása.) - A termelés közbeiktatásával ez a formula adódik: "Pénz (P) - kereskedés a nyersanyagokkal (Á) - termelés a dolgozó emberek kizsákmányolásával (T) - a késztermékek eladása (Á') - több Pénz (P')". (A pénznek mint ipari tőkének a szaporítása.) - Ezzel a formával majd részletesebben foglalkozunk az ipari kapitalizmus későbbi, 19. századi fázisának tárgyalásakor. Ennek a korszaknak a fő ideológusai Thomas Hobbes (a merkantilizmus abszolutista fázisában) és John Locke (a konstitucionalista fázisban). Leviathan c. könyvében Hobbes megalapozza egy erős állam szükségszerűségét az alakulóban lévő kapitalista társadalomban, amelyben az ember embernek farkasa lesz, és amelyben a pénz a Leviatán (a pokol állatának) vére [63]. Fontosabb a további nyugati fejlődés szempontjából John Locke, aki Second Treatise of Government * (Második tanulmány a kormányzásról) c. művében megveti a nyugati kapitalista társadalmak antropológiájának és alkotmányelméletének az alapjait. Az 1776-os amerikai alkotmány, s a további alkotmányok a francia forradalométól a Bonni Alaptörvényig mind az ő gondolataira épülnek. [64] Elméletének több eleme különösen fontos és sok következménnyel bíró: a tulajdon az ember alapvető meghatározása, ennek a tulajdonnak a határtalan szaporítását a pénz dinamikájával alapozza meg, igazolja a tulajdon egyenlőtlenségét és a rabszolgaságot, és a jog meg az állam egyedüli értelmét a tulajdon védelmében jelöli meg. Locke tulajdonfogalma mögött a dominium római jogi elképzelése áll. Ezt azonosítja az abszolút uralommal, és felruházza a tulajdonost azzal a joggal, hogy tulajdonával tetszése szerint rendelkezzék: "Dominium est ius utendi et abutendi re sua quaterus iuris ratio patitur." ("A tulajdon az a jog, hogy saját dolgainkat használjuk és elhasználjuk/elrongáljuk/visszaéljünk vele, amennyiben az összeegyeztethető a jog szándékával.") [65] Most azt hihetné az ember, hogy a tulajdonnak a jogra vonatkoztatása korlátozást jelent, pl. a szociális kötelezettség értelmében. Ez azonban teljesen távol áll Locke-tól. Csupán az állam által garantált szerződési jog betartásáról van szó, miközben az állam egyedüli funkciója ismét csak a tulajdon védelme [66]. Ezenkívül Locke kifejezetten megalapozója és szószólója volt annak, hogy a pénz bevezetésével az emberek több tulajdont gyűjtöttek, mint amennyivel törődni tudtak, és amennyire alapigényeik kielégítéséhez szükségük volt [67]. Sőt, amint ezt Binswanger részletesen kifejtette, Locke látta, hogy a kapitalista gazdaság motorja a pénz, amennyiben mint növekedésre szánt termelési tényező (csereeszközként való funkciója mellett) a kamatok és árak révén "mesterséges" pénzértéket teremt [68]. John Law aztán továbbfejlesztette ezeket a megfontolásokat elméleteivel és a papírpénz bevezetésére tett praktikus javaslataival [69]. Binswanger, felhasználva Goethe Faustja II. részének sztoriját, igazolta, hogy ez az állam által garantált, a jövőre vonatkozó csekk csak akkor fedezhető, ha az egész világot folyamatosan kereskedelmi áruvá alakítják át - ami egy kapitalista gazdaságban a természet következetes elpusztításának legmélyebb oka [70]. Binswanger ezt az alkímia (egy alacsonyabb rendű anyag arannyá alakítása) más eszközökkel történő folytatásaként interpretálja, épp ahogy Mefisztó sugallja Goethe Faustjában. Ezzel csírájában már felvetettük a merkantilizmus korára vonatkozó teológiai kérdést. Ha a spanyol fázisban az így szólt: Isten vagy az arany, akkor most így hangzik: Isten vagy a pénz (nem mint csereeszköz, hanem mint a világ pénzértéke határtalan növelésének eszköze, tekintet nélkül az emberre és a természetre háramló következményekre). De eltérően a spanyol korszaktól, melyben Las Casas és a kisebbség más képviselői küzdöttek, a merkantilista korszak teológusai között senkit sem találtam, aki ezeket a kérdéseket kortársként átlátta és tárgyalta volna. Ellenkezőleg, ennek a korszaknak a végén teljesen a kereskedelmi társaságok analógiájára tervezték meg az első protestáns missziós társaságokat, amint azok iniciátora, William Carey mutatja. [71] Richard Hakluyt már 1589-ben leírta, hogyan képzeli el a viszonyt Európa kereskedelme meg Ázsia, Afrika és Latin-Amerika misszionálása között. Európa megkapja távoli királyságok áruit és kincseit, amazok pedig "a keresztény igazság semmivel össze nem hasonlítható kincsét": "A magam részéről ezt úgy tekintem, mint Isten további kegyelmének zálogát mind a mi, mind az ő javukra: számukra különösen is, akiknek ajtóihoz kétségtelenül épp időben jut el általunk a kereszténység és az evangélium semmivel össze nem hasonlítható kincse, miközben mi hasznosítjuk és gyakoroljuk a közös üzletet az ő kereskedőikkel." [72] Mindazonáltal akadt néhány meggyőző erejű példája az ellenállásnak is: így a jezsuiták Paraguayban, John Eliot Észak-Amerikában és a rabszolgák önfelszabadítása Toussaint Louverture vezérletével. A jezsuiták művét Galeano így foglalja össze: "Spanyol-Amerikában fejlődött ki a jezsuiták missziós műve a haladás jegyében. Azért jöttek, hogy az önmegtagadás és az aszkézis példájával megtisztítsák azt a katolikus egyházat, amely átadta magát a kényelemnek és a javak gátlástalan élvezetének, s amely a klérus rendelkezésére bocsátotta a 'conquistát'. A paraguayi missziók érték el a legmagasabb szintet; alig több mint másfélszáz év alatt (1603-1768) igazolták Teremtőjük képességeit és céljait. A jezsuiták a zene nyelvével közeledtek a guarani indiánokhoz, akik az őserdőben kerestek menedéket, vagy eleve ott maradtak, anélkül azonban, hogy betagozódtak volna a hűbérurak és a földbirtokosok 'civilizációs folyamatába'. Százötvenezer guarani indián találhatott vissza eredeti közösségi szervezetéhez, és kelthette új életre saját módszereit a kézművesség vagy a művészet területén. A missziókban kikapcsolták a latifundiumokat; a földet részben az egyének igényeinek kielégítésére, részben közérdekű munkák lehetővé tételére és - köztulajdont képező - munkaeszközök megszerzésére dolgozták meg. Bölcs előrelátással szervezték meg az indiánok életét; a munkahelyeken és az iskolákban muzsikusokat és kézműveseket, földműveseket, takácsokat, színészeket, festőket és építőmestereket képeztek ki. A pénz ismeretlen volt; a kereskedőknek tilos volt a belépés, és a bizonyos távolságban lévő fogadókból kellett lebonyolítaniuk üzleteiket. A korona végül engedett az őshonos hűbérurak nyomásának, és a jezsuitákat elűzték Amerikából. A földbirtokosok és a rabszolgakereskedők vad hajszát indítottak az indiánok ellen. A missziókban hullák lógtak a fákon; egész falvakat adtak el Brazília rabszolgapiacain. Sok indián ismét az őserdőben talált menedéket. A jezsuiták könyvtárait a kályhák tüzelőanyagaként vagy töltények gyártásához használták." [73]. Aki ezt a közösségi életet mint Isten országának jelét, és e jelnek az európai hatalmi és gazdasági érdekek által történt megfeszítését mélyebben át akarja érezni, az nézze meg A misszió c. filmet. A gyarmatosító misszió további ellenpéldáját nyújtja John Eliot (1604-1690) [74]. A nonkonformista teológus, Thomas Hooker befolyására tért meg, elfordult az állam-egyháztól, és 1631-ben kivándorolt Új-Angliába. Az indiánok iránti együttérzésből kongregacionalista pap és tanító lett, lefordította a Bibliát és a ketekizmust a nyelvükre, szorgalmazta önálló indiántelepülések (Praying Indians - Imádkozó Indiánok) létrehozását, melyeket - mint a jezsuiták Paraguayban - elzárt a telepesektől. A puritán gyülekezetek e formájának jellemzői: a Bibliára alapozás (a Krisztusban való új közösség nem ismer "sem zsidókat, sem görögöket", Gal 3,26); a hit szociális megvalósítása; az indián közösségek saját politikai-gazdasági kultúrájuk szerinti megszervezése saját vezetőséggel, még keresztény közösséggé válásuk előtt. Angliában az indián missziók támogatására megalapították a Society for the Propagation of the Gospel in New England társaságot (Társaság az Evangélium Hirdetésére Új-Angliában), mely később a New England Company (Új-Anglia Társaság) nevet kapta. Sem Eliot, sem a Társaság nem tudták megakadályozni, hogy e közösségeket is megsemmisítsék 1675-76-ban, modelljük mégis tovább élt. A herrnhutiak ezt követték a 18. században, megnyitva missziójukat a Karib-szigeteken - az ottani rabszolgaságon alapuló ültetvénygazdaság összes ellentmondásával. Ilyen ültetvénygazdaságokon került sor eme korszak legnagyobb benyomást keltő ellenállási és alternatíva-példájára: a rabszolgák első és egyetlen olyan önfelszabadítására a világtörténelemben, amely önálló köztársaságukat eredményezte Toussaint Louverture vezetésével a francia Saint-Domingue-on, a mai Haitin, 1791 és 1798 között [75]. A rabszolga Toussaint Louverture ugyanazon a területen élt, ahol Kolumbusz létrehozta az első településeket, és ahol Las Casas kifejlesztette az indiókkal a (redukcióknak nevezett) alternatív közösségeket. Használhatta papjának könyvtárát, s ott a felszabadítás bibliai üzenetén és Las Casas hagyományán kívül katonai-stratégiai ismereteket is elsajátított. Amikor a rabszolgák nyitott füléhez eljutottak a hírek a francia forradalomról, és annak új elveiről, a "szabadságról, egyenlőségről és testvériségről", elkezdték gerillataktikájukat, és Toussaint Louverture vezetésével megverték a beavatkozó angolokat és franciákat. Napóleon, aki gazdasági és stratégiai okokból nem akarta feláldozni a gazdag cukorszigetet (onnan kiindulva akarta felgöngyölíteni Észak-Amerikát), csalással foglyul ejtette Toussaint Louverture-t, egy franciaországi börtönbe vitette, ahol nyomorultul elpusztult. A kortárs angol költő, William Wordsworth neki szentelte 1803-ban a következő költeményt [76]: Toussaint, a legboldogtalanabb az emberek közt! Vajon hallhatod-e, hogy a füttyös paraszt vezeti ekéjét, Vagy fejedet most valami földalatti várbörtön Mély, süket odújában hajtod álomra? Ó,szerencsétlen Kapitány! Hol és mikor Találsz türelemre!? Ne halj még meg! Viseld inkább derűs homlokkal bilincseidet: Noha elestél magad, soha nem kelsz föl ismét, Élj és vigasztalódj! Erőket hagytál magad után, Melyek munkálkodnak érted; a levegő, a föld és az egek. Nincs egyetlen lélegzetvétel sem a közös szélből, Mely feledne téged. Óriási szövetségeseid vannak; Barátaid az örömujjongások, a haldoklások, A szeretet, és az emberek meghódíthatatlan szelleme. Ez a prófécia beigazolódott. Toussaint felszabadított rabszolgáinak hadserege legyőzte Napóleon katonáit - sok évvel azelőtt, hogy azoknak ugyanezt a sorsot kellett elszenvedniök az angoloktól Waterloonál... Az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok megpróbálták elszigetelni Haitit - hasonlóan Kubához a 20. sz. második felében -, és a Vatikán vonakodott független egyházmegyét létesíteni. Haiti lakói ennek ellenére kitartottak (jóllehet nem tudták leküzdeni a franciák által számukra megteremtett exportfüggőség rákbetegségét) - míg csak az Egyesült Államok létre nem hozta századunkban a Duvalier-diktatúrát. De Las Casas és Toussaint hagyománya a történelem süllyesztőjéből ismét napvilágra került, amikor Haiti bázisközösségei és népmozgalmai teljesen egyedül (a külföld vagy egy politikai párt segítsége nélkül) képesek voltak arra, hogy a szegények papját, Aristide-et több mint 60 %-os szavazati aránnyal 1991-ben elnökké válasszák. (Mivel az Egyesült Államok éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy diktátort állítólag azért büntessen meg - 150 ezer háborús halottal -, mivel megtámadott egy szomszédos kis országot, nemigen tudta egyidejűleg visszacsinálni Haitiban a félig-meddig szabad választások eredményét a szokásos közvetlen és közvetett módszerekkel, noha régi szövetségese, a hadsereg rögtön megpróbált puccsot végrehajtani.) Ismét a Vatikánra maradt a feladat, hogy megfossza Aristide-et a papi méltóságtól... De ezzel előreszaladtunk a 20. századba. Még szemügyre kell vennünk a 19. századot. 3. Az ipari kapitalizmus szabadkereskedelme Anglia vezetésével a 19. században "A háromszögkereskedelem óriási szerepet játszott Britannia ipari fejlődésében. Az ebből a kereskedelemből származó profit megfertőzte az ország egész termelési rendszerét." (Eric Williams, Capitalism and Slavery, 105. o.) 4. tétel A gyarmati és rabszolgakereskedelem révén bekövetkezett tőkefelhalmozás segítségével Anglia finanszírozza az ipari forradalmat. A szabadkereskedelem és a "Manchester-kapitalizmus" formájú bérmunka nagyobb profitot hozónak bizonyul, mint a merkantilista protekcionizmus és a rabszolgamunka. Anglia vitathatatlan vezető szerepe ellenére a világgazdaságban, a Napóleonon aratott 1815-ös győzelem után Európán belül az erők egyfajta egyensúlya áll fenn. Ez száz évnyi békével ajándékozza meg Európát. A háborúk Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára korlátozódnak, hogy az olyan engedetlen országokat, mint pl. Paraguay, bekényszerítsék a "szabad piacra". Németország felemelkedése gyarmati és nagyhatalommá a birodalomalapítás után, valamint az ezáltal létrejövő konkurenciaharc az I. világháborúhoz vezet, és lezárja ezt a periódust. Nagy ideológusa Adam Smith volt, de Karl Marx-szal megjelenik a kapitalista világrendszer első nagy megkérdőjelezése is. Nem csupán az ő nyomában keletkezik a munkásmozgalom mint az ellenállás modellje magában Európában. Az egyházakon, missziókon, teológiákon belül csak elenyésző kisebbségek találhatók, melyek fölfogják és megragadják az ipari kapitalizmus strukturális problémáit az emberre és a természetre nézve. James Watt gőzgépének feltalálását és kifejlesztését közvetlenül a Karib-szigetekkel folytatott merkantilista háromszög-kereskedelem nyereségéből finanszírozták, s ugyanebből a forrásból származtak a keletkezőben lévő nehéziparhoz felhasznált tőke egyes részei is [77]. Más tényezők is társultak ehhez, mindenekelőtt a parasztok földjének kisajátítása bekerítések révén, ami bérmunkára kényszerítette őket, az új mezőgazdasági termelési módszerek a kapitalizált nagybirtokokon, a mechanikus szövőszék feltalálása, mely Anglia textiliparát fölébe helyezte mindenki másénak, a szénbányászat fejlődése, hogy csak néhányat nevezzünk meg. Anglia a kapitalista ipari forradalom révén elhúzott minden konkurense mellett. [78] Hogyan lehet ezt megérteni? A forradalom magva Polányi szerint [79] a gép és a piacgazdaság összekapcsolása - mely persze rá van utalva az emberek ama hitére, hogy minden emberi probléma megoldható anyagi javakkal. Polányi megállapítja, hogy "abban a pillanatban, amikor komplikált gépeket és termelési helyeket vetettek be egy kommerciális társadalom kereteiben, kényszerűen létre kellett jönnie az önmagát szabályozó piac eszméjének". [80] Mivel a kereskedő a központi figura ebben a rendszerben, az összmechanizmus minden tényezőjének eladhatónak és megvásárolhatónak kell lennie - méghozzá haszonnal. Persze, mint már föntebb említettük, többé nem késztermékek eladásáról és vásárlásáról van szó (P - Á - P). Közbe van iktatva a termelés: a pénz (P) azt vásárolja meg áruként (Á), amit termelési tényezőknek neveznek (munkaerő, nyersanyagok, esetleg további pénz mint hitel, gépek és termelőhelyek), ezeket beleviszi a termelésbe (T), és a megtermelt árut (Á') több pénzért (P') adja el [81] Ezáltal minden gazdasági tranzakciót pénzzé változtatnak - a pénzszaporítás céljával. Goethe Faustja II. részének segítségével Binswanger bizonyította, hogyan működnek ebben a folyamatban a mágia régi fogalmai: egy kevésbé értékes anyagból arany lesz. "A 'világ' pénzértékének maximálásáról van szó." [82] Mik a feltételezései és következményei ennek a fajta piacgazdaságnak az ipari kapitalizmusban? - Az ember úgy viselkedik, hogy maximális nyereségre tör. - A piac az áron keresztül szabályozza a kínálatot és a keresletet. - A pénz vásárlóerő a tulajdonosának kezében. - A termelést az árak határozzák meg, mivel ettől függnek a profitok. - Az elosztást az árak határozzák meg, hiszen az árak képezik azokat a bevételeket, melyek a javak elosztását szabályozzák. Ehhez azonban súlyos következmények kapcsolódnak: a munka, a föld és a pénz fiktív áruvá redukálódik a termelési folyamatban. - A dolgozó emberből és társadalmi kapcsolataiból csak a munkaerő marad meg. - A természetből csak kizsákmányolandó nyersanyag marad. - A pénz többé nem csereeszköz, hanem a pénzszaporítás eszköze. Az elosztás szükségszerűen egyenlőtlen, amint maga A. Smith őszintén beismeri, mivel a résztvevők cselekvési hatalma különböző erősségű, és ráadásul a munkaerejükért kapott bérrel a dolgozó emberek a termékekkel kapcsolatos minden igényről lemondtak, amit a vállakozó bevételi előnyökre használ ki [83]. A piacokon (árakon) keresztül tehát - a javak az áruk árait célozzák meg a vállalkozók számára, - a munka a bért célozza meg a dolgozók számára, - a föld a földjáradékot célozza meg a földbirtokosok számára, - a pénz a kamatot célozza meg a tőketulajdonosok számára. Tekintettel a fogyasztás területére, megváltozott motiváció adódik. Már nem az élet fenntartásáért (az alapigények kielégítéséért) termelnek, hanem a vásárlóerős fogyasztói vágyak számára (az alapigények kielégítésére csak annyiban, amennyiben itt is létezik a vásárlóerő, és ezért profitot lehet kigazdálkodni). Polányi összefoglalólag megállapítja: "Ha megengednék, hogy a piaci mechanizmus legyen az emberek és természetes környezetük kizárólagos irányítója, vagy akár csak a vásárlóerő terjedelmének és alkalmazásának kizárólagos irányítója is, akkor ez a társadalom összeomlásához vezetne. A 'munkaerő' nevű állítólagos árut nem lehet ide-oda tologatni, különbségtétel nélkül bevetni vagy akár csak kihasználatlanul hagyni is anélkül, hogy ezzel az egyén, ennek az árunak a hordozója kárt ne szenvedne. Ebben az esetben az a rendszer, mely egy ember munkaerejével rendelkezik, egyidejűleg a 'munkaerő' címkével ellátott 'ember' fizikai, pszichológiai és morális egészével is rendelkeznék. Azok az emberek, akiket ily módon megfosztanának a kultúraspecifikus intézmények védőpalástjától, tönkremennének a társadalmi kitaszítottságtól; az akut társadalmi bomlás áldozataiként meghalnának a terhek, a perverzió, a bűnözés és az éhség miatt. A természet elemeire redukálódnék, a szomszédság és a táj elszennyeződnék, a folyók megmérgeződnének, a katonai biztonság veszélybe kerülne és elpusztulna az élelmiszerek és nyersanyagok termelésének képessége. Végül a vásárlóerő piaci igazgatása a gazdasági vállalkozások periodikus likvidálásához vezetne, mivel a pénzhiány és a pénzfölösleg éppoly végzetes hatással lennének a gazdaságra, mint az árvizek és a szárazságok a primitív társadalmakra. A munka, a föld és a pénz piaca kétségtelenül lényeges jelentőségű a piacgazdaság számára. De még rövid ideig sem viselné el egyetlen társadalom sem a durva fikciók effajta rendszerének kihatásait, ha a társadalom emberi és természeti szubsztanciáját, valamint gazdasági struktúráját nem óvnák meg eme ördögi mechanizmus tombolásától." [84] A modern alkimista folyamattal kapcsolatban, melyben mindent pénzértékké alakítanak át, Binswanger megjegyzi: "De eme objektivizálás révén anyagtalanítják a világot. Megvonják tőle az életet." [85] Utal Goethe Faustjának végzetére, akit megvakít a jövő kézbe kaparintásának gondja. Ásóvágásokat hall, és úgy véli, azok ama gátépítés nagy gazdasági projektjéhez tartoznak, mely a pénzértékteremtést szolgálja - pedig csak a sírját ássák. Ezért beszél F. Hinkelammert a kapitalizmus metafizikájáról úgy, mint a halál ideológiai fegyveréről [86]. A korai ipari, ún. Manchester-kapitalizmus idején Európában, és különösen Angliában a dolgozók és családjaik megtapasztalták társadalmi, és részben fizikai egzisztenciájuk szétrombolását. Ez közismert. Kevésbé ismertek ezek a kihatások a gyarmati területeken, melyeket a szabadkereskedelem révén hátrányukra még mélyebben belevontak a brit uralom alatt álló nemzetközi munkamegosztásba, mint már a merkantilizmus idején. Galeano [87] leírja ezeket a hatásokat Latin-Amerikában, ahol a 19. században Anglia a kereskedelem 90 %-át ellenőrizte. Azokat az országokat, melyek nem akartak meghajolni a drága készáruk és olcsó nyersanyagok, ill. munkaerő diktátuma előtt, fegyveres erőszakkal kényszerítették ebbe a "szabad piacba" - magától értetődően helytartók révén, és nem közvetlenül a gentlemanek fehér kesztyűivel. A legismertebb példa Paraguay. Miközben az angol nagytőke magas diplomáciai művészettel elérte, hogy Európában az erők egyensúlya uralkodott, ami itt száz évnyi békéhez vezetett [88], egyidejűleg (1865-1870) Argentína, Brazília és Uruguay "hármas szövetségének" gyilkos háborúját finanszírozta Paraguay ellen, mely virágzó, önálló gazdasággal rendelkezett. Az eredmény: "A legyőzött Paraguayból nemcsak a népesség tűnt el; egyidejűleg eltűntek a vámtarifák is, az öntödék kohói, a folyók gátjai a szabad kereskedelem számára, a gazdasági függetlenség és territóriumának széles zónái. Alig ért véget a háború, Paraguay még füstölgő romjaira leereszkedett történelmének első külföldi kölcsöne. Magától értetődően brit volt. Névlegesen egy millió font sterlingre rúgott, de sokkal kevesebb, mint a fele jutott el Paraguayba; az újabb finanszírozásokkal a következő években hárommillióra emelkedett az adósság. A vereség után Paraguy is garantálta a kereskedelem szabadságát. Megszüntették a gyapottermelést, és Manchester megsemmisítette a textilipart; a hazai ipar többé sosem állt talpra." [89] De mivel a háborúzó országok kénytelenek voltak eladósodni Angliának, a háború után ők is mindhárman pénzügyi összeomlásba zuhantak, úgyhogy még jobban függővé váltak a háttérben manipuláló világhatalomtól. Volt-e védelem azzal a piaccal szemben, melynek Adam Smith szerint állítólag - egy láthatatlan kéz által mozgatottan - mindenki jólétéhez kellett volna vezetnie? A világpiacot tekintve mindenekelőtt két feltörekvő országnak, Németországnak és az Egyesült Államoknak sikerült kivonnia magát az angol szabadkereskedelem diktátuma alól; ezek Friedrich List tanai szerint protekcionista védővámok segítségével és saját iparuk felépítése, valamint erős belső piacuk révén megerősítették saját gazdaságukat, és fokozódó mértékben kezdtek saját gyarmati politikát kialakítani [90]. Európán belül formálódott a szociáldemokrata és szocialista jellegű munkásmozgalom. [91] Megakadályozandó, hogy ezek átvegyék a politikai hatalmat, az államok szociális törvényhozással és gazdasági rendcsináló politikával reagáltak [92]. És az egyházak, missziók, teológiák? A 19. sz. korára nézve ez a kérdés két nagy témakomplexumot érint, melyeket itt utalásszerűen is alig tárgyalhatunk: a misszió és a gyarmatosítás (imperializmus), valamint az egyház és a szociális kérdés (munkásmozgalom). Közvetve idetartozik az egyház és állam, "trón és oltár" kérdése is, amennyiben az állam beavatkozik a (világ)gazdaság kérdéseibe. Ami az ún. "szociális kérdést", azaz mindenekelőtt a dolgozók és családjaik helyzetét érinti az ipari kapitalizmusban, az egyházak nagy része egyáltalán nem vesz tudomást e kérdésről, vagy csak a szocialista, ill. szociáldemokrata munkásmozgalommal szembeni polémia formájában szólal meg, ami az egyház és a munkásság közti ismert, mély elidegenedéshez vezet. Korlátozódjunk Németországra. Evangélikus oldalon még az evangéliumi jótékonykodás megszervezését tűrték meg a leginkább, a Belső Misszió szabad egyesületeinek formájában, e misszió alapítója, Johann Heinrich Wichern (1808-1881) stílusában. [93]. Wichern politikailag konzervatív volt - a 48-as forradalom mint "bűnös" cselekedet elutasításáig menően -, és patriarchális gondoskodása mentes minden struktúrakritikától. De már egy olyan antiszociáldemokrata, antiliberális, sőt antiszemita "keresztény-szocialista", mint Adolf Stoecker (1839-1887) fellépése is arra ösztönözte a berlini Evangélikus Egyházi Főtanácsot, hogy a lelkészek számára megtiltson bármifajta szociálpolitikai tevékenységet [94]. Az Evangélikus Szociális Kongresszus megalapítása 1895-ben ismét ilyen rendelethez vezetett. Ebben a liberál-szocialista erők fogtak össze, melyek mindenekelőtt egy liberális-imperiális nemzetállam szószólói voltak, és az volt az érdekük, hogy a hit az ember belső világára és érzületére korlátozódjék, s a gazdaság és az állam életterületeit engedje át a hatalom saját törvényszerűségeinek [95]. Ennek legismertebb képviselője Friedrich Naumann (1860-1919). Csak egy magányos alak van, aki - szilárdan Jézusnak az Isten Országáról szóló üzenetében gyökerezve - foglalkozik a kapitalista társadalom strukturális kérdéseivel is, és gyakorlatilag is elköteleződik a munkások harcában: Christoph Blumhardt (1842-1919) [96]. Miután elszigetelték württembergi egyházától, befolyást gyakorolt a vallási-szociális mozgalomra, mely azonban persze a maga részéről nem nyerhetett nagy befolyást sem az egyházakra, sem a munkásságra [97]. Kissé másképp festettek a dolgok a katolikus egyházban [98]. Adam Müller már 1808-9-ben megnyitja a kritikus vitát Adam Smith-szel, és 1864-ben már egy püspök, nevezetesen Ketteler foglalkozik "A munkáskérdés és a kereszténység" témájával, és a tulajdon közhasznú alkalmazását propagálja. Jóllehet a pápák első szociális enciklikájának (XIII. Leó, Rerum novarum) antiszocialista éle volt, támogatta a munkásmozgalom kívánalmait, és olyan hivatalos katolikus-szociális gondolkodást indított el, melynek az evangélikus egyházban sokáig nem akadt párja. Ha a misszió és gyarmatosítás témakomplexumát vesszük szemügyre, a kép ugyanaz. [99] Német területen a legszélsőségesebben Friedrich Fabri nyilatkozik, mindenekelőtt "Szüksége van-e Németországnak a gyarmatokra?" (1879) c. írásában [100]. Ajánlja a missziók "hasznosíthatóságát" "az utánuk nyomuló kereskedelmi vállalkozások vagy koloniális bekebelezések számára" [101], és pártolja a Bismarck által csak habozva megkezdett folyamatot, mely Németország gyarmati hatalommá tételére irányult, utalva a tengerentúli német telepekre is. Nézeteit a patriotista-pietista történelemfilozófia hátterében fejleszti ki, és arra a következtetésre jut, hogy a világtörténelem centruma azokban az országokban fog maradni, melyekben az Imperium Romanum fennállt. Más szavakkal: Európa országai az utolsó ítéletig "a világtörténelem és a világ sorsának hordozói maradnak". [102] Fabrinak, noha 1884-ig a Rajnai Misszió inspektora, több befolyása volt a politikára és a kereskedőkörökre, mint a misszióra. Itt intő hangok is megszólaltak, mindenekelőtt Gustav Warneck alakjában [103]. De a 19. században, főként annak az 1884-es berlini Kongó-konferencia körüli, imperialista csúcsfázisában nem ismerhetők fel olyan valódi alternatívák vagy ellenmodellek, mint a korábbi századokban Las Casas, a jezsuiták, Eliot vagy akár Toussaint Louverture esetében. Panikkar négy pontban foglalja össze a nyugati missziótörténet fő vonulatának gyöngeségeit: 1. a morális fölény magatartása; 2. a misszió összekapcsolása aggresszív uralmi igényekkel; 3. az a babona, hogy nemcsak a kereszténység, hanem az európaiság is jobb (mint mindaz, ami a gyarmatokon található); ez a babona később a "fehér faj" fölényének őrületébe ment át; 4. a nyugati kereszténység felekezeti megosztottsága [104]. Új kezdeményezéseket csak az ökumenikus mozgalom hoz a 20. században, melyre most figyelmünket irányítjuk. 4. Fordizmus, keynezionizmus és neoliberalizmus az amerikai 20. században 4.1. Szociális jólét a központokban - a gazdasági visszamaradottság erősödése a periférián 1945-től a 70-es évekig 5. tétel Európa imperialista kapitalizmusainak növekvő konkurenciája az első világháborúban tör ki. Az USA ebből mint legerősebb hatalom kerül ki, de mégsem veszi át a vezetést a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Nemcsak ebből az instabilitásból kifolyólag, hanem a különböző kapitalizmusok szabálytalan konkurenciájának a folytatódásából is keletkezik az 1929-es világgazdasági válság. A fasizmus által indított II. világháború után - ismét megerősödve -, az USA átveszi a vezetést a nemzetközi pénzügyi rendszerben (az aranyfedezethez kötött dollár világpénz lesz, a Nemzetközi Valutaalap garantálja a valutaárfolyamot és kölcsönöket ad a likviditási krízisekben kiegyensúlyozatlan külkereskedelmi mérlegek esetén); az általános vám- és kereskedelmi szerződés, a GATT rögzíti a terms of trade-et (a kereskedelmi szabályozókat) a "szabad" világkereskedelemben (a kétharmadvilág gyarmati helyzetből felszámolódási folyamatban levő országainak igen nagy hátrányára); katonailag nagy fegyverkezés kezdődik a SZU ellen, de háborút csak a kétharmadvilág olyan országai ellen folytatnak, melyek hajlanak a szocializmusra (Vietnam), vagy egyáltalán ki akarják vonni magukat a nyugati hatalmak neokolonializmusából. Az anyaországok termelésében a fordizmus uralkodik, magasabb bérekkel teremtve meg a tömeges vásárlóerőt és a tömegfogyasztást, a keynezianista állam foglalkoztatási és szociálpolitikával segít. A megjavult helyzet a központi országokban a munkásmozgalom harcainak az eredménye, melynek sikeres részét mindenesetre ezen a módon integrálják a kapitalista rendszerbe, s így az többé-kevésbé lemond a nemzetközi szolidaritásról. A korábbi gyarmatok felszabadítási mozgalmai többnyire csak politikai függetlenséget érnek el, de gazdaságit nem - eltekintve a kivételektől, mint pl. Kína. Az ökumenikus mozgalomban nőnek a kapitalizmust kritizáló egyházi erők. "Az 'új kapitalizmus', amit sokan 'imperializmusnak' neveznek, a 20. sz. elején fejlődött ki. Sok tényezőt foglalt magában, amelyek közt az alábbiak voltak elsődlegesek: a tőke koncentrációja, kartellek, trösztök és monopóliumok; az ipari tőke és banktőke térnyerése a finánctőke új valóságán belül; az állam megújult szerepe a társadalmi törvényhozás által, nagyobb szerepe az óriási közmunkákban, a területi terjeszkedésben és a militarizmusban; a tőke exportja, gyarmatosítás és a világ felosztása" - így foglalja össze M. Beaud a History of Capitalism (A kapitalizmus története) c. művében a kolonialista kapitalizmus, vagy jobban mondva a különböző nemzeti-imperialista kapitalizmusok (mindenekelőtt Anglia, Németország, Franciaország és az USA) helyzetét évszázadunk elején [105]. A kapitalizmus ezen formájának akkumulációs és szabályozásmodelljéből ellentmondások sora adódik, melyeket Beaud így rendszerez [106]: a) A termelési viszonyok síkján a tőkét uraló burzsoázia és a kizsákmányolt bérmunkások közötti klasszikus ellentmondást enyhítik a nemzetállamok, melyek megpróbálják szociális törvényhozással megakadályozni, hogy a munkásmozgalom a kapitalista rendszert mint olyant próbálja meg forradalom révén megdönteni. b) A lefölözött értéktöbblet, tehát a termékértékesítés realizálásának a síkján egyre erősebb konkurencia keletkezik nemcsak a nemzeti, hanem a nemzeti és a külföldi kapitalisták között is, mind a belső, mind a világpiacon. c) Különösen a felhalmozott tőke nyereséget hozó reinvesztálásának a síkján éleződik ki a nemzeti és nemzetközi konkurencia, kiegészítve a vezető kapitalista nemzetállamok növekvő fegyverkezésével. Ez az a (világ)gazdasági háttér, melyben kitör az I. világháború [107]. "A kapitalizmus háborút hoz, mint a viharfelhők vihart" - mondogatták [108]. És a háború 8 millió halottat hozott, és az európai hadviselő államok nagy eladósodását - csak az USA aranytartalékai négyszereződtek meg, és 1921-ben a világtartalék 40 %-át tették ki [109]. Az USA kezdett a kapitalista világgazdaság centrumává válni. Az európai nemzeti kapitalizmusok még megpróbálták erejüket visszanyerni, ami kiélezett konkurenciához vezetett köztük a világpiacon - a dolgozó, de még inkább a munkanélküliségbe taszított népesség nagy nélkülözésének következményét vonva maga után. Természetesen az aranyon és az angol valután nyugvó pénzügyi rendszer összeomlása után hiányzott a nemzetközi fizetés szabályos formája. Ez és más tényezők ahhoz a nagy depresszióhoz vezettek, amely az 1929-es nagy világgazdasági válságként ismert, és amely a II. világháborúhoz vezetett - melyet a fasizmus, a nemzeti kapitalizmus szélsőséges fajtája szabadított el. Ebben a fázisban vette át az USA a kapitalista világgazdaság vezetését, éspedig minden síkon. A bérmunka értéktöbbletének a magántőke által történő lefölözése alapvetően kikényszeríti a tőkeakkumulációt (értéktörvény), s a tőkeakkumuláció e bázisán realizálta az USA a fordizmus új akkumulációs modelljét. Állami irányító modellként átvette a keynezianizmust. Nemzetközi pénzügyi rendszerként kifejlesztette a Bretton Woods-rendszert (Nemzetközi Valutaalap és Világbank), nemzetközi kereskedelmi rendszerként az "Általános vám- és kereskedelmi szerződést" (GATT). Katonailag szövetségek és támaszpontok világméretű hálózatát építette fel - amit a második szuperhatalommal, a Szovjetunióval való szembenállással legitimizált, gyakorlatilag azonban az ún. harmadik világ népeinek szociális és függetlenségi törekvései ellen hozott létre. Ez az összrendszer - a nyugat-európai kapitalista államok és Japán aktív közreműködésével - a 70-es évekig működött. Azóta átalakulásban vagyunk valami új felé. Röviden fussunk át a "pax Americana" egyes elemein. Fordizmusnak a következő termelési és akkumulációs modellt nevezzük [110]: a termelési folyamat racionalizálása (futószalag); a munkások egy részének viszonylag magas bérezése, akik ezt és a többi fegyelmezést is elfogadják - azzal a kívánt következménnyel, hogy a munkásságot megosszák és messzemenő politikai követelésektől távoltartsák; a termelés növelése. Az elért tömeges vásárlóerő a lefölözött értéktöbbletnek az árupiacon történő realizálása során megnövekedett nyereséget hoz, és a munkásság egy részét a tömegfogyasztás által a középosztályba köti. Roosevelt elnök 1932-es New Deal-je óta, amely véget vetett a világgazdasági krízisnek, a kapitalista állam eszközöket fejlesztett ki, hogy a korábbihoz hasonló krízisek okait kézben tartsa. Ehhez tartozott Roosevelt részéről a bankokat, az ipart, a kereskedelmet és az infrastruktúrát érintő intézkedései mellett mindenekelőtt a tőketulajdonosok és a munkásság (alkalmazkodó) részei közötti történelmi kompromisszum - melyet később az angol közgazdászról, Keynesről neveztek el. Ezután az állam nemcsak a munkások védelmét és biztonságát szolgáló szociális törvényhozás által nyúl bele a termelési folyamatba, hanem - mindenekelőtt a recesszió idején - a foglalkoztatási politika által is, hogy a nyilvános invesztálások révén a munkanélküliséget megakadályozza és a gazdasági fellendülést megerősítse. Ezt szolgálja az alacsony kamatok politikája is a pénzügy területén. Ezen elemek közül jónéhány, és még más elemek is hatottak az NSZK ún. szociális piacgazdaságában - különösen a szociálliberális koalíció idején. Viszont egyetlen effajta szociális engedményt sem tett az USA és a többi nyugati hatalom a nemzetközi pénzügyi rendszer újraformálásának 1944-es konferenciáján Bretton Woods-ban. Itt is Keynes terjesztett elő tervet. Felismerte, hogy "a nemzetközi fizetési folyamatok csak akkor tudnak súrlódásmentesen haladni, ha a hiányok és a fölöslegek nem válnak tartós állapottá". Azt javasolta, hogy "azokat a pénzeket, melyek fölöslegekből folytak be, értékteleníteni kell akkor, ha egy adott időn belül nem használták fel őket külföldi javak és szolgáltatások vásárlására. Ezzel a devizatöbbletek leépítésének közvetlen kényszere adódna az import fokozása révén." [111] Ezen javaslat praktikus fontossága azonnal világossá válik, ha az ember egy pillantást vet a 80-as évek óta fennálló, alább tárgyalandó adósságválságra. Ahelyett, hogy az erősebb hitelező és a gyengébb adós országok közötti, kiegyensúlyozatlan kereskedelmi és fizetési mérleg terhét teljes mértékben a gyengébbekre hárítanák, amint ez azóta történik, Keynes szerint az erősebbeknek szintén alá kellene vetniük magukat a "szerkezeti alkalmazkodásnak". Vagy árukat kellene importálniok a gyengébb országokból, vagy a fölöslegüket kellene elirányítaniok. De ez természetesen ellentmondott az USA, a fölöslegek országa tőkeérdekeinek. Így ehelyett az ő ún. White-tervét fogadták el. A Bretton Woods-rendszer [112] magva a Nemzetközi Valutaalap lett. Neki kell ellenőriznie a valutaárfolyamok megállapított rögzítésének betartását, miközben a dollár átvette a világpénz funkcióját, éspedig az USA kormányának garancianyilatkozata alapján, hogy elvileg megtartja aranyra konvertálhatónak (53 USA-dollár = 1 finom uncia arany). Rövid időtartamú fizetési mérlegnehézségek esetén a Valutaalapnak kell megállapított hitelkereteket rendelkezésre bocsátania. A Valutaalap megértéséhez fontos tudni, hogy ez nem a későbbi ENSZ-hez tartozó országok demokratikus szervezete. Sokkal inkább részvénytársaság formájában szervezett, melyben a szavazati erő a betétektől függ ("egy dollár - egy szavazat"). Időközben 148 tagállam csatlakozott hozzá, de a nagy ipari országok, a "tízek klubja" (USA, NSZK, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Kanada, Hollandia, Belgium és Svédország) tartja kezében a kvótaösszeg 54 %-át (1982. XII. 31-i állás), és az USA-nak 20 % fölötti részvényével gyakorlatilag vétójoga van. Korábban ez az eszköz mindenekelőtt az ipari országok közötti kereskedelmi mérleg kiegyenlítésére szolgált. 1945-ben erre a célra a Világbankot alapították meg, mely a Nemzetközi Valutaalap keretén belül mindenekelőtt a fejlesztési tervekhez ad kölcsönt. 1948-ban a szabadkereskedelem megerősítésére létrehozták a General Agreement on Tariffs and Trade-et (GATT - Általános Vám- és Kereskedelmi Szerződés). Ebben kötelezik magukat a részt vevő országok, hogy kölcsönösen megadják egymásnak a legnagyobb vámkedvezményt (azaz nem diszkriminálnak). Ezenkívül elvileg nem kerülhet sor mennyiségi korlátozásra; e tekintetben azonban kivételek lehetnek, melyek ezt a határozatot ismét megszüntetik. Gyakorlatilag a GATT nagyon negatívan hat az ún. fejlődő országokra. Ezek nem alkalmazhatnak védővámokat az ipari országok készáruival szemben, hogy nemzeti iparukat védjék. Másfelől az USA és az EK éppen olyan területeken enged meg kivételező szabályozást, ahol a fejlődő országok erősek - mindenekelőtt a mezőgazdasági termékek vonatkozásában. Így folytatódik a kapitalista "szabad" világpiac régi trükkje: szabadságot az erőseknek, protekcionizmust a gyengékkel szemben. Miután a fejlődő országok az ENSZ gazdasági szervezetének, az UNCTAD-nak a keretében a 77-ek csoportjaként összefogtak, 1968-ban képesek voltak preferenciajogokat kiharcolni maguknak. De az ezt követő átalakulási folyamatban, amelyre még visszatérünk, az ipari országok egyre inkább meggyengítették a demokratikusan szervezett ENSZ-et, úgyhogy az UNCTAD egyre jelentéktelenebbé vált, és az ipari országok által uralt GATT-intézmények egyre erősebbé váltak. Az USA-impérium katonai biztosítására való tekintettel csak a vietnami háborúra emlékeztetünk még. De a közvetlen beavatkozások mellett legalább olyan fontosak voltak a CIA által hatalomra juttatott diktatórikus vagy katonai kormányok azokban az országokban, ahol fennállt a veszély, hogy a közvetlen gyarmatosításból felszabaduló országok kivonják magukat a nyugati kapitalista rendszer ellenőrzése alól, és szociális - egyáltalán nem mindig szocialista - társadalmi rendet akarnak bevezetni. Emlékezzünk csak Lumumba meggyilkolására Mobutu hatalomra juttatásához Zairében, Mossadegh meggyilkolására az iráni sah hatalomra juttatásához, és végül Allende meggyilkolására Pinochet hatalomra juttatásához Chilében [113]. Bebizonyítható, hogy az USA korábbi erői kezdettől fogva tudatában voltak annak, hogy gazdagságukat csak kemény hatalmi politikával tudják megvédeni. A State Department Policy Planning Study 23-ban (Állami Politika Tervezési Tanulmányok), melyet George Kennan írt, s mely 1948. II. 24-én kelt, ez áll: "... mi birtokoljuk a világ kincseinek kb. felét, pedig csak a világ népességének 6,3 százalékát tesszük ki ... Ebben a helyzetben nem kerülhetjük el, hogy irigység és harag tárgyai legyünk. Igazi feladatunk az elkövetkező időszakban az, hogy a kapcsolatok olyan mintáját javasoljuk, ami lehetővé teszi számunkra ennek az egyenlőtlen helyzetnek a fenntartását anélkül, hogy nemzeti biztonságunk kárt szenvedne. Ehhez mellőznünk kell minden szentimentalizmust és álmodozást: figyelmünket mindenhol a saját közvetlen nemzeti céljainkra kell koncentrálnunk. Nem szükséges azt tanácsolnunk önmagunknak, hogy ma megengedhetjük magunknak az altruizmus és világjótékonyság luxusát. ... Abba kell hagynunk az olyan bizonytalan és - a Távol-Kelet számára - nem reális célokról való beszédet, mint az emberi jogok, az életszínvonal emelése és a demokratizálódás. Nincs messze a nap, amikor nyílt hatalmi koncepciókban kell fellépnünk. Minél kevesebb idealisztikus szlogen akadályoz akkor bennünket, annál jobb." [114] Ideológiailag nyugaton ez a szakasz az egyik oldalon a korlátlan növekedés és előrehaladás, a másikon pedig az antikommunizmus jelszavával zajlott le. A nyugati kapitalizmus központi országai számára ez a szakasz valóban óriási növekedési és jóléti lökést adott, és a szociális állam kiépítését hozta magával az akkumulált tőke egy részének segítségével. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika politikailag fölszabadult országait a modernizáció "trickle-down-effect" (leszivárgó hatás) kifejezéssel rövidített elméletével vigasztalták, mely azt jelenti, hogy a gazdagok meggazdagodásának útján lehet a szegényeknek segíteni, s a fejlődésnek ugyanarra az útjára juthatnak, mint az ipari országok - innen a nyugati modellhez igazodó fogalom: "fejlődő országok". Ellenállás ezzel az USA-hegemónia alatt álló nyugati rendszerrel szemben magukban a központi országokban alig akadt. Miután a munkásmozgalom mindazonáltal kicsikarta a tőkéből a fordizmus és keynezianizmus engedményeit, a szakszervezeti mozgalom formájában arra korlátozodott, hogy mindenkor kiügyeskedje részét a növekedési kuglófból. És a szociáldemokrácia fokról fokra feladta, hogy az osztályharc kérdéseiről gondolkodjék, és kormányzásra alkalmas "néppárttá" fejlődött a keynezianista kapitalizmusban. Ellenállás volt viszont a periféria országaiban, sokféle módon - sőt részben sikeres ellenállás is. Már említettük a 77-ek csoportjának a sikerét még az intézményes világrendszer keretében is. De emlékeztetek - hogy a sok harcból csak kevés példát említsek - a Kínai Népköztársaságra, amelynek az emberi jogok szigorúan elutasítandó megsértése ellenére mégiscsak sikerült a szörnyű gyarmatosító kizsákmányolás és elnyomás után valóban önállóvá válnia és az emberiség ötödének alapszükségleteit biztosítania, többek között példamutató egészségügyi rendszer által. De Kubát is meg kellene említeni, amely az USA gazdasági blokádjai és támadásai ellen máig védekezik - minden rákényszerített és önmaga okozta nehézség mellett. Ezen a helyen - a nyugati propaganda ellenére - gondolni kell arra a segítségre is, amelyet a SZU juttatott olyan országoknak, mint Kuba, de független felszabadító mozgalmaknak is, mint amilyen az Afrikai Nemzeti Kongresszus. Ezt biztosan nem tiszta önzetlenségből tette, de annál inkább gyalázatos a Nyugat számára, hogy a függetlenséget, ahol lehetséges, a mai napig széttöri és elnyomja, ahelyett hogy támogatná. Ideológiailag az ellenállás inkább a függőség, mint a modernizáció analitikus gondolkodásmódja szerint tájékozódott, valamint inkább az önállóságra való felszabadulás, mint a fejlődés stratégiai gondolkodásmódja szerint [115]. Az egyházak álláspontját ebben a fázisban még megközelítőleg sem lehet egy-két tényezőre redukálni. A mi összefüggésünkben kétségtelenül az ökumenikus mozgalom létrejöttének jut kiemelkedő jelentőség, melyre éppen a tárgyalt időszakaszban került sor. Sajnos hiányzik fejlődésének átfogó története e század politikai ökonómiájának kontextusában. [116] Már az 1910-es edinburghi Világmissziós Konferencia - a mai ökumenikus mozgalom kiindulási helye - felvet a gyarmatosítással kapcsolatos kérdéseket, tekintettel az ázsiai és afrikai tapasztalatokra. Különösen az 1925-ös stockholmi Gyakorlati Kereszténység Konferencia és az 1928-as jeruzsálemi Világmissziós Konferencia kritizálja határozottan a kapitalista rendszer igazságtalanságait, és követeli azok világos elutasítását. Az 1937-es oxfordi konferencián ugyan további kérdéseket vetnek fel, és egyidejűleg elutasítják a tiszta kapitalizmust és a kommunizmust egyaránt, de már itt megmutatkozik, hogy észak-amerikai és brit teológusok (különösen R. Niebuhr és W. Temple) befolyására egyfajta, a keyneziánus kapitalista szociális állam értelmében vett "realizmus" veszi át a vezető szerepet. Ez aztán annál inkább vonatkozik a "felelős társadalom" fogalmára, mely az ökumenikus szociáletika normatív fogalmaként az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1948-as alakuló ülésétől 1966-ig érvényben van. Persze sokkal kevésbé megy messzire a Nyugat legtöbb nagyegyháza. Csak olyan kisebbségek tartják fenn a kapitalizmus alapvető megkérdőjelezését, mint a Vallásos Szocialisták. Hasonló kép adódnék, ha a katolikus egyházat és a katolikus szociális tanítást vizsgálnánk meg a gazdasági igazságossággal kapcsolatos álláspontja szempontjából. Itt is csak a 60-as években kerül sor új kezdeményezésekre a II. Vatikáni Zsinat hatására. 4.2. Az új liberalizmus és a monetarizmus győzelme, a novekvő társadalmi megosztottság Északon és Délen - és most már Keleten is 6. tétel A vietnami háborút követően a háború utáni rendszer válságba került. Az USA gazdasági nagyhatalmi szerepének vége szakadt, a dollár aranyparitása megszűnik. A tőke a transznacionalizáláson keresztül megbuktatja a keynezianizmust és a fordizmust, eladósodási válságot okoz, többek között a monetarizmus bevezetésével, és növeli a megosztottságot a szegények és gazdagok között a népeken belül és a népek között, egy új akkumulációs modell és egy neoliberális ideológia segítségével. Ennek politikai kihegyezése artikulálódik a hét nagy ipari nemzet (G7) világgazdasági csúcsában. A Low ill. Mid Intensity Conflict (LIC ill. MIC - alacsony ill. közepes intenzitású háborúskodás), mint legutóbb Irak ellen, kiegészítik egymást mint a kétharmadvilág önállósodási törekvései megfékezésének eszközei. Az ún. "létező szocializmus" (államkapitalizmus) kihívásának összeomlása következtében egyetlen totális kapitalista világrendszer létezik - természetesen nem egyetlen szuperhatalom, hanem három (egymással konkuráló) központi régió vezetésével: Észak-Amerika az USA vezetésével, Nyugat-Európa az újraegyesített Németország vezetésével és Észak-Kelet-Ázsia Japán vezetésével. A kapitalizmus még fejlődésben lévő új mutációja - mások munkájából meríteni értéktöbbletet - természetszerűleg még nem tekinthető át úgy, mint valamelyik lezárt fázisa. A legkönnyebb még a pénzügyi oldalát áttekinteni a monetarizmus fogalmának segítségével. De már a termelési folyamat új akkumulációs modelljének adott nevek is egyértelműen csak a keresés fázisát mutatják, így pl. a "posztfordizmus", a "toyotizmus", a "Global Sourcing" (globális forrásozás), a "hiperindusztrializáció" (hiperiparosodás). Tudomásom szerint az állam e fázisbeli szabályozási modelljének sincs még neve. Mert a "deregulálás" címszava csak az állam szociális és kormányzó funkcióira vonatkozik, szemben a gazdaságival. A tőke mellett sokféle módon beavatkozik. Viszont ismét könnyű fogalmat találni az ideológiai oldal kifejezésére. E tekintetben a neoliberalizmus biztosan találó kifejezés. Próbáljuk meg áttekinteni az egyes elemeket. Forduljunk először a fordizmus és a keyneziánus jóléti állam összetörése felé. J. Hirsch azt írja erről: "Ökonómiailag döntő tényező volt, hogy az erőltetett világpiaci összefonódás és a tőke internacionalizálása egyre inkább kihúzta a talajt a nemzeti keretekre vonatkoztatott gazdaság- és szociálpolitika alól." [117] Az új világpiaci összefonódást úgy is leírták, mint "új nemzetközi munkamegosztást", melyben a transznacionális konszernek a főszereplők [118]. A finánctőke transznacionalizálására még visszatérünk a monetarizmus és az adósságválság összefüggésében. Második elemnek Hirsch az új akkumulációs modellt nevezi, "mely - az információ-, kommunikáció-, bio- és géntechnológia és egyéb új technikák egész sorára támaszkodva - a munkaviszonyok, az osztálystruktúrák, a fogyasztási normák és a társadalmasodási formák radikális átalakulását hozta magával". [119] Mindenekelőtt a munkaviszonyok flexibilizálásáról van szó, úgymint a szilárd bérviszonyok leépítéséről a munkaerő multinacionalizálása javára, a nem védett és perifériális foglalkoztatási formák kiterjesztéséről, a kockázat áthárításáról a szállító cégekre (Just-in-Time, azaz megrendelésre termelés), mindenekelőtt a munkásság egy részének a strukturális munkanélküliségbe történő kirekesztéséről és mindezek révén a szakszervezetek elgyengítéséről [120]. Hogy a munkásság többségének e technológiai közvetítésű, növekvően hátrányos helyzetbe szorítása mögött - mellyel egyidejűleg a munkásság magasabban kvalifikált része nagyobb jövedelmekhez jut - a tőke új akkumulációs stratégiái állnak, az teljesen világossá válik a 80-as évek itt következő szemrevételezéséből. Ha a bruttó szociális termelés növekedését lineárisan emelkedő vonalnak vesszük, akkor a bérfüggő bevételek a 83-as években folytonosan e vonal alá esnek, míg a tőkevagyonból származó bevételek folytonosan növekednek - a kamatbevételek esetében éppenséggel exponenciálisan, amire még visszatérünk. Számokban kifejezve: az NSZK-ban a 80-as években a bérfüggő munka jövedelmeinek növekedése és a vagyonbirtoklásból fakadó jövedelem növekedése közti olló 1:3 arányában nyílt ki (és ezek csak a hivatalos számok). Ehhez jön, hogy a bérfüggőkön és a tőkebirtokosokon belül ismét csak ugyanez az ollómozgás figyelhető meg. A washingtoni Center on Budget and Policy Priorities (A Költségvetés és a Politikai Prioritások Központja) hivatalos számokon nyugvó tanulmánya szerint az USA-ban a következő kép adódik a 80-as évekről [121]: "Míg az USA nagy keresői (a népesség 1 %-a) 1977 és 1988 között évi jövedelmüket több mint duplájára tudták emelni (451 ezer dollár), addig a legszegényebb 20 %-nak 10 %-os jövedelemveszteséget kellett elkönyvelnie (14 ezer dollár) ... A 20 %-os csoportokra történő felosztással a tanulmány nemcsak a lakosság alsó ötödének 10 %-os jövedelemveszteségét mutatja, hanem a középosztály jövedelmeinek stagnálását is. A népesség második ötödének 3 %-os jövedelemveszteséget kellett elfogadnia, míg a harmadik ötöd 4 %-os növekedést könyvelhetett el. A jövedelmi skála negyedik és a legfelső, ötödik ötöde 9, ill. 34 %-kal többet keresett. Az összes számokból leszámították az inflációt és az adót. E fejlődés okainak a tanulmány a következőket nevezi meg: stagnáló bérek, magasabb tőkenyereségek, a nagy keresők alacsonyabb adói és stagnáló jóléti kifizetések." A tőke a növekvő világpiaci konkurenciával indokolja ezt az egész új trendet. S e konkurencia erőssége ténylegesen növekedett. (Japán és az USA között egyenesen gazdasági háború tombol, és az EK-belsőpiac is kizárólag abból a megfontolásból jött létre, hogy érvényesülni tudjon Japánnal és az USA-val szemben is, vagy éppenséggel az első helyre ugorjon.) Másfelől a nagy monopóliumok "stratégiai szövetségeket" kötnek. Erről Hirsch így ír: "A tőke döntő szektorai globalizálódnak, és a világpiacon operáló konszernek divergáló kapcsolatokba mennek bele az anyaországi tőke multipolárissá vált struktúráján belül." [122] Egyszerűen kifejezve ez azt jelenti: az egészen nagyok között ismét a további monopolizálódás kapott lökést. Mi következik mindebből? "A nemzetállami akkumulációs és regulációs összefüggések dezintegrációjának tendenciája megemeli a politikai-szociális konfliktusok szintjét mind nemzeti, mind nemzetközi vonatkozásban, aláaknázza az örökölt politikai és társadalmi intézmények szabályozóképességét, és ez az uralomgyakorlás meg a szociális összeütközések nyíltan erőszakosabb formáinak erősödéséhez vezet." [123] Röviden, a "mindenki harca mindenki ellen" új fajtája jön létre. Az emögött álló neoliberális ideológia - mely először reaganizmusként és thatcherizmusként vált ismertté - azt állítja magáról, hogy deregulál, azaz antibürokratizálja a piacot, megszabadítván az állami beavatkozásoktól. Ám ez csupán az állam jóléti irányultságú beavatkozásainak leépítésére vonatkozik! A tőke javára a posztfordista állam megnöveli beavatkozásait: technológia- és infrastruktúrapolitikailag a nemzeti székhelypolitika mellett köteleződik el, támogatja a nagy monopóliumokat, amint a Daimler Benz/MBB elleni politikán tanulmányozni lehet. A terrorizmus elleni harc ürügyén az állam növekvő mértékben válik biztonsági állammá, mely az új információs technikák segítségével az emberek hézagtalan szemmel tartására törekszik. Az EK-belsőpiac ezt csak meg fogja erősíteni, amint ez már most látható. De nemcsak a centrum országain belül növekszik a (többé-kevésbé) elszegényedő és (többé-kevésbé) meggazdagodó emberek, az ellenőrzők és az ellenőrzöttek közti szakadék, hanem még inkább a kétharmadvilág országait tekintetbe véve. Itt a termelési és a reálgazdasági terület mellett a monetáris terület is döntő szerepet játszik, legerősebben a jéghegy csúcsán: az eladósodott periférikus országokban. Itt emlékeztethetünk a Nemzetközi Valutaalap/Világbank 1988-as berlini ülésének számos publikációjára. A leglényegesebb pontok [124]: A létrejött adósságválság központi gazdasági tényezője volt - akárcsak a reálgazdasági területen - a tőke további sajátos transznacionalizálódása, éspedig az ún. szabad bankzónák fejlődése révén [125]. Először európai bankok kezdtek el a 60-as években közvetlenül kereskedni az amerikai dollárral (anélkül, hogy bevitték volna saját valutájukat a nemzetközi tőkepiacra) - innen az eurodollár és euromárka nevek. Ily módon a bankok nemcsak az állami ellenőrzés alól vonták ki magukat, hanem a megadóztatás alól is. Mindenekelőtt azonban a finánctőke ezeken a piacokon tisztán a profitmaximálás értéktörvénye alapján operálhatott. Ez tőkefölösleg és alacsony kamatok mellett a kétharmadvilág országainak eladósodásához vezetett; ezeknek az országoknak az elitjei - az utólagos ipari fejlődés modellje szerint - nagy megrendelésekkel látták el az ipari országok transznacionális konszernjeit abban a reményben, hogy a későbbi termelés révén vissza tudják fizetni a világpiacnak a hiteleket. Két dolog akadályozta meg ezt: Egyrészt a Terms of Trade (a kereskedelmi szabályok) rosszabbodása éppen annak révén, hogy sok "fejlődő ország" akart termelni a világpiacra, ami termékeik árának esését eredményezte. Mindenekelőtt azonban az utókeyneziánus fázis pénzpolitikájának megváltozása hatott pusztítólag a "fejlődő országokra". A tőkepiacok nyomására a Federal Reserve Bank (az amerikai jegybank) 1979-ben restriktív monetarisztikus pénzpolitikát vezetett be a hirtelen emelkedő kamatok következményével - amit ismételten megerősített Reagan fegyverkezési politikája az USA-eladósodás és a kamatfokozó tőkeszűkösség következményével. [126] A következmények ismertek. Mexikó 1982-es majdnem-bankcsődje szemmel láthatóvá tette az adósságválságot, mely a valóságban a kapitalista rendszer válsága. Új szerepében, mint a nyugati tőke fináncrendőrsége a hét nagy ipari állam (G7) politikai vezetése mellett, a Nemzetközi Valutaalap most az adósságok segítségével kisajtolja az eladósodott országokból azt, amit lehet - vagy pontosabban: ezeknek az országoknak a szegényeiből, mert ezeknek az országoknak a gazdagjai országuk adósságának kb. egyharmadát a tőke külföldre áramoltatásának formájában éppen azokban a német, svájci, japán és amerikai bankokban helyezték el profittal, melyek tönkreteszik országukat. Ennek a tönkretételnek az eszközei, az ún. struktúraalkalmazkodási intézkedések, melyeknek mérgét gyógyszer címén kényszerítik rá ezekre az országokra, ismertek: bérstop, a szociális kiadások csökkentése, az élelmiszerek állami támogatásának megszüntetése, a valuták leértékelése (azaz fogyasztás helyett export), a nyereségek levonása és ezen országok gazdaságának teljesen az ipari országok érdekeinek megfelelő átállítása [127]. Minden eddigi terv (az ún. Baker- és Brady-tervek) csak azt szolgálta, hogy az adósságok részleges elengedésével, ill. átütemezésével ne hagyják elpusztulni az aranytojást tojó tyúkot - miközben a bankok és a nyugati kormányok nyilvánvalóan azon a véleményen vannak, hogy egyes tyúkok, melyek már semmit sem hoznak a konyhára, nyugodtan megdögölhetnek. Azt az álnokságot, melyet a nemzetközi pénzintézetek mérhetetlenül megfizetett funkcionáriusainak ez a csaknem abszolút, milliók élete és halála fölötti hatalma eredményez, e funkcionáriusok egyike - aki lelkiismereti okokból kiszállt -, Davison Budhoo hatásosan írta le Enough is Enough (Ami elég, az elég) c. könyvében [128]. A lehető legkevesebb ember tudja vagy sejti, hogy az eladósodás, a kizsákmányolás és az elszegényedés-meggazdagodás ugyanezen folyamata zajlik régóta Kelet-Európában, és immár fokozódó mértékben a Szovjetunióban is. A monetarisztikus pénzpolitika azonban az USA gazdaságára és potenciálisan az egész nyugati gazdaságra is veszélyes következményekkel járt. Ha ilyen könnyen lehet magas kamatokkal pénzt keresni - akkor minek invesztáljon még egyáltalán az ember produktívan? Ennek a szívásnak a révén a spekulatív pénzgazdaság önállósult a reális gazdasággal szemben. Sőt, kétes fináncpraktikák segítségével az USA-ban divat lett nagy cégeket kölcsönre felvásárolni és utólag letaglózással ismét nyereséggel eladni (leveraged buy out on junk bonds - spekulatív hitelekre történő ellenséges kivásárlások) [129]. Így lett a Yuppie-kultúra annak a kifejezése, amit kaszinó-társaságnak neveztek. Az utóbbi évek tőzsdecsődjei csak egyik jele volt ennek [130]. Biztonságstratégiailag az USA azt a tanulságot vonta le a vietnami háborúból, hogy az önállóságra és szociális igazságosságra törekvő népek elleni nyílt elnyomó háborúkat politikailag nem lehet megnyerni. Ezért az ún. alacsony intenzitású konfliktus-stratégia (LIC) segítségével [131] kifinomították az elnyomó és ellenőrző mechanizmusokat. Ily módon a katonaságot csak megbízottaik hátterében és többnyire azok segítségével vetik be, s inkább halálbrigádokat szerveznek és támogatnak, politikailag elszigetelik az érintett országot, destabilizálják gazdaságát, mindenekelőtt azonban szociálpszichológiailag rossz hírbe hozzák az érintett szociális érzékenységű kormányokat, dezinformációs kampányokat rendeznek stb. Egy független, szociálisan igazságosabb Nicaragua letaposása az USA által a legismertebb példa, a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak győzelmének most folyó megtörési kísérlete egy másik. Az Öböl-háborúban kiderült, hogy ez a koncepció 1988 óta kiegészült a közepes intenzitású háborúskodás stratégiájával (MIC) [132]. Ezzel a "harmadik világ" azon felemelkedő államait akarják féken tartani, amelyek a modern technológiák segítségével úgy fejlődnek, hogy fenyegetést jelenthetnek az ipari országok világpiaci monopóliumára, mint pl. Irak az olajárak tekintetében. Hogy Németország a jövőben nyíltan részt vesz-e ebben a "beavatkozásban", melynek célja az anyaországi tőke világuralmának fenntartása, jelenleg dől el, és ennek a háttérnek a teljes tudatában kellene eldönteni, melyet pillanatnyilag oly hatásosan ködösítenek el propagandisztikusan olyan fogalmakkal, mint "békemisszió az ENSZ megbízásából" és "új világrend" [133]. Ez valójában a régi világrend, a kapitalista világrendszer, csak fontos módosításokkal: az egyik alternatíva balul sikerült kísérletének összeomlása után totálissá vált, és ezért brutálisabban érvényesíti magát, mint bármikor korábban; s három, egymással fölerősödötten konkuráló centruma van (Észak-Amerika az USA vezetésével, Nyugat-Európa az újraegyesült Németország vezetésével és Kelet-Ázsia Japán vezetésével), noha az Öböl-háborúbeli katonai hatalmi demonstráció után Bush megkísérli visszaszerezni az USA (gazdaságilag már nem fedezett) vezető szerepét. Egy új Pentagon-tanulmány [133+] világosan fölfedi az USA-kormányzat ez irányú mozgását. Az ellenállás ebben a legújabb fázisban egyértelműen nehezebb lett. A munkásmozgalom és a keyneziánus szociáldemokrácia klasszikus eszközei (a munkásság és a többi hátrányos helyzetűek meg peremcsoportok - pl. a parasztok - megosztása és differenciálása jól keresőkre és eladósodottakra, valamint a nemzetállami szabályozási lehetőségek elgyengítése) már nem hatottak az említett okokból. Az UNCTAD-ot nemzetközileg legyengítették a gazdag ipari országok által ellenőrzött nemzetközi intézményekkel (Nemzetközi Valutaalap/GATT) szemben. Hol lehet hallani még egy új világgazdasági rend követelését a kétharmadvilág valamelyik koalíciója részéről? További nehezítő tényező, hogy megszűnik az a támogatás, melyet a reálisan létező szocializmus blokkja nyújtott (bármilyen indítékokból is) a felszabadítási mozgalmaknak. Másfelől jellemzi ugyanezt az időszakot új szociális mozgalmak megjelenése és megerősödése szerte a világon. Ehhez éppen a posztfordista neoliberális kapitalista rendszer megerősödő ellentmondásai járultak hozzá. Ezeknek a lehetőségeit a III. részben fogjuk részletesen megvizsgálni. Ebben a nyitásban az egyházak is részt vettek. Mindenesetre mélységesen megosztottak. Az egyik oldalon egy lényegileg az USA-ból jövő, világméretű neokonzervatív és neoliberális hullámot lehet megfigyelni. Ennek hordozója részben a kapitalizmus nyílt, álteológiai igazolása. A legismertebb a Michael Novak vezetése alatt álló washingtoni Institute for Religion and Demokracy (Intézet a Vallásért és a Demokráciáért). Fontosabb, mivel populárisan hatékonyabb a New Right (Új Jobboldal) világméretű karizmatikus mozgalma, mely különösen az elektronikus médiumokkal árasztja el a vallási piacot, és amely éppen a rendszer áldozatainak kínál a piachoz idomult vallásosságot - ópiumot Karl Marx-i értelemben [134]. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Vatikán a kapitalista rendszer alkalmi kritikája - mint újabban II. János Pál "Centesimo Anno" enciklikája - ellenére is erőteljesen hozzájárul a kapitalizmus mai, erőszakosabb akkumulációs modelljének megerősítéséhez azzal, hogy megfegyelmezi a felszabadítási teológusokat, és rágalmazóan marxistának nevezi őket, valamint hogy az összes megüresedett püspöki székeket olyan konzervatív-reakciós hivatalnokokkal tölti be, akik a jelenlegi rendszert támogatják. Ezt a nyugati titkosszolgálatok pontosan meg is értik, amint az amerikai hadsereg titkos dokumentumaiból látható [135]. De a protestáns nagyegyházak is jobbra tolódnak a fundamentalista csoportok puszta lététől. Ezzel szemben áll az igazságosságra, a békére és a teremtés megőrzésére irányuló, komoly erők felébredése az ökumenikus mozgalomban és a római katolikus egyházakban szerte a világon. Az 1966-os genfi Church and Society (Egyház és társadalom) konferencia és a latin-amerikai püspökök 1968-as medellini konferenciája óta (mely a katolikus egyház II. Vatikáni Zsinatának nyitása alapján állt) széles bázis alakult ki a szegények melletti bibliai opció és az emberek nem csupán személyes, hanem strukturális felszabadítása számára is. A 70-es években különböző utakon növekedve, ez a mozgalom a 80-as években az igazságosságért, a békéért és a teremtés megőrzéséért indított, ún. zsinati folyamatba torkollott. Az 1990-es szöuli Ökumenikus Világösszejövetel és az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1991-es canberrai teljes ülése jelenti alighanem az egyetlen olyan hivatalos hangot, mely még merészeli a jelenlegi kapitalista világgazdasági rendszert mint olyat kifejezetten elutasítani, és alapvetően újat követelni [136]. Ezért a kritikus mérlegelések többnyire megrekednek az általánosságoknál és a tüneteknél. Mindazonáltal a canberrai II. szekcióbeszámolóban többek között ez olvasható: "Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa mind a hat korábbi teljes ülésén emlékeztette tagegyházait és a széles nyilvánosságot a világgazdasági rendszer látványos ellentmondásaira és egyensúlytalanságaira. Az örökölt struktúrák továbbra is megakadályozzák a gazdasági növekedést és a szociális igazságosságot a szegény és kizsákmányolt népek és országok számára. Szükség van egy új világgazdasági rend fölépítésére." [137] A III. részben foglalkozunk részletesen azzal, milyen cselekvési lehetőségek vannak az egyházak ökumenikus báziscsoportjai és részei, ill. az új szociális mozgalmak közti koalíció képződése kapcsán. Nos, az iménti analízissel és értelmezéssel szemben újabban a következő ellenvetéseket szokták tenni: Az utolsó fázisban a centrum országaiban általában nemcsak gazdasági fellendülésre került sor, hanem a munkásság jövedelmeinek növekedésére is. És nemzetközi szinten a küszöbországok, különösen a "négy kistigris" Ázsiában (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr) nem azt mutatja-e, hogy a kapitalista fejlődési modell funkcionál, ha a belső nemzeti tényezők lehetővé teszik a "fejlődést"? Ez aztán egyidejűleg állítólag azt is igazolja, hogy nem stimmel az a függőség-elmélet, mely a világpiaci feltételeket teszi felelőssé az elszegényedett országok elmaradottságáért. Az első, a Nyugaton belüli ellenvetést már magában az analízisben megválaszoltuk: ténylegesen létezik gazdasági fellendülés. De az utóbbi fázisban szélsőségesen megerősödött a kapitalista akkumulációs modellre jellemző egyenlőtlen növekedés, úgyhogy nemcsak éles diszkriminációk keletkeztek, mint pl. a strukturális munkanélküliség, hanem a munkásság még jobban megoszlott azáltal, hogy a rendszerhez alkalmazkodó részének helyzetét javították. A második ellenvetés valóban differenciálja a függőség-elméletet, de egyáltalán nem érvényteleníti. Így érvelve egyrészt többnyire figyelmen kívül hagyják, hogy geopolitikai, tehát globálisan meghatározott tényezők döntően hozzájárultak ahhoz, hogy éppen ezeket az ázsiai országokat juttatták előre a többiekkel szemben. Ezekbe ugyanis a Nyugat, mindenekelőtt az USA mérhetetlenül sokat invesztált, hogy ezeket a kommunizmussal szembeni bástyákat nagy gonddal feltáplálja (Észak-Koreával, a SZU-val, a Kínai Népköztársasággal és Vietnammal szemben). Másrészt éppen a kapitalizmus utóbbi fázisának fejlődésében mutatkozik meg, hogy a tőke transznacionalizálása révén az áldozatok csoportja egyre inkább megoszlik, és a centrum, periféria, félperiféria egyszerű megkülönböztetése már nem kielégítő. Megmarad ugyan a bérmunkával és a lehető legolcsóbb nyersanyaggal történő termelés alapvető értéktörvénye, valamint a piacosítás az értéktöbblet lefölözésének végcéljával, de ez a folyamat, mely mindig függőségeket és egyenlőtlen fejlődést hív létre, differenciálódott, és keresztbe-kasul különböző szociális rétegeket hasít ki a kolonializmus és a háború utáni neokolonializmus minden korábbi, áttekinthetőbb függőségi struktúrájából. Egyfelől tehát az értéktörvény magvát, és a durva és látható függőségi struktúrákat kell tekintetbe venni, másfelől pedig a kapitalizmus sajátos történelmi transzformációit [138]. Ezzel eljutunk ennek az első résznek a zárómegfontolásaihoz. 5. Visszatekintés és módszertani megfontolások a történelmi és a jelenlegi kapitalizmushoz való viszonyulásról "Forradalmi elmélet az, amelynek kijelentései megváltoztathatóságának szemszögéből ábrázolják a társadalmat, és leleplezik a fennálló uralmi viszonyokat." [139] 7. tétel A történelem utóbbi 500 évére való visszatekintés azt mutatja, hogy nincs olyasmi, hogy lényegi, vagy természeti szükségszerűségű kapitalizmus. Noha minden történelmi formáját bizonyos alapvető termelési viszonyok jellemzik (az értéktöbblet-termelés kényszere, a termelők elszakítása a terméktől, a megtermelt értéktöbbletben egyenlőtlenül részesülő osztályok képződése), de mind az akkumuláció módjai, mind a szabályozórendszerek változnak, azaz azok a társadalmi intézmények és szereplők, melyek túl vannak a tisztán gazdasági mozzanaton. Ezeket be kell vonni az analízisbe, ha fogódzópontokat akarunk találni a megváltoztató cselekvéshez. A kapitalizmus mindig is megkísérelte, hogy természeti szükségszerűségnek tüntesse fel önmagát. Adam Smith a politikai gazdaságtan Newtonja akart lenni. Newton a magában a természetben rejlő törvények értelmében fogta fel a mechanikát. Max Weber az életterületek "öntörvényűségéről" beszélt, amiben konformista teológusok mind a mai napig szívesen követik. De a kapitalizmus kritikája is válhat ilyenfajta áltörvényszerűséggé. Marx történelmi materializmusát gyakran értelmezték dialektikátlanul - mintha a kapitalizmus legyőzése szinte magától bekövetkeznék, mihelyt annak krízisei eléggé előrehaladottak. A történelem utóbbi 500 évének menete során mindkét pozíció hamisnak bizonyult. "A" kapitalizmus voltaképpen egyáltalán nem létezik, ha az általa végrehajtott, mérhetetlen alakváltozásokat nézzük; ezek az alakváltozások világossá teszik, mennyire meghatározza mindenkori formáját az, amit az érintett emberek mindenkor elfogadnak, ill. ami ellen - több-kevesebb sikerrel - harcolnak. Éppoly világos, hogy az összes krízisek, melyek a kapitalizmus új formájához vezetnek, mindeddig egyáltalán nem vezettek oda, hogy önmagától megszűnjék. Mindenesetre az utóbbi krízisek inkább önmaga fölemelkedéséhez járultak hozzá - ami persze a bibliai felfogás szerint egyszer nagyon is vezethet a ringyó Babilon bukásához (Jel 18. f.). Mindenesetre ahhoz, hogy pontosan megértsük, e helyzetre való tekintettel hogyan lehet és kell harcolni, annak pontosabb meghatározására van szükség, ami mindenkor a kapitalista rendszer lényegét jelenti. A megtett szakaszokra történő visszatekintés azt mutatja, hogy a kapitalizmus nem ragadható meg tisztán gazdasági rendszerként. Már a termelés, tőke és munka legegyszerűbb kategóriáira vetett pillantás is megmutatja, hogy ezek mögött két embercsoport áll, a tőketulajdonosok és a munkások, melyek a különböző társadalmi helyzetekben egészen különböző állapotban lehetnek, pl. a munkások lehetnek rabszolgák, vagy egy modern konszern jól fizetett alkalmazottai. A két csoport találkozhat egy szabadkereskedelmi zónában is, vagy nemzetállami szabályozók közepette. Végül a kulturális beállítottságok is szerepet játszanak: élhetek ökológiai kommunitásban, vagy úgy, hogy teljesen megadom magam a tömegfogyasztásnak stb. A normális közgazdaságtan nem nyújt segítséget a kapitalista gazdálkodás e beágyazottságának megértéséhez. Ellenkezőleg, megkísérli az embert homo oeconomicusként elszigetelni, és ezáltal máris ideológiaként lepleződik le és nem tudományként, amennyiben nincs tudatában kijelentéseinek hipotetikus és manipulatív jellegének. Az az iskola, mely programjává teszi, hogy a gazdaságot a társadalmi és a természetes élet összkeretében nézze, az ún. institucionális közgazdaságtan. A korábban idézett szerzők közül mindenekelőtt Polányi, Heilbronner és Hirsch tartozik ide [140]. Legújabb, Kapitalismus ohne Alternative? * (Kapitalizmus alternatíva nélkül?) (1990) c. könyvében Hirsch az elméletileg legrészletesebb és legaktuálisabb kísérletet hajtotta végre arra nézve, hogy a társadalom különböző történelmi formáinak teljes összefüggésében analizálja és értelmezze a kapitalizmust. Három alapvető kategóriát különböztet meg, melyek egymásba fonódásuk révén a kapitalizmus történelmi formáját mindenkor meghatározzák: 1. maga a kapitalista termelési viszony, 2. az akkumuláció módja, 3. a szabályozás módja. "A 'kapitalista termelési viszony' a társadalmasodás egyik módozata, melyet lényegileg az áruk csereközvetítésű magántermelése, a termelők és a termelési eszközök elválasztása, valamint a bérmunka határoz meg. Ez megalapozza a kapitalista osztályviszonyokat, valamint az értéktöbblet-termelés konkurenciaközvetítésű kényszerét, a profitmaximálást és egy, az akkumuláció meghatározta szociális dinamikát. Ez a társadalmasodási viszony az alapja az egyének 'háta mögött' kialakuló és egyúttal cselekvésüket meghatározó 'objektív' szociális formáknak (érték, pénz, tőke)." [141] A magam részéről Binswangerrel hozzátenném, hogy a kapitalizmust nemcsak az idegen bérmunka, hanem a (lehetőleg meg nem fizetett) természet pénzértékké történő átalakítása is meghatározza. Mert csak így lehet megérteni a kapitalizmus nem csupán szociálisan, hanem ökológiailag is romboló következményeit. Soha nincs belevonva az összes élet- és társadalmi terület a kapitalizált értéktöbblet-termelésbe, de világosan felismerhető az a tendencia, hogy a történelem során mind több terület kapitalizálódik a pénzérték szaporításának céljával. A kapitalista termelési viszony ezért sosem jelenik meg tiszta formájában, hanem mindig csak történelmileg közvetített akkumulációs módjaiban. "Akkumulációs folyamaton általánosságban a társadalmi érték termelésének, elosztásának és reallokációjának szervezeti-technológiai feltételeit értjük. Ez a folyamat felöleli az értéktöbblet-termelés módját (munkaszervezés, munkaerőminősítés, termelési technológia: a termelőerők), az invesztált tőke volumenét és elosztását üzletágakra és szektorokra, az értékesítési ciklusok tartamát, a társadalmi termék elosztását a különböző osztályok között, az egyéni és kollektív (osztályspecifikus) fogyasztási formákat és fogyasztási normákat." [142] Az akkumulációs folyamat itt általánosságban leírt tényezői azonban történelmileg sosem automatikusan vagy elvontan realizálódnak, hanem a szabályozó intézmények hálójába beágyazódva. "A kapitalista szabályozórendszer legáltalánosabb és legelvontabb alakjában a kapitalista termelési viszony: a magántermelés, az árucsere, a tőke és a bérmunka szétválasztásának társadalmasodási formáján nyugszik. Ebből ered a pénz, a polgári jog, a kapitalisták és a bérmunkások konkurenciájának kialakulása, a polgári alanyok mint formálisan szabad piaci résztvevők és állampolgárok keletkezése, az olyan társadalmi értékelképzelések, mint szubjektivitás, szabadság, egyenlőség és haladás. Ezek alapozzák meg a szabályozó intézmények általános formáját és struktúráját: a vállalkozást mint a termelőeszközök magántulajdonának kifejeződését, a családot mint a munkaerő - a kapitalista termeléstől elválasztott - újratermelésének szociális helyét, a piacot, beleértve a munkaerőpiacot is, a szerződési szabadságot, a magán és nyilvános jog rendszerét, az egyének szabad társulását közös érdekeik megőrzésére (egyesületek, szövetségek, vállalkozói szervezetek és szakszervezetek) és az államot." [143] Ezen a szövevényen belül valósul meg a szabályozás különböző történelmi konstellációkban. Vegyük pl. a fordista-keyneziánus akkumulációs modell esetét. Itt a munkásmozgalom kikényszeríti a magasabb béreket és az állam szociális- és foglalkoztatáspolitikai beavatkozásait. A tőke oldala pedig - a profithozó kapitalista értéktöbblet-termelés általános feltételei mellett - módszereket fejleszt ki a munkásság megfegyelmezésére, valamint arra, hogy profithoz jusson a tömegvásárlóerő és a tömegfogyasztás révén. Fontos megérteni, hogy ezt a folyamatot egyetlen egyedi alany sem kormányozza, hanem hogy az egyének és a csoportok - akiknek és amelyeknek mindegyikét a tőkének az a tendenciája űzi, hogy növekvő átkapitalizálása révén megszaporítsa a pénzértéket - egymással kölcsönhatásban lévő viselkedése határozza meg azt a formát és mértéket, amelyben és amennyire a tőke érdekei érvényesülni tudnak, vagy sem. Ilyen előkészület után forduljunk most Európa mai helyzete felé a világrendszer keretében. II. fejezet A kapitalista EK-belsőpiac 1992-ben és következményei - ha semmit sem teszünk 1. Az EK-belsőpiac és gazdasági következményei 8. tétel Az EK-belsőpiac az európai tőketulajdonosok és -kezelők kísérlete, hogy a világ legnagyobb piacának létrehozásával (320 millió ember) az USA-val és Japánnal szembeni konkurenciahelyzetben behozzák lemaradásukat, s megnöveljék saját akkumulációs és hatalomkoncentrálási esélyeiket. A hivatalos magyarázat szerint a tőke, a javak, a munka és a szolgáltatások akadálytalan cseréje a költségek csökkenése révén mindenki jólétét növelni fogja (Cecchini-beszámoló). A tőketulajdonosok számára valóban csökkenő költségek és növekvő nyereségek vannak kilátásban. Ez azonban mindenekelőtt a tőkekoncentráció meggyorsulásához fog vezetni, és ahhoz, hogy a piac még inkább hatalmi szférává válik. Ám a szociális és ökológiai költségek, azaz az emberek alapigényeinek kielégítése és a teremtés megőrzése perspektívájából nézve úgy tűnik, hogy a mindeddig teljesen elégtelen keret- és védőfeltételek negatív következményekkel és nagy veszélyekkel fognak járni. Ezek nem végzetszerűek, henem lehet és kell harcolni ellenük. Ehhez világos követelmények felállítására és kitartó képviselésére van szükség. "Kapitalista nagyhatalom vagy a konszernek közössége?" - kérdezte prófétai módon Johan Galtung már 1973-ban [144]. Az Európai Közösség (EK) keletkezését eme alaprecept szerint írja le: "Végy öt szétesett gyarmati birodalmat, tedd hozzá a hatodikat (Nagy-Britanniát - U. D.), és csinálj mindebből egyetlen nagy neokolonialista birodalmat." [145] Tehát a II. világháború után létrejövő új Európát kezdettől fogva a globális politikai ökonómián belüli hatalmi pozíció visszaszerzésének szemszögéből kell nézni. Így aztán semmi csodálatos sincs abban, hogy általános felfogás szerint a kibővített EK tőkeerői voltak azok, amelyek - tekintettel az USA-val és Japánnal a világpiacon fennálló konkurenciára - a belsőpiac teljes megvalósítását sürgették. E folyamatok és az EK-struktúrák, valamint már látható vagy lehetséges következményeik leírásában viszonylag rövidre foghatjuk a dolgot, minthogy időközben az egészet és részleteinek problematikáját is kitűnő könyvekben fogalmazták meg. [146] Itt csak néhány alapadatot közlünk. Az EK tagállamai 1986-ban az ún. Egységes Európai Aktákban foglalták össze az 1958-as "Római Szerződés" óta beállott változásokat és kiegészítéseket - azzal a céllal, hogy az 1992-es év végéig teljessé tegyék az EK-belsőpiacot. Az ezzel kapcsolatos tervet az EK-bizottság 1985-ben terjesztette elő "A belsőpiac teljessé tételének fehér könyvében". A belsőpiacra irányuló "Akták" lényegi mondata így hangzik: "A Közösség meghozza a szükséges intézkedéseket, hogy 1992. december 31-ig... fokozatosan megvalósítsa a belsőpiacot. A belsőpiac egy belső határok nélküli teret fog át, melyben biztosítják az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását e szerződés rendelkezéseinek értelmében." (Art 8a) Ez a következőket jelenti: - A személyek szabad áramlása: a határellenőrzések megszüntetése; a beutazási-, menedék-, fegyver- és drogtörvények harmonizálása; letelepedési- és foglalkoztatási szabadság az EK polgárai számára; a külső ellenőrzés megerősítése. - Az áruk szabad áramlása: a határellenőrzések megszüntetése; a normák és előírások harmonizálása vagy kölcsönös elismerése; az adózás harmonizálása. - A szolgáltatások szabad áramlása: a fináncszolgáltatások liberalizálása; a bank- és biztosítási felügyelet harmonizálása; a szállítási és telekommunikációs piacok megnyitása. - A tőke szabad áramlása: nagyobb nagyvonalúság a pénz- és tőkemozgásokban; lépések a fináncszolgáltatások közös piacának megteremtésére; az értékpapírforgalom liberalizálása. A belsőpiac előnyeinek kidomborítására a bizottság egy tanulmány elkészítésére adott megbízást, melynek eredményeit az ún. Cecchini-beszámolóban mutatták be. [147] A lényegi tétel így hangzik: A bürokratikus akadályok megszűnése révén csökkenni fognak a gazdaság költségei, és ez növeli majd mindenki jólétét. Ez a neoliberális feltételezés, hogy a kibővített szabadpiac a maga kiépítettebb munkamegosztásával és megerősödött gazdasági növekedésével automatikusan mindenki jólétéhez vezet, nem más, mint Adam Smith új köntösbe öltöztetett régi babonája, melyet időközben ezerszeresen megcáfolt a történelem. A kapitalista feltételek közötti szabadpiac önmagában csak tőkekoncentrációhoz, valamint a tőkével nem rendelkezők és a természet hátrányos helyzetbe kerüléséhez vezet. Így a belsőpiac meghirdetését követő fúziós hullámok tapasztalatai alapján már most világosan megállapítható, hogy a belsőpiac első következménye a tőkekoncentráció és a nagy transznacionális konszernek hatalmának kiépítése. "A 'költségek csökkenése - árak csökkenése - piacbővülés' lánc, és ezzel a fogyasztók jobb ellátása helyett azt kell feltételezni, hogy - eltekintve a konjunkturális ingadozásoktól - növekednek a nyereségek, és ez több üzemi átstruktúrálódáshoz, racionalizáláshoz, diverzifikáláshoz, fináncspekulációhoz és -invesztáláshoz, valamint további kiszorításokhoz és ezzel tőkekoncentrációhoz vezet... Az ICI vegyi konszern egykori elnöke, Harvey-Jones azt prognosztizálja, hogy a következő tíz évben az európai gyárak több mint felét be fogják zárni." [148] A Cecchini-beszámoló maga bevallja, hogy pl. 16 mozdonygyárból 4, s a telekommunikáció területén 7 ajánlattevőből csak 2 marad meg, de nem reflektál erre a tényállásra és következményeire [149]. Még az is kimutatható, hogy az EK olyan saját pályázati jogot fejleszt ki, amely előmozdítja és irányítja a nagy fúziókat, s közben kiszorítja az élesebb nemzeti pályázati és kartelljogot [150]. Ismét felismerhető a belsőpiac világos célja, hogy alkalmazkodjék a kapitalista világpiac tőkekoncentrációs mozgásához. Lényegi problémaként tehát megintcsak az derül ki, hogy a politika alárendelődik a gazdaság tőkeérdekeinek. E kezdeményezés során még magának a gazdaságnak a hosszú távú érdekeit is elsikkasztják. Mert a 70-es évek óta a kapitalista világgazdaság struktúrális túlakkumulációs válságban van. Azaz mind nehezebbé válik az elért nyereségeket haszonnal befektetni, ami a pénzbefektetés mind kétesebb praktikáihoz és válságszerű törésekhez vezetett [151]. De a Cecchini-beszámoló és - ami rosszabb - az eddigi belsőpiaci projekt módszertani főhibája az általa okozott "költségek" téves meghatározása, és az a kérdés, hogyan kell ezzel politikailag bánni. Itt kiváló segítséget nyújt a kritikához és az alternatív cselekvéshez a Heine-Kisker-Schikora kiadásában megjelent munka, "Az EK-belsőpiac fekete könyve". Az "institucionális közgazdaságtan" hagyományát követve K. William Kapp a "szociális költségek" fogalmához kapcsolódik [152]. "Szociális költségeken értjük mindazokat a közvetlen vagy közvetett terheket, hátrányokat vagy károkat, melyeket harmadik személyeknek vagy általánosságban a közösségnek a korlátlan gazdasági tevékenység vagy gazdaságpolitikai intézkedések következményeként viselnie kell. A szociális költségek sokkal többet jelentenek tartalmilag és formailag, mint a neoklasszicizmus 'külső költségei', melyeknél az értékelés alapját piaci adatok képezik." [153] Másképp kifejezve, Cecchini csak üzemgazdaságilag számol a költségekkel a magánvállalkozásokra nézve, és nem népgazdaságilag minden emberre, a társadalomra mint egészre és a természetre nézve. Pedig voltaképpen ezekről a költségekről van szó, nem csupán módszertani-elvi okokból, hanem akkor is, ha az ember világosan fel akarja ismerni a veszélyeket, és cselekvési stratégiákat akar kifejleszteni velük szemben. Itt - hogy egészen világosan kiemeljük - nem Európa egyesülésének elvont elvetéséről van szó, hanem arról a kérdésről, milyen Európát akarunk - olyan Európát, amelyben a bankok és konszernek nyereségei minden áron növekednek, vagy olyan Európát, melyben minden ember alapvető igényeinek (táplálék, ruházat, lakás, egészség, munka, képzés, szocio-ökonomikus és politikai beleszólás) kielégítése és a természettel való kímélő bánásmód a vezérlő szempont? És ha szociálökológiai Európát akarunk, hol rejlenek a veszélyek, és melyek a lehetséges politikai fogódzópontok ahhoz, hogy tegyünk ellenük valamit? Most ezek felé a kérdések felé fordulunk. Közben szeretnénk példaszerű, különösen sürgető cselekvési célokat megfogalmazni. Ezekkel részben már foglalkoznak az érintettek, a szakszervezetek vagy az új szociális mozgalmak. Ezek a célok részben közvetlenül vezetnek a politikai döntéshozókkal szembeni konkrét követelésekhez, részben alapul szolgálhatnak a szimbolikus 1992-es év kampányaihoz, ahogyan ezeket a III. részben majd bemutatjuk. 2. A belsőpiac és a kétharmadvilág 9. tétel Minél gyöngébb egy szereplő a kapitalizmusban, annál rosszabbak rá nézve a tőkehatalom további erősödésének kihatásai. Az EK-belsőpiac teljessé válásának potenciálisan legnagyobb vesztesei a kétharmadvilág országainak tömegei és természeti világa, mégpedig közülük a gyöngébbek még inkább, mint az erősebbek. A belsőpiac ugyanis megerősíti az Észak és Dél közötti, most már katasztrofális egyensúlytalanságokat, és tovább fogja erősíteni az erősebb "küszöbországok" és a gyengébb "harmadik világbeli országok" eltérő fejlődését. Egyelőre mindenesetre csak a tendenciát illető kijelentéseket tehetünk, kivált hogy maga az EK és a Cecchini-beszámoló tudatosan vagy öntudatlanul hallgat ebben a kérdésben. Ami a finánctőkét illeti, egyfelől további kamatokat szed ki az eladósodott országok szegényeiből, másfelől természetének megfelelően csak oda megy, ahol nyereség van kilátásban. Az EK mint olyan csak Lengyelországgal szemben mutatta meg, hogy az eladósodás kérdésében képes önálló utakon járni - amit ezért makacsul követelni kell a kétharmadvilág országai számára is -, másfelől egyre inkább a Nemzetközi Valutaalap szegénységbe taszító feltételeihez köti fináncpolitikáját. Az iparpolitikában - az USA-val és Japánnal szembeni konkurenciaokokból - tovább erősíti a transznacionális konszernek növekedését, melyek a maguk részéről agresszív politikát fognak folytatni a világpiacon. A kereskedelmi politikában a Lomé-szabályozás gyönge különintézkedéseit fel fogják emészteni az összességükben negatív fejlemények a világkereskedelemben, melyben az erős ipari országok szabadkereskedelmet prédikálnak saját termékeik számára, de a "harmadik világ országainak" sok termékét illetően protekcionizmust űznek. Legélesebb példája ennek az EK agrárpolitikája. Mindezeken a területeken konkrét cselekvési célokat kell megfogalmazni, melyek végső soron az új világgazdasági rend követelményének megújítását akarják elérni. Amennyire hallgat az EK a belsőpiacnak a kétharmadvilág országait illető következményeiről, annyira örvendetesen intenzíven foglalkozott a témával a kritikus irodalom és a szolidaritási mozgalom. [154] Persze még nem lehetséges pontosan megragadni és kvantifikálni a várható hatásokat. A bankok a korábbiakhoz hasonlóan folytatják a szegények kamatai behajtásának kemény kurzusát, ami 1990-ben több mint 50 md USA dollár nettó tőkeátvitelt jelentett Délről a gazdag Északra. Az EK és a kormányok az 1988-as szolidaritási kampányok óta nem zárják ki a legszegényebb országok adósságainak csökkentését, ami azonban - tekintettel a világgazdasági rendszer egyéb elszegényítő tényezőire - nem hoz alapvető változást ezen országok számára, főként hogy egyébként az az EK tendenciája, hogy az elengedést a Nemzetközi Valutaalap és a világpiac értelmében vett gazdasági és politikai "jó magaviselet" feltételeihez kösse. Az egyetlen valóban új perspektívát Lengyelország adósságainak 50 %-os elengedése nyújtja, melynek nyilvánvalóan politikai motivációja volt. Ebből következik az 1. cselekvési cél: Tekintettel 500 év koloniális és neokoloniális rablásaira az EK tagországai engedjék el 1992-ben az eladósodott országok adósságait, hogy Susan George adósságtalanítási modellje szerint megadják ezeknek azt a lehetőséget, hogy a szegények népi szervezeteinek részvételével az önálló szocio-közgazdasági és ökológiai fejlődés útjára léphessenek [155]. Ezek az intézkedések azonban csak egyfajta tákolmányt jelentenek, ha nem változtatják meg alapvetően a világgazdasági rendszer keretfeltételeit és intézményeit. A nemzetközi fináncrendszer kereteiben elsősorban arról van szó, hogy demokratizálják a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank plutokratikusan szervezett berendezkedését, és elszámolásra kötelezetté tegyék őket mindazon országokkal szemben, melyek részt vesznek a világgazdaságban. E tekintetben az Egyházak Ökumenikus Tanácsának canberrai teljes ülése (II. szekció) joggal támasztotta azt a követelményt, hogy kapcsolják be az ENSZ-et és a Nemzetközi Bíróságot. Azáltal, hogy az amerikai dollár gyakorlatilag elveszítette a vitathatatlanul vezető, irányadó valuta erejét, és az európai ECU a jövőben egyenrangú szerepet fog játszani (akárcsak a yen), Európának megvan az az esélye, hogy revideálja az USA 1944-es Bretton Woods-i diktátumát, és igazságos nemzetközi fináncrendszert követeljen. Hogy léteznek igazságosabb alternatívák, azt már Keynes-nek a Bretton Woods-ban el nem fogadott javaslata is mutatja (ld. föntebb, a 4.1. pontban). Ebből következik a 2. cselekvési cél: Az EK és az európai kormányok hassanak oda, hogy új nemzetközi fináncrendszert fejlesszenek ki, melyben nemcsak az adósoknak, hanem a hitelezőknek is viselniök kell az alkalmazkodás terheit. Ehhez alapvetően demokratizálni kell a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, és minden részt vevő országot egyformán elszámolási kötelezettségre kell bírni. Ennek első lépése lehet a Reform or Dismantle the Bretton Woods Institutions Now (Nyomban megreformálni vagy lebontani a Bretton Woods-intézményeket?) kampány támogatása, melyet a Latin-Amerikai és Karibi Egyházi Tanács támogat [156]. Mivel azonban a finánctőke nemzetközileg szervezett, és így folytonosan megpróbálja kivonni magát a nemzeti és nemzetközi politikai irányítás alól, ezért arról is szó van, hogy amennyire csak lehetséges, törvényekkel meg kell akadályozni, hogy a bankok hatalma a belsőpiac révén még egyszer kibővüljön, ami már most megfigyelhető. A kérdés magva az, hogy érvényre jut-e az az általános bankrendszer, amely Németországban érvényben van. Eszerint a bankok lehetnek egyidejűleg takarékossági-, hitel- és befektetési bankok. Ez odavezet, hogy a nagy üzleti bankok a felügyeleti tanácsok betöltésén keresztül gyakorlatilag saját érdekükben irányíthatják és ellenőrizhetik a reálgazdaságot. 3. cselekvési cél: A tőke területén törvényekkel kell megakadályozni, hogy az (általános) bankok egyidejűleg ellenőrizzék a finánctőkét és az ipari tőkét. Arra kell törekedni, hogy gazdasági területen is bevezessék a hatalommegosztást és a demokratikus ellenőrzést. Az ipari tőke területén, mint megmutattuk, az EK előmozdítja a tőkekoncentrációt, hogy javítsa konkurenciahelyzetét az USA-val és Japánnal szemben. Ezáltal közvetve az európai transznacionális konszernek támadóbb és agresszívebb termelési és piacosítási tevékenységét mozdítja elő a világpiacon, amellyel szemben a kétharmadvilág országai szinte semmilyen ellenhatalmat nem tudnak szembeállítani. Ez egyfelől abban a megnövekedett technológiai erőfeszítésben fog lecsapódni, hogy bizonyos nyersanyagokat szintetikus termékekkel pótoljanak, másfelől a transznacionális konszernek vissza fogják vonni ezekből az országokból termelőegységeiket, és Európának azokon a részein fogják letelepíteni őket, ahol olcsó a munkaerő. Így sok eladósodott ország kényszerűségből lekapcsolódik majd a világgazdaság produktív területeiről és lakosságuk surplus people (fölösleges nép) lesz - de arra talán még képes, hogy átvegye a gazdag országok szemetét [157]. 4. cselekvési cél: Jóllehet a kapitalista rendszer alapvető elfogadása esetén végső soron nem érhető el a transznacionális cégek ellenőrzése, minimális célként keményebb kartelljogot kell követelni, hogy legalább valamelyest befolyásoljuk az árak manipulálását. A kereskedelmi tőke és a kereskedelmi intézmények területén Afrika, a Karib-szigetek és a Csendes-óceán államai képesek voltak az ún. Lomé-szerződésben külön feltételeket elérni, ahogyan ezeket az új világgazdasági rendről folytatott vita keretében a 70-es években követelték: "Loméban az EK nemcsak az ellenpreferenciák elvéről mondott le és kötelezte magát piacai megnyitására, hanem rendelkezésre bocsátott pénzügyi eszközöket is az erősebb nyersanyagár-ingadozások okozta exportárbevételi veszteségek kiegyenlítéseként (Stabex) és a bányászati vállalkozások szanálására (Sysmin)." [158] A Lomé-szerződés 4. meghosszabbításakor azonban az EK mégis kizárt a megegyezésből sok agrárterméket, valamint félkész- és készárut. Ez fokozottan érvényes a nem csatlakozott országokra, melyek számára egyszerűen a GATT-szabályok vannak érvényben. Összességében megállapítható, hogy "az EK már ma elzárja piacait olyan termékek elől, melyeket maga nem tud konkurenciaképesen előállítani, és/vagy megpróbálja megakadályozni, hogy potenciálisan új konkurensek keletkezzenek." [159] 5. cselekvési cél: Fel kell szólítani az EK-t arra, hogy a Lomé-szabályokat egy új, tisztességes világgazdasági rendszer érdekében kiterjessze az összes országokra, és ne leépítse őket. Az agrárpolitika az EK-politikának talán legnegatívabb területe a szociális költségek szempontjából, melyeket a belsőpiac csak tovább fog növelni. Ez azonban nemcsak a kétharmadvilágot érinti, hanem az európai parasztokat és felhasználókat is. Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, rövid pillantást kell vetnünk az EK-belsőpiac kihatásaira Európa különböző régióira. 3. Európa elszegényedő és meggazdagodó régiókra szakadása 10. tétel A tőke nyereségre irányuló értékesítési logikája egyre kifinomultabb módon használja ki a mindenkori gyöngéket, nem csupán az egyes gazdasági szubjektumok, hanem a különböző régiók vonatkozásában is. Ez nemcsak a kétharmadvilág tekintetében, hanem magában Európában is a nyereségek és veszteségek lépcsőzetes hierarchiájához vezet - mind az országok között, mind az egyes országokon belül. Különösen elhanyagolják Dél-Európát és Írországot. A belsőpiac ki fogja élezni ezeket az egyenlőtlenségeket. Az EK eddigi struktúrapolitikája nem eléggé korrigálja ezt, ezért jelentősen meg kell erősíteni. Egészen sajátos és különösen súlyos problémát jelent Közép- és Kelet-Európa országainak fejlődése. Ahogyan nem elégséges egyszerűen az "első" és a "harmadik világ" közti szakadásról beszélni, mivel a szakadékok a kétharmadvilág országai között és azokon belül egyre inkább differenciálódnak, úgy van Európában is. A belsőpiac ki fogja élezni a regionális különbségeket a gazdagabb és a szegényebb országok között, mind az EK-n belül, mind az EK és a többi európai ország között, de ugyanígy az egyes országokon belüli regionális egyenlőtlenségeket is. [160] Maguknak az EK-bizottság megbízásából készített empirikus tanulmányoknak is be kellett vallaniok: "Még csak nem is túlzó fogalmazással meg lehet állapítani, hogy Európa gazdag régiói egyre gazdagabbá, szegény régiói pedig egyre szegényebbé váltak." (EK-Magazin 1989/5, 5. o.] És ezt a trendet megerősíti majd a belsőpiac. Ennek az oka a bankok és a konszernek piaci hatalmának megerősödése, melyek képesek kihasználni a nemzetközi munkamegosztás előnyeit a belsőpiacon belül. "Ezek a koncentrációs folyamatok a további internacionálás során a regionális egyensúlyhiányokat megmerevítik, amennyiben a központi üzemegységek megerősödött helyi orientációját eredményezik azokon a területeken, melyek állják a versenyt a magas komplexitású, nagybani termelés fokozódó követelményeivel. Különösképpen a gazdaságilag már vezető országok fejlett régiói tartoznak ide... A perifériális területeket akkor vonják be a nemzetközi munkamegosztás formáiba, ha ott azoknak a területeknek nagy munkaigényű résztermelése folyik, melyek a viszonylag képzetlen munkaerő teljes kimerítésére építenek és alig vannak ráutalva a térbeli környezettel való összefonódási összefüggésekre. Ezek a termelési ágak sem struktúrális javulást, sem átlagon felüli növekedési rátát nem indukálnak. Gyakran még abban a helyzetben sincsenek, hogy kompenzálják a hagyományos szektorok elvesztését." [161] Nos, az EK már 1975 óta megpróbált reagálni erre a problémára, éspedig először a Regionális Fejlesztés Európai Alapjával, melyet később további struktúraalapokkal egészítettek ki. Az 1987-es Egységes Európai Akták aztán ezen Alap eszközeinek további megtámogatását hozták. Ennek ellenére meg kell állapítani, hogy ezek a struktúraalapok egyáltalán nem kielégítőek, és végképp nincsenek abban a helyzetben, hogy felfogják a belsőpiacnak a szakadást megerősítő hatásait. Hiszen jelenleg szemléletes oktatást kapunk arról, mi történik, amikor két egyenlőtlen erősségű gazdaságot kapcsolnak össze a "szabad" piacon: az NDK példája ez a gazdasági és valutaegyesülés után. Kiegészítő problémaként természetesen ott megvan még a tervgazdaság átállítása piacgazdaságra, de sok jelenség hasonló lesz majd, amikor megszüntetik a határokat a belsőpiacon. Ez azzal is összefügg, hogy a nemzeti kormányoknak alig van már lehetőségük az ellenirányításra. "Végeredményben a gyönge struktúrájú territóriumok abba a veszélybe kerülnek, hogy régióspecifikus különlegességeik és fejlődési potenciáljuk figyelembe vétele nélkül, marginalizált szállítórégióként vonják be őket a nemzetközi munkamegosztásba." [162] Persze itt sem rajzolható még befejezett kép. De már most biztonsággal lehet mondani: 6. cselekvési cél: Az EK-nak már most döntően javítania kell regionális struktúrapolitikáján, és a mostani nemzetállamok bevonásával mindenekelőtt olyan eszközöket kell kifejlesztenie, melyek ellene hatnak az egyes országokon belüli szakadásnak is. Érdekes lesz Svédország bevonása a belsőpiacba. A kiépített szociális állam "svéd modellje" minden valószínűség szerint el fog halni. A másik oldalon érdekes lesz látni, hogy egy eddig mind befelé, mind kifelé viszonylag szociális irányultságú ország csatlakozása képes lesz-e megerősíteni az EK szociális komponenseit. Sajátos fajtájú és különös mértékű problémát jelent az EK-belsőpiac kihatása Közép- és Kelet-Európa, valamint a Szovjetunió országaira és gazdaságaira. Ezt nem tárgyalhatjuk itt csak úgy mellékesen, kivált hogy egy sereg ismeretlen tényező játszik szerepet. Tendenciálisan azonban alkalmazhatjuk az ipari országok és az EK viselkedési modelljét az ún. "küszöbországokkal", ha nem éppen az ún. "fejlődő országokkal" szemben, főképp hogy összehasonlítható a magas eladósodás. A kapcsolatok magva itt is a nemzetközi munkamegosztás kihasználása lenne a transznacionális konszernek és bankok által. Egy példa: a Szovjetunió gazdag természeti kincsekben. Világpiaci feltételek mellett a nyersanyagok érdeklik a Nyugatot. Így az EK-bizottság azon van, hogy "energia-chartát" tervezzen meg a SZU nyugati országaival kötendő szerződésekhez. "A charta általános alaptételeket rögzítsen, úgymint az energiaforrásokhoz való szabad hozzájutást a befektetők számára, a befektetések védelmét, beleértve a nyereség hazavitelét kemény valutában, a technológiai ismeretek akadálytalan cseréjét a privát licencigények figyelembe vételével a szabadalmakat illetően, valamint az elektromosság, a földgáz és a kőolaj meglévő vagy jövőbeni vezetékhálózatának 'tranzitjogát'." [163] Magyarul: a SZU mint a Nyugat nyersanyagszállítója, miközben a Nyugat olajtársaságai lefölözik a szovjet energiagazdaság nyereségét azzal a csábítással, hogy a SZU így devizához juthat. Az Európa Parlament zöldjei joggal kritizálták ezt a tervet "a Szovjetunió kizsákmányolásaként, megbízások szerzéseként a nyugati atomipar számára, és a decentralizált energia- és fűtéselőteremtés esélyeinek további tönkretételeként." [164] Azaz a gazdagodó és szegényedő régiókra történő szakadás Kelet-Európát és a Szovjetuniót illetően is alaptendencia lenne - nem beszélve az országokon belüli, nyertesekre és vesztesekre történő szakadásról. Most feléjük fordítjuk figyelmünket. 4. A belsőpiac és az agrárpolitika áldozatai 11. tétel A mezőgazdaság átkapitalizálása annak iparosításához vezetett, a transznacionális agrobusiness pedig nem csupán éhezéshez a kétharmadvilágban, hanem egyidejűleg a paraszti üzemek eladósodásához és megsemmisüléséhez (leszámítva a nagyipariakat), a talaj természetes alapjainak növekvő pusztulásához, a felhasználók egészségének veszélyeztetéséhez, és sajátosan az EK-ban az adófizetők megkopasztásához. Ez a tényállás tökéletesen ismert. Éppilyen ismertek a nyertesek: az agrobusiness, a bankok és az iparosodott nagyparasztok. Itt azonban olyan világos alternatív javaslatok vannak, mint szinte semmilyen más területen. Ezeket az Aacheni Nyilatkozat foglalja össze. Ha létezik nyílt botrány az EK politikájában, akkor az a mezőgazdaság területén található. Mindeddig semmi sem utal arra, hogy a belsőpiac tervei ezen bármit is változtatnának. Ellenkezőleg, félő, hogy az eddigi hibás fejlődés további kiéleződésére kerül sor. [165] Vannak ennek a tényállásnak világos analízisei, mindenekelőtt azonban alternatívajavaslatok, melyeket az ún. Aacheni Nyilatkozat foglal össze. Ezért az alábbiakban ebből közlök kivonatokat saját ismertetésem helyett [166]. Aacheni Nyilatkozat, 1987. július 2. Parasztok és felhasználók egy új agrárpolitikában "... Az a kép uralkodik, hogy a Brüsszeli Bizottság nem birkózik meg az agrárproblémával, és mérhetetlen összegeket pocsékol el olyan szubvenciókra, melyek állítólag a parasztok zsebébe folynak. A valóságban az agrárpolitika célzatosan mozdította elő a túltermelést. A szubvenciókat lényegileg nem a parasztok kapják, hanem a köréjük telepedett területek, az élelmiszeripar, az élelmiszerkereskedelem és az exportcégek. Ezek a foglalkozási ágak tekintélyes befolyást gyakorolnak a mezőgazdaságra. Két éve beszélnek már az agrárpolitika reformjáról. A széles nyilvánosság szinte észre sem vette, hogy olyan politikát erősítettek meg, amely néhány éven belül a paraszti mezőgazdaság megsemmisüléséhez vezet... A mostani agrárpolitika nem küszöböli ki a fennálló visszásságok okait, hanem tovább élezi a problémákat. Ezért fogtak össze Németország történetében először paraszti, környezetvédő, felhasználói és fejlesztéspolitikai szervezetek, hogy a brüsszeli politikával egy új, egy szociális, ökologikus és szolidáris agrárpolitika követelményeit állítsák szembe. Az EK és a német kormány agrárpolitikájának kihatásai ... a mezőgazdaságra Az EK agrárpolitikája a kis- és középparaszti egzisztenciák megsemmisüléséhez vezetett... ... a környezetre A 'növekedés vagy meghátrálás' kényszere a mezőgazdaság egyre erősödő intenzívebbé válásához vezetett, részben drámai következményekkel a környezetre és a természetre nézve... ... a felhasználókra Élelmiszerellátásunk fejlődésére jellemző, hogy egyre kevesebb termék éri el közvetlenül a felhasználót. Az utóbbi évtizedekben egyre erősebben csúszott be a parasztok és a felhasználók közé az élelmiszeripar és az élelmiszer-nagykereskedelem. A mezőgazdasági termékek mindinkább az ipar és a kereskedelem puszta nyersanyagaivá váltak... ... a harmadik világra Az EK fölöslegtermelővé vált a legfontosabb agrártermékeket illetően. Az EK világviszonylatban az agrártermékek második legfontosabb exportőre és a legnagyobb importőre. Csak a - jelentős részben a harmadik világból jövő - élelmiszerek, mezőgazdasági nyersanyagok és állati tápok importja teszi lehetővé a fölöslegtermelést Nyugat-Európában. Ezen importok nélkül az EK éppen csak kielégítően tudná ellátni önmagát élelmiszerrel. Az EK erősen szubvencionált agrárexportja világviszonylatban az árak zuhanásához vezetett. A harmadik világ szállítói tekintélyes veszteségeket szenvedtek pl. a cukorexportban. Az EK és az USA agresszív exportpolitikája miatt a harmadik világ sok államának belsőpiaca beszűkült... Az EK ezáltal felelős azért, hogy az érintett szállítóországok agrárstruktúrája egyoldalúvá vált, hogy mindinkább kiszorult a belsőpiaci irányultságú élelmiszertermelés, hogy elpusztultak a kisparaszti termelői struktúrák, és hogy kirabolják a környezetet. Piacrendi politikájával az EK elzárja piacait számos agrártermék és konkurenciaképes szállító elől... Kinek használ az agrárpolitika? A felhasználóknak azt a képet közvetítik a tömegkommunikációs eszközök, hogy a parasztok hasznot húznak a szubvenciós politikából. A parasztoknak pedig megmagyarázzák, hogy a felhasználók húznak hasznot az élelmiszerek kedvező árából. Mindkét értékelés elvonja a figyelmet a tulajdonképpeni haszonélvezőkről... A mostani agrárpolitika a vegyiparnak, a mezőgazdasági gépgyártásnak, a bankoknak, különösképpen az élelmiszeripar nagyjainak, az élelmiszer-nagykereskedőknek, valamint az import- és exportcégeknek hoz hasznot. Egy új agrárpolitikáért Az EK-bizottságnak az 1985-ös 'zöld könyvben' közzétett megfontolásai, valamint az azokból fakadó árcsökkentési javaslatok közvetlenül a paraszti mezőgazdaság ellen irányulnak. Az EK agrárpolitikájának célja a paraszti struktúra teljes lerombolása, melynek helyébe az iparosított agrárgazdaságot szánják... A világviszonylatban kielégítő és egészséges táplálék iránti igénynek ismét érvényre kell jutnia. Az emberi igényeknek több súllyal kell rendelkezniök, mint a közgazdasági kritériumoknak... Új agrárpolitikát a parasztok számára A jövendő agrárpolitikának lehetővé kell tennie a parasztok számára, hogy megmaradjanak a mezőgazdaságban. A mezőgazdasági üzemeket nem szabad a vállalkozásvezetés szokásos elvei (nyereségmaximálás) szerint vezetni. A mezőgazdaságnak az egész társadalom ügyének kell lennie... (7. cselekvési cél:) A legfontosabb előfeltétel, hogy a parasztgazdaságokban folyó munkát ismét tisztességesen megfizessék. A regionális különbségeket és az eltérő termelési költségeket figyelembe véve, a kis- és középüzemek létének biztosítása érdekében követeljük a lépcsőzetes termelői árak bevezetését. Pl. a tejet illetően mindazoknak az üzemeknek, melyek nem termelnek többet 200 000 liternél, az első 60 000 literre fizessenek pótlólagosan 10 pfenniget literenként. A fölöslegek kiküszöbölésére és az állatok iparosított tömegtermelésének visszaszorítására követeljük, hogy állapítsák meg az állatok számának területhez kötött felső határát. Új agrárpolitikát a természet számára Egészséges élelmiszerek termelése mellett a mezőgazdaságnak központi jelentősége van a talaj, ill. a növény- és állatfajok sokféleségének megőrzése szempontjából ... (8. cselekvési cél:) A kis- és középparaszti terület növekvő struktúravesztésének megállítása, intézkedések arra, hogy a specializálódott nagyüzemek helyett megmaradjanak a kis- és középparaszti vegyes üzemek. A fölöslegek leépítése a műtrágya- és növényvédőszer-alkalmazás korlátozásával a teljes földterületen. Az állattartás mennyiségének területhez kötése. Az egyértelműen környezetkárosító anyagok (pl. atracin, lindan stb.) betiltása, és a maradékok ellenőrzésének megszigorítása az élelmiszerek területén. Elvetendők a parlagon hagyott földekre (és farmokra) vonatkozó tervek és a termőföldet alkoholtermelésre még intenzívebben kihasználó programok. Meg kell állítani az életterek további feldarabolását és a természetközeli biotópok elszigetelését. Erőteljesen elő kell mozdítani az ökologikus termelési módot. Meg kell állítani a földfelület csökkentését további mértéktelen beépítésekkel. Új agrárpolitikát a felhasználók számára Az agrárpolitikának szavatolnia kell, hogy minőségileg nagy értékű és megfelelő árú, messzemenően természetes élelmiszerekkel lássák el a népességet. Ezért követeljük: (9. cselekvési cél:) A koncentrációs folyamat befagyasztását az élelmiszerfeldolgozásban és az élelmiszerkereskedelemben. A kereskedelem decentralizálását. A tejgazdaságok és az állatvágás decentralizálását. A kereskedelmi osztályokra vonatkozó rendelkezések megszüntetését, melyekben a tárolhatóság és az optikai ismertetőjegyek állnak az előtérben. Minden olyan ún. minőségi követelmény megszüntetését, mely nem az egészséget, hanem a feldolgozóipar követelményeit szolgálja. A közvetlen piacosítás előmozdítását, különösképpen a felhasználók/termelők szövetkezetei által. Az élelmiszer-kisipar előmozdítását. Független ellenőrző- és tanácsadóintézmények felállítását. Új európai agrárpolitikát a harmadik világ számára A harmadik világbeli emberek érdekében követeljük az EK agrárkereskedelmi politikájának újrafogalmazását. Az EK agrárpolitikájának nem szabad egy világot behálózó agrárgazdasági munkamegosztásra felépülnie, melyben a harmadik világ országait mezőgazdasági nyersanyagok tetszés szerint cserélhető szállítóivá fokozzák le. Megfordítva, a harmadik világnak nem szabad az európai feldolgozott és megnemesített agrártermékek tetszőleges értékesítési piacának lennie. Az európai agrárpolitikának előjogot kell biztosítania minden ország számára, hogy táplálékalapjait önállóan előteremtse. (10. cselekvési cél:) Törölni kell az agrárjavak exportkiadásainak megtérítését. Az EK fölöslegtermelését meg kell szüntetni a földfelülethez kötött paraszti termelés előmozdításával és biztosításával. Az élelmiszersegélyt a következő évek során tisztán katasztrófasegélyre kell korlátozni, és amennyire lehetséges, a harmadik világbeli fölöslegekből kell fedezni (háromszögüzletek). Az EK importszívását, mindenekelőtt a tápok területén, az iparosított mezőgazdasági termelés korlátozásával meg kell szüntetni. A döntően egyoldalú függőségi viszonyok eseteiben az EK-nak számolnia kell felelősségével az így keletkezett struktúradeficitekért, és kiegyenlítő kifizetéseket kell eszközölnie. Különösképpen az EK állati tápimportját kell fokozatosan leépíteni a következő években. El kell vetni a világméretű tápkereskedelemnek a GATT-tárgyalások keretében megcélzott liberalizálását. A tápbehozatal leépítését a szállító országokkal kötött kétoldalú szerződésekkel kell szabályozni. Felelősségéből fakadóan az EK-nak kompenzációt kell fizetnie az érintett országoknak az előbbiekből fakadó struktúraproblémák miatt, hogy játékteret biztosítsanak a belsőpiac-irányultságú fejlődésnek. Az agrárkereskedelmi cserének csak a sokféle termelési struktúra alapján lenne szabad végbemennie, valamint azon a bázison, hogy minden résztvevő számára biztosítva van az alapélelmiszerekkel való saját ellátottsága. Agrárexportra csak akkor kerülhetne sor, ha az fejlesztéspolitikailag értelmes, és (az élelmiszerekkel való magas önellátási fok mellett) javára van a mindenkori ország összgazdasági fejlődésének. Ilyen esetekben meg kell teremteni a könnyebb bejutást az EK-agrárpiacra. Nyugat-Európa mezőgazdasága döntő fordulat előtt áll. Még reális esélye van annak, hogy feltartóztassák a legrosszabbat, a paraszti mezőgazdaság végérvényes pusztulását és az agrártermelés totális iparosítását. Ennek megakadályozására és arra, hogy egyúttal új perspektívák nyíljanak a mezőgazdaságban dolgozó nők és férfiak számára, minden tudatos ember összefogására van szükség. Ezért felszólítunk minden érintett szervezetet és személyt, hogy támogassa ezt a Nyilatkozatot, és lépjen fel közösen egy szociális, ökologikus és szolidáris mezőgazdaságért, mely egyformán szolgálja a harmadik világot, a természetet, valamint a parasztokat és a felhasználókat." Ha ez az Aacheni Nyilatkozatban megrajzolt kép helytálló, ti. hogy a transznacionális gazdasági rendszer és sajátosan az EK hátrányos helyzetbe hozza a parasztokat (kivéve a nagyüzemekben dolgozókat), akkor az iparban dolgozók a nyertesek? 5. A szociális kérdés a belsőpiacon 12. tétel A belsőpiac megvalósítása a neoliberális kapitalizmus fázisában azt a veszélyt rejti, hogy továbbra is leépítik a szociális állami elemeket. Ennek következményei: a tömeges munkanélküliség és a "szegénység a jólétben". A tények cáfolják a Cecchini-beszámoló (az EK részéről hivatalos) bizalmát a gazdaságnövekedés és a piac foglalkoztatási hatásait illetően. Az EK szociálpolitikájának aktív elemei - mint pl. a "Szociális charta" - abban a hibában szenvednek, hogy nem perelhetők be, és hogy csak a kereső foglalkozásúakat érintik. A struktúrális munkanélküliség problémája nem oldódik meg bennük. Különösen negatívan érinti a nőket, a fiatalokat, a vándormunkásokat és a menekülteket. Az ellennyomás létrehozása szempontjából döntő jelentőségű a szakszervezetek és a szociális mozgalmak gyors és hatékony nemzetköziesítése. A belsőpiaci szociális kérdés szemléletekor fontos, hogy még egyszer emlékezetünkbe idézzük a jelenlegi világgazdasági keretfeltételeket. A neoliberális, monetarisztikus kapitalizmus megpróbálja a "dereguláció" és a "szabad piacgazdaság" jelszavával leépíteni a keyneziánus fázis szociális állami elemeit. Az eredmény a tömeges munkanélküliség növekedése és a "szegénység a jólétben" [167]. Milyen kihatással van a belsőpiac erre az általános trendre? Vegyük szemügyre először a munkavállaló férfiak és nők helyzetét. [168] Ha hihetünk a Cecchini-beszámolónak, akkor a munkanélküliség rövid távú növekedése után pozitív foglalkoztatási hatások várhatók. E feltételezés alapja az a módszertanilag kétes előfeltételezés, hogy a gazdaság növekedése munkahelyeket teremt. A 80-as évek azonban megmutatták, hogy a cégek olyan racionalizálási és fúziós intézkedésekre használják a növekedést, melyek megsemmisítik a munkahelyeket. A belsőpiacon ez a tendencia természetesen nagyobb hatással lesz a gyönge régiókban és foglalkozási ágakban, és kisebb hatással az erősekben. Ehhez jön, hogy a Cecchini-beszámoló elhanyagolja a pénzpolitikai hatásokat, mert a kamatok folyamatos eséséből indul ki, amit szintén a tények cáfolnak [169]. Marad tehát a remény az EK aktív szociálpolitikájában. A belsőpiac 1985-ös "fehér könyve" nem tartalmaz utalásokat a szociálpolitikára, éppily kevéssé a Cecchini-beszámoló. Az Egységes Akta, mely 1987-ben lépett érvénybe, mindazonáltal magában foglalta azt a lehetőséget, hogy a minisztertanácsban minősített többséggel minimális előírások hozhatók a munka környezetének területére nézve. Ez azt mutatja, hogy elegendő nyomás esetén az EK hozhat szociális javulásokat is és automatikus "szociális dömpingtől" nem kell félni. Az EK tagállamainak állam- és kormányfői 1989-ben elfogadták "a munkavállalók szociális alapjogainak közösségi chartáját" (melyet általában "Szociális charta"-ként rövidítenek, de megkülönböztetendő az Európa Tanács "Európai Szociális Chartájától") [170]. Erről D. Beckmann összefoglalólag a következőket írja: "A Szociális charta, melyet a brit kormány merev ellenállása miatt többszörösen át kellett írni, mindenekelőtt a szakszervezetek és az Európa Parlament várakozásainak okozott csalódást. Nem teljesítette a szakszervezetek követelését, hogy teremtsék meg a szociális alapjogok egész Európában kötelező alapzatát, mely megakadályozta volna ugyan a szociális dömpinget, de egyidejűleg lehetővé tette volna a szociális helyzet fejlődését Európában. Ez a dokumentum a kritikusok nézete szerint nem-kötelező programnézetek gyűjteménye, mely a minimális szociális normákat sem rögzíti, és a legkevésbé sem vet számot a jogi kötelezőerő követelményével. Azzal, hogy belegyökerezteti a szubszidiaritás elvébe, mely kifejezetten csak akkor fogadja el a közösségi cselekvést, ha a tényállás nemzeti síkon nem szabályozható, szinte minden passzusában visszautalja a szociálpolitikai felelősséget a tagállamok kormányaihoz. Mindenekelőtt ez a tény semmisíti meg a közös eljárás reményét az európai szociálpolitikában." [171] A szociáldömping gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egyes tagállamok eltérő szociálpolitikája mellett a transznacionális konszernek azáltal csökkenthetik költségeiket, hogy a szociálisan legolcsóbb székhelyet választják. A Bizottság 1989-ben egy kiegészítő szociálpolitikai akcióprogramot dolgozott ki. De a 45 kezdeményezés közül itt is csak 19 tartalmazott javaslatokat kötelező EK-normákra vonatkozóan [172]. Tehát mindeddig sem a Szociális charta, sem az Akcióprogram nem elégséges ahhoz, hogy megakadályozza a szociális dömpinget. További terület a határokat átszelő vállalkozásokban való részvételi és határozati jog. A kötelező szabályozások eddig itt is megbuktak az európai minisztertanácson és a munkaadók ellenállásán. Az ún. Szociáldialógus sem lett mindeddig kötelező. Ebből adódik a 11. cselekvési cél: Az EK-belsőpiac szociáldömpingjének megakadályozására az Európa Parlament bekapcsolásával és az Európai Bíróság biztosítéka mellett kötelező európai közösségi jogot kell teremteni, mely rögzíti a minimális szociális jogokat, és egyidejűleg biztosítja a munkavállaló férfiak és nők részvételi jogát. Ennek nem kell az európai szociális törvényhozás teljes egységesítését jelentenie, de mindenképpen azt a keretet, "mely megakadályozza a szociális jogok és vívmányok leépítését, és egyidejűleg támogatja az európai szociális színvonal haladó fejlődését." [173] Különös probléma rejlik abban, hogy bár a vállalkozások transznacionális szervezettségűek, a szakszervezetek azonban mindeddig csak a kezdeteknél toporognak európai kooperációjukat illetően. Még gyöngébb a világméretű kooperáció, úgyhogy a munkások világviszonylatban messzemenően kijátszhatók egymással szemben. Innen nézve az európai szociálpolitika - melyet a maga részéről be kell ágyazni a világméretű igazságosságba - fejlődése döntően a szakszervezeti mozgalom nemzetköziesítésétől függ. A Szociális charta legnagyobb gyöngesége abban áll, hogy csak a kereső foglalkozásúakra vonatkozik [174]. De milyen kihatások várnak azokra, akik a munkanélküliség miatt vagy más okokból nem esnek a dolgozókat megillető védelem alá? Itt nemcsak a szociális segélyek és szociális programok kérdését kell fölvetni, hanem egyáltalán a strukturális munkanélküliség legitimitásának kérdését. A munkanélküliség nem természeti törvény. A munkanélküliséget csinálják. A munkanélküliségen keres az ipar, és ráadásul megfegyelmezheti vele a munkásokat. Pszichológiai hatásai az érintettekre pusztítóak, s a strukturális munkanélküliség éppígy előmozdítja a dolgozók és az egész társadalom antiszolidaritását. Az alapkérdés itt is az: hogyan osztják el a kigazdálkodott értéktöbbletet? A profitok növelése helyett át lehet csoportosítani a munkát, azaz le lehet rövidíteni a munkaidőt. Szociális segélyek fizetése helyett az állam befektethet a foglalkoztatási politikába. Munkanélküliség csak akkor létezik, ha a népesség tudomásul veszi. 12. cselekvési cél: Az érintettek, a szakszervezetek és az új szociális mozgalmak nyilvánosság előtti munkájával világossá kell tenni a nemzeti és az európai intézmények számára, hogy az a gazdaság, mely munkanélküliséget termel, politikailag nem érvényesíthető. Ezt a követelményt törvényekkel és foglalkoztatási politikával kell konkretizálni. Különösen a nőknek vannak továbbra is jogos félelmeik. [175] Egyfelől az EK már korán megszabott irányvonalakat a férfiak és nők egyenjogúsításához (1975-től). Ezek mind a kereső foglalkozásra vonatkoztak, és ennyiben nemcsak humanitárius, hanem gazdasági motívumokkal is bírtak: az volt a rendeltetésük, hogy megakadályozzák a versenytorzulásokat a különböző európai országokban arra az esetre, amikor egy bizonyos országban a cégek kihasználják a nők rosszabb helyzetét [176]. Egyetlen ország sem váltotta át ezeket az irányvonalakat valóban érvényes jogszabályokká - különösen Németország nem -, úgyhogy a nőknek többször az Európai Bírósághoz kellett fordulniok [177]. Tehát az EK elvben lehetne az a tér, ahol elő lehetne mozdítani az aktív európai nőpolitikát. A gazdaságilag is motivált egyenjogúsításon túlmenően azonban ténylegesen nem létezik valóságos koncepció a nőpolitikára vonatkozóan. Még a munka területén is szenvednek a nők attól, hogy különösképpen érintik őket azok a következmények, melyek a foglalkoztatási viszonyoknak reguláris munkára, részidős, otthoni és rugalmas munkára történő felszabdalásából fakadnak. Azonkívül a részarányuknál több nő és fiatal válik a munkanélküliség áldozatává. És ez csak néhány szempont. Mindebből következik a 13. cselekvési cél: Az EK-nak határozottan ki kell építenie aktív nőpolitikáját, és mindenekelőtt arról kell gondoskodnia, hogy annak lényegi területeit a tagállamokra kötelező erejű rendelkezések jogi formájában, és ne az irányvonalak nem-kötelező formájában rögzítsék, mivel a belsőpiac szabadságai önmaguktól arra hajlanak, hogy a leggyöngébbeket szorítsák további hátrányokba. Az érintettek láncának leggyöngébb szemei azonban valószínűleg a vándormunkások és a menekültek - és köztük ismét a nők, a gyerekek és az öregek, noha a belsőpiac keretében természetesen a szakképzett erők, menedzserek stb. megerősödött migrációjára is sor fog kerülni, amit azonban itt figyelmen kívül hagyunk. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az itt tárgyalt különböző csoportok között: vándormunkások, menekültek és - különösen Németország esetében - Közép- és Kelet-Európából ki- és áttelepülő német származásúak. A vándormunkások és -munkásnők esetében ismét különbséget kell tenni az EK országaiból és a nem onnan származók között. [178] A nem EK tagállamokból származók jelentik a tulajdonképpeni problematikus csoportot; a többiek viszonylag kedvező feltételeket élveznek, melyeket a belsőpiac csak meg fog erősíteni [179]. Természetesen mindnyájukat érintik a dolgozók föntebb fölvázolt szociális problémái a kapitalista piacon. Problematikus a viszonyulás az EK-n kívülről jövő külföldi munkaerőhöz; mert kétosztályos jog létezik a vándormunkától érintettek számára [180]. Ez a csoport mindenkor függ az egyes államok törvényhozásától és konjunkturális ingadozásaitól, alig van szociális biztonsága stb. A 70-es évek elején kezdődött recesszió óta egyre szigorúbbak lettek a rájuk vonatkozó korlátozások. Ugyanez vonatkozik a menekült- és menedékpolitikára. E tekintetben jogosan alakult ki az "Európa Erődítmény" képe. A törvényhozást növekvő mértékben határozza meg az elrettentés, a kiközösítés és a diszkrimináció [181]. Ami azonban most különösen nyugtalanító: az EK menekült- és menedékpolitikáját túlnyomórészt nem annak alkotmányos szervei határozzák meg, hanem a tagállamok különböző csoportjainak - mindenekelőtt a Schengen-csoportnak (eredetileg Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Németország), a TREVI-csoportnak (mind a 12 tagállam) és a bevándorlás ad hoc-csoportjának (a Tizenkettek belügyminiszterei) - titokban dolgozó testületei [182]. Az 1985-ös Schengen-szerződésben mindenekelőtt az aláíró államok közötti szabad áru-, szolgáltatás- és személyforgalom meghatározásairól volt szó. 1990-ben azonban pótmegegyezéssel egészítették ki, mely a következő pontokat tartalmazza: 1. Intézkedések a külső határok megerősítésére 2. Közös vízumpolitika 3. Közös menekült- és menedékpolitika 4. Adatbankrendszer létrehozása, mely Schengen Információs Rendszerként ismert (SIS) [183]. Ezt az elrettentő rendszert kiegészítik a TREVI-csoportok, melyek ugyanazokat az eszközöket alkalmazzák egyfelől a kábítószerkereskedőkhöz, terroristákhoz és nemzetközi bűnözőszervezetekhez való viszonyulásban, másfelől a jogi státus nélküli bevándorlókhoz, menekültekhez és menedékjogkérőkhöz való viszonyulásban [184]. Az EK-bizottságnak egyik esetben sincs részvételi és hivatalos információs joga, nem is beszélve arról, hogy az Európa Parlamentnek törvényhozói lehetőségei lennének, és teljesen eltekintve a nyilvános-demokratikus vitától. Egyáltalán szó sincs a migráció és a menekültnyomor okaiban való európai-nyugati felelősség szempontjairól. "Ez nemcsak sok EK-állam koloniális örökségére és kolonialista politikájának következményeire vonatkozik, melyek a harmadik világban elszegényedéshez, polgárháborúkhoz és éhezéshez vezettek, hanem arra is, hogy ezek az államok hozzájárultak a harmadik világ államainak 'utólagos modernizálásához', ami elősegítette, hogy az emberek potenciális vagy valóságos vándormunkássá váljanak. A számos fegyverexport révén - melynek tárgyait a harmadik világban vetik be - a nyugati ipari államok legalábbis közvetve részesei a menekültáradat termelésének." [185] Sehol sem fejeződik ki olyan világosan a nyugati rendszer analógiája az apartheid rendszerrel, mint a migrációs és menekültkérdésben. Akárcsak a fehérek Dél-Afrikában, a nyugati ipari nemzetek, és köztük Nyugat-Európa, saját érdekeik szerint osztják fel egymás között a világ nyersanyagforrásait és munkaerejét, de elzárják amazok elől a belépést a "fehér területre" és a hozzájutást a tőlük elrabolt fölösleghez. Ezért a migrációs és menekültproblémára a hosszú távú válasz a világapartheid leépítése, azaz egy új világgazdasági rendszer kifejlesztése, mely meghagyja forrásaikat a kétharmadvilág országai számára, hogy kielégíthessék népük alapigényeit. Ez vezet minket a 14. cselekvési célhoz: Figyelembe véve a közvetlen és közvetett európai felelősséget a migráció és a menekültnyomor okaira vonatkozóan, arra kell rávenni az EK-t, hogy jogszerű szerveivel vállalja a teljes felelősséget a humánus migrációs és menedékpolitikáért. Revideálni kell a Schengen- és TREVI-csoportok ezzel kapcsolatos, antidemokratikus módon meghozott döntéseit, melyek a nem EK-országokból származó külföldiek elrettentését, kiközösítését és diszkriminálását célozzák. Azért is kell egy új világgazdasági rend kérdését az EK napirendjére tűzni, mivel csak így lehet küzdeni a migráció és a menekültnyomor okai ellen. 6. Környezeti politika a környezeti dömping ellen a belsőpiacon 13. tétel Az európai környezetvédő szervek elkészítették a belsőpiac kritikáját és a konkrét követelmények katalógusát, melyet támogatni kell. Az ökológiai dömpinggel járó, üzemgazdasági növekedés- és nyereségkoncepcióval egy sustainable development (túlélésképes fejlődés) tervét állítják szembe. Ezt a koncepciót az energia, a közlekedés, a mezőgazdaság, a hulladék, a vegyészet, a regionális politika és a turizmus területeire vonatkozó javaslatok konkretizálják, valamint a törvényekre, az adókra és az információs kötelezettségre vonatkozó követelmények. A Nyugat-Kelet és Észak-Dél vonatkozások alapvető figyelembevétele itt is ahhoz a következtetéshez vezet, hogy sürgetően szükség van egy új, ökológiai-szociális világgazdasági rendre. A belsőpiac által érintett területek vonatkozásában sehol sem tűnnek olyan jól szervezettnek az ellenerők, mint a környezetet illetően. Az Európai Környezeti Hivatal, az európai környezetvédő szervezetek összefogása 1991-ben átfogó "fehér könyvet" adott ki az EK ökológiai gazdaságpolitikája számára ezzel a címmel: "Az EK-belsőpiac és a környezet". [186] A szerzők annak bizonyításából indulnak ki, hogy "a belsőpiac rossz irányú fejlődést vált ki, vagy legalábbis erősít meg, amely drámaian rontja a környezet helyzetét a következő évtizedekben." [187] A belsőpiac programjának konstrukciós hibájaként a következő 6 pontot azonosítják [188]: 1. Az EK '92 projekt a töretlen növekedési és technikai optimizmusra épül. A fő cél a növekedési ráta emelése, és nem egy "túlélésképes fejlődés" bevezetése. Az eddigi politika nem elégséges ahhoz, hogy a fejlődést kevésbé energia- és nyersanyagintenzívvé tegye. Középtávon a mai trend prognózisával a következő területeken rajzolható meg tekintélyes növekedési ráta: széndioxid-kibocsátás (+48% 2010-ig), országúti közlekedés (77% 2010-ig), légi közlekedés (kb. 100% 2000-ig), különleges hulladékok, papírfelhasználás és áramfogyasztás. Ezek egy pocsékoló fejlődési ösvény jelei. 2. Ez a belsőpiac tervének üzemgazdasági filozófiájával függ össze. A belsőpiac teljessé tételére irányuló intézkedések a lehető legalacsonyabb termelési árak üzemgazdasági maximáját követik. Mindenesetre éppen a környezetvédelmet illetően kell majd csalatkoznia a súrlódásmentesen funkcionáló piacokba vetett hitnek. Indítékok és keretfeltételek nélkül a vállalkozások egy piacgazdaságon belül arra kényszerülnek, hogy a szociális és ökológiai következményes költségeket áthárítsák a népességre. Az alacsony üzemi termelési költségek maximája sok területen ellentmond a szűkös természeti források hatékony kihasználásának. Példák: a közlekedés, az energia és a hulladékok feldolgozása. A következményes költségek piacgazdasági eszközökkel, ösztönzésekkel vagy éppen tilalmakkal történő internalizálásának programját az EK jobbára halogatja. 3. Az EK-ban előjoggal bír a piacintegráció a politikai integrációval szemben. Először a különböző piacok liberalizálásának tervei készülnek el - és csak később következik a közösségi politika. Az ilyen politika mindig csak kulloghat az önmaga által teremtett környezeti problémák után. A keretfeltételek létrehozására tett intézkedések csak évekkel azután születnek meg, ha egyáltalán megszületnek, hogy a struktúraváltozás már felidézte a fenyegető közlekedésösszeomlást, a hulladék feldolgozásának szükségállapotát vagy az üvegházhatást. 4. A belsőpiaci program egyoldalúan a tömegtermelés révén bekövetkező költségcsökkenésre épít. Eközben fennáll a veszély, hogy a világméretekben operáló konszernek tömegtermelésének egységesítési tendenciái során veszendőbe megy az ökológiai és kulturális sokféleség. A regionális és helyi különbségek, a regionalizált piacok és a környezeti politika regionális különbségei innovatív potenciálját szisztematikusan figyelmen kívül hagyják az egységesítési tendenciák javára. Ez akadályként hathat a környezeti politika haladása szempontjából, minthogy az európai szabványok többnyire lemaradnak a nemzetközi szinthez képest, és megnehezül a nemzeti előretörés a termékvonatkozású környezeti politikában, de az energia- és közlekedési politikában is. 5. Az EK még mindig a nagy és kockázatos technológiákra épít. A technológiaválasztás, mely a belsőpiaccal fokozott érvényesüléssel fenyeget és amelyet politikailag masszívan támogatnak, ökológiailag nézve nem hatékony és tele van kockázattal: ez mindenekelőtt az atom- és a géntechnológiára vonatkozik. 6. A liberalizálás és a harmonizálás egybe nem esésének, a környezetpolitikai koncepció hiányosságainak és a kockázatos technológiákra történő hangsúlytevésnek központi oka az érdekek képviseletének egyoldalúságában és az EK intézményi gyengeségében rejlik. Az EK még mindig mélyen antidemokratikus. Az EK-ban a külpolitika titkos diplomáciájának hagyománya szerint folyik a politizálás, és nem a demokratikus hatalommegosztás alaptételei szerint. Az EK környezeti politikája még mindig messzemenően a nemzeti közigazgatások és az EK-bizottság, valamint az érdekelt ipari lobbik zárt köreiben zajlik. A minisztertanács gyakran önmagát fékezi, és félelemmel telve azon van, nehogy túl sok illetékességet adjon át egy demokratikusan legitimált fórumnak, amilyen az Európa Parlament. Ezzel állítják szembe a környezetvédő szervezetek a Sustainable Development (túlélésképes fejlődés) koncepcióját. Ennek érvényesítéséhez 7 elvet fogalmaznak meg: 1. Az európai politikai integráció elsőbbsége a gazdaságival szemben. 2. A gazdasági fejlődés új kritériumai (a növekedés céljának felváltása a "túlélésképes fejlődés" céljával). 3. A környezeti politika integrációja a többi szektorba (az EK-testületek és hatóságok, valamint a nemzeti kormányok szektoraiba). 4. A szubszidiaritás elve (kettős értelemben: mint a legalsóbb síkok joga a legjobb környezeti politikára, és mint az összes politikai síkok közti új kooperáció annak érdekében, hogy bővítsék a cselekvési lehetőséget a legalsó síkok számára, és javítsák a hatékonyságot minden politikai síkon). 5. Az európai környezeti politika demokratizálása (az Európa Parlament törvényhozói hatalmának követelménye és a környezetvédelmi szervezetek részvételének begyökereztetése a politikai rendszerbe). 6. Az oksági elv (ökológiai levonások és adók; a felelősségi jog kibővítése stb.). 7. Az előretekintés elve (az - esetleg rossz - beavatkozás kockázatának, és a túl késői beavatkozás kockázatának mérlegelése). A környezetvédő szervezetek részletes javaslatokat terjesztenek elő a törvényekre, adókra és levonásokra vonatkozóan, az információ jogára és az energia, közlekedés, mezőgazdaság, hulladékok, vegyészet, regionális politika és turizmus területén bekövetkező fordulatra vonatkozóan. Az EFTA-országok belépésétől pozitív impulzust várnak az EK-politikára nézve, Közép- és Kelet-Európa fejlődésétől inkább veszélyeket, amennyiben a fejlődés költségeit kijátsszák a környezet elsődlegességével szemben. Határozottan kell küzdeni a keleti gazdaságok gyöngeségének kihasználása ellen, mely azzal járhat, hogy ott helyezik el a nyugat-európai civilizáció szemetét. A kétharmadvilágra tekintve a GATT felelősségének áthelyezését követelik az ENSZ gazdasági szervezetére, az UNCTAD-ra a következő 5 alapkövetelménnyel: 1. A nyilvános és magánadósságok törlése, 2. a nyugati hitelpolitika ökológiai irányultságú újjáformálása, 3. új, ökológiai világgazdasági rend, 4. agrárreform és új város-vidék kapcsolatok a harmadik világ sok országában, 5. a fenyegetett őserdei népek emberi jogainak meggyökereztetése. Ez meggyőző program. Ezért a mondottakat egyszerűen össze lehet foglalni a 15. cselekvési célban: Az európai környezetvédő szerveknek "Az EK-belsőpiac és a környezet" c. "fehér könyvében" leírt elveit és követelményeit teljes terjedelmükben támogatni kell. 7. Az európai biztonsági politika növekvő elfajulása 14. tétel Az (észak- és dél-)amerikai hadügyminiszterek konferenciája titkosszolgálatának nézete szerint e világrendszer végső realitása "a természeti javak és a stratégiai nyersanyagok uralmáért és elosztásáért" folytatott harc. Miután a vietnámi háborúban használhatatlannak bizonyult a nagy háború az e harcban való győzelem kivívására, az USA kifejlesztette a nyugati hatalmi előnyhelyzet biztosítására az alacsonyabb intenzitású háborúskodást (LIC). A Szovjetuniónak a nyugati pozícióval kapcsolatos irányváltoztatásával immár ismét lehetségessé vált a "közepes intenzitású" háborúskodás (MIC) Délen, ahogyan ezt az Öböl-háború szemlélteti. Ez a háború oly villámgyorsan felerősítette azt a már régóta rejtőző tendenciát, hogy az EK-t katonai karral lássák el - hogy eldöntött dolognak látszik nyugat-európai csapatok felállítása a Dél ellen folytatandó háborúkba való beavatkozáshoz. Egyidejűleg hirtelen fellendül a fegyvergyártás és -export. Belpolitikailag - a nyilvánosság számára szinte észrevétlenül és az Európa Parlament által befolyásolhatatlanul - mérhetetlen felügyeleti rendszer fejlődik ki, melynek nemcsak az a rendeltetése, hogy megvédje a külföldiektől az Európa Erődítményt, hanem az európai nőket és férfiakat is megragadja. Nyugat-Európa és különösen Németország most az előtt a döntés előtt áll, hogy együtt és konkurenciában az USA-val - mely a 20. században eddig nagyjában-egészében elvégezte az imperialista piszkos munkát a Nyugat számára - a világon gyakorolt európai erőszakuralom 500. évfordulóján szintén ismét nyíltan gyarmatosító nagyhatalom lesz-e, vagy a Kelet-Nyugat-konfliktus véget értével hozzá akar-e járulni az igazságosságot, a békét és a teremtés megőrzését célzó világrendhez. A fegyverkezésnek és a háborúnak kettős értelme van a kapitalizmusban, amint már az európai világrendszer kezdetén világossá vált. Egyfelől könnyű és gyors tőkeakkumulációt tesz lehetővé a hadiipar és a szállítócégek számára az adófizető polgárok számlájára, amint már Rosa Luxemburg világosan felismerte [189]. Különösen a recessziós időszakokban reagálnak a kapitalista hatalmak háborúkkal, amint az USA második világháború utáni történetében ki lehet mutatni [190]. Másfelől a fegyverkezés és a háború része az össz-stratégiának "a természeti javak és a stratégiai nyersanyagok uralma és elosztása" körüli konfliktusban, ahogyan az amerikai hadügyminiszterek titkosszolgálata fejezte ki 1987-es titkos irataiban [191]. Ahogy föntebb megmutattuk, az össz-stratégia alacsonyabb és közepes intenzitású háborúskodásra (LIC és MIC), valamint ABC tömegpusztító fegyverekkel vívott nagy háborúra tagolódik. Ez utóbbi valószínűtlenné vált Gorbacsov békepolitikája miatt. De éppen emiatt folytathatta zavartalanul az USA alacsonyabb intenzitású háborúját, sőt az Öböl-háborúban tettekre válthatta az 1988 óta kifejlesztett közepes intenzitású stratégiát is [192]. Ez a stratégia, mint mondtuk, a kétharmadvilág felemelkedő államai ellen irányul, melyek a nyugati technológia segítségével katonailag olyan erőssé válnak, hogy stratégiai pontokon nyomást tudnak gyakorolni a Nyugat által uralt világgazdaságra. Ennek a háborúnak a tapasztalatai csodálatos gyorsasággal meggyorsítottak és felerősítettek Európában olyan tendenciákat, melyeknek célja a közös EK-biztonsági politika az imperialista hatalomgyakorlás értelmében. Az EK biztonsági politikája mindeddig "a NATO mint Európa oszlopa" (amerikai álláspont) és az "Európai Biztonsági Unió" (mozgatóerő: Franciaország és növekvően Németország, fékezőerő: Írország, Dánia, Görögország) koncepciók közti feszültségben leledzett [193]. Az Egységes Európai Akta immár - együtt a belsőpiaccal - egyértelműen a biztonsági politikát magában foglaló politikai unió irányába állította a váltókat. A fejlődés bizonyára továbbra is két vágányon fut majd. Ez az Öböl-háború idevágó következményeivel igazolható. Egyidejűleg szó esett annak erőltetéséről, hogy beavatkozó csapatokat állítsanak föl a kétharmadvilág országai ellen részben a NATO, részben az önálló nyugat-európai biztonsági politika keretében. Itt végső veszély leselkedik. Ha a jelenlegi trend érvényesül, akkor olyan tények keletkeznek, melyek csak a pestis és a kolera közti választást teszik lehetővé az európai férfiak és nők számára. Vagy fizetniük kell az USA által a Dél ellen vezetett zsoldoscsapatokat, vagy maguknak kell végrehajtaniok az imperialista piszkos munkát - az alacsonyabb intenzitású háborúskodás megerősödött kereteiben, ahogyan a Gladio nevű titkos NATO-egység leleplezései mutatják. Különösen Németországot akarják bevonni - alkotmánymódosításokkal - ebbe a gyarmatosító össz-koncepcióba. A nyugat-európai védelmi unión keresztül bevonnák az atomfegyverekről való döntésbe is, amit idáig törvény tiltott. Német földről ismét (imperialista) háború indulna ki. Az Öböl-háború alatti és utáni pszichológiai hadviselés és véleménymanipuláció már mutatja hatását. És mindez demokratikus legitimáció nélkül folyik, mivel az Európa Parlamentnek ebben az ügyben (még) nincsen felhatalmazása. Nekem úgy tűnik, a német szociális és békemozgalmak sürgető feladata (együtt az egyházakkal és a szakszervezetekkel), hogy rohamot indítsanak eme demokratikusan nem legitimált militarizálás és imperializálás ellen. A német lakosság megmutatta az Öböl-háború előtt, hogy a második világháború tapasztalata alapján többségében a konfliktusok békés megoldását részesíti előnyben. A mozgalmak, szakszervezetek és egyházak erre építhetnek. A cél: a közös biztonság össz-európai rendszere egy megreformált ENSZ-békerend keretében, mely törvényen kívül helyezi a háborúkat. Ez vezet a 16. cselekvési célhoz: Meg kell akadályozni, hogy Európa - a Dél ellen a belsőpiac érdekei biztosítására bevetendő csapatok segítségével - militarista-imperialista nagyhatalommá fejlődjék, és kooperáljon az USA ezzel kapcsolatos alacsonyabb és közepes intenzitású háborúskodásával; ehelyett a közös biztonság összeurópai rendszerét kell kialakítani, összefüggésben az ENSZ reformjával, mely világméretekben törvényen kívül helyezné a háborúkat, valamint követelni kell a globális béke rendjét. Törvényekkel kell betiltani az EK tagállamain túlra irányuló fegyverexportot. A biztonság kérdése azonban nemcsak az EK kül-, hanem belpolitikáját is érinti. Nyugat-Európában valószínűleg senki sem venné a bátorságot, hogy olyan politikai írást készítsen, mint a 2. Santa Fé-dokumentum szerzői Bush hivatalba lépésekor, akik a demokráciát a következőképpen határozták meg [194]: A demokrácia társadalmi tartalma a vállalkozás és a tőkepiac szabadsága (mint a társadalmi szabadság lényegi kifejezése). A választott kormányokat mint demokratikus politikai intézményeket időbeli korlátozottságuk miatt temporary governments-ként (ideiglenes kormányokként) leértékelték, és a hadsereg, a civil bürokrácia meg a rendőrség és az igazságszolgáltatás "permanens kormányzati berendezkedéseit" tolták az első helyre mint a demokratikus uralkodás tulajdonképpeni kifejezésformáit. Mint mondtuk, Európában ezt biztosan nem mondanák ki nyíltan a legfelsőbb szinten. Itt szívesen beszélnek a szabadság és a demokrácia magas ideáljairól. De gyakorlatilag az európai politika ugyanígy zajlik. A lényeg a piac szabadsága. A parlament politikailag teljesen alárendelt szerepet játszik, annál nagyobb hatalommal rendelkezik a bürokrácia - és növekvő mértékben a rendőrség és az igazságszolgáltatás. Ezzel a kérdéssel már találkoztunk az Európa Erődítménynek a külföldiekkel szembeni megvédése kapcsán. De az EK-n belüli személyforgalomnak a belsőpiaccal tervezett szabadsága is arra ösztönözte már a rendőrség és az igazságszolgáltatás hatóságait, hogy intenzív együttműködéssel terveket kovácsoljanak a belső biztonság megerősítésére, amint a 7. fejezet végén következő diagram mutatja [195]. Itt természetesen nem vitatjuk, hogy a rendőrségnek megelőző intézkedéseket kell hoznia a belsőpiac új szituációjára vonatkozóan. Mégis - a külföldiek kérdésén túlmenően - több ponton ok van nyugtalanságra és éberségre. Terrorizmusnak számít a Nagy-Britannia által megszállt Észak-Írország vagy a baszkok függetlenségi mozgalma. A korábbi NSZK-ban - és bizonyára ma is - az állambiztonsági szerveknek joguk volt - és van - megfigyelni mindazokat a személyeket, akik nem viszonyulnak pozitívan a német hadsereghez. Az 1989-es bázeli "Békét igazságosságban" ökumenikus összejövetelt a svájci titkosszolgálat tartotta megfigyelés alatt. Már említettük a Gladio nevű titkos NATO-részleg aktivitását. Ha hozzávesszük egy magasan technizált európai információs szolgálat kiépítését, akkor az a tendencia jelenik meg, amely Európa női és férfi polgárainak növekvő, demokratikusan nem ellenőrzött megfigyelésére utal. 17. cselekvési cél: A belső biztonság rendszereinek az EK-n belüli fejlődését demokratikusan ellenőrizni és törvényekkel szabályozni kell. Európa biztonságának és rendjének hálózata (diagram kerül ide, szövegek a végén) Ahogyan az EK működik (két diagram kerül ide) Együttműködés az EK-törvényhozásban 8. Visszaesés a demokrácia előtti állapotokba - vagy az EK politikájának és gazdaságának demokratizálása? 15. tétel A belsőpiac szinte minden eddig vizsgált következménye és veszélye a politika és a demokrácia nagy deficitjét mutatta. A piac alakítja a valóságot a tőke javára, a politika nemcsak hogy mögötte kullog, hanem olyan eszközei sincsenek, melyek nemzeti síkon magától értetődőnek számítanának. Két lényegi probléma bontakozik ki: az Európa Parlament hiányzó törvényhozói hatalma, és az, hogy a helyileg és csoportosan érintettek - mindenekelőtt a hátrányos helyzetűek - önsegélyező és szolidaritási csoportjainak nincs lehetősége a közvetlen hatásgyakorlásra. Ebből fakadóan követelni kell az Európa Parlament reformját, a szociális mozgalmak és szervezetek együttműködési jogát a döntéshozatalban, valamint új, demokratikus kommunikációs struktúrát. A gazdaság hiányzó politikai keretfeltételeiben, a kétharmadvilághoz való plutokratikus viszonyulásban, a belsőpiac hatásában a régiókra, a mezőgazdaságban és szociális területen, az ökológiában és végül a biztonság területén - mindenütt megmutatkozott az érvényesülni tudó demokratikus politika hiánya vagy hiányossága. A gazdaság belsőpiaca előrefut, a politika és mindenekelőtt az érintett polgárok mögötte szaladnak. Miután a baden-württembergi kormány korábbi sajtószóvivője, Kleinert átváltott a Daimler-Benz konszernhez, hogy átvegye a szóvivő szerepét, mindkét részről faggatták a tapasztalatairól. Válasza: "A gazdaság csinálja a valóságot, a politika a retorikát." Ez alaptendencia a kapitalizmusban. Európa esetében azonban szélsőségesen felerősödik azáltal, hogy az intézmények mindmáig még a reprezentatív demokráciáról sem gondoskodnak. Nem választott parlament hozza a törvényeket, hanem a tagállamok kormányképviselőinek minisztertanácsa. Ezt szemlélteti a 8. fejezetet megelőző oldal felső diagramja [196]. A séma az EK-ban részt vevő szervek és együttműködésük döntési folyamatát mutatja. Itt nem vettük figyelembe az Európa Tanácsot. Ebben 1975 óta évente legalább kétszer a tagállamok állam- és kormányfői jönnek össze, hogy összehangolják véleményüket a Közösség alapvető problémáiról, vagy politikai alaphatározatokat hozzanak, gyakran olyan kérdésekben is, melyekkel kapcsolatban a minisztertanácsban (mint az EK határozószervében) nem tudtak megegyezésre jutni. Az EK-szerződésekben eredetileg nem szereplő Európa Tanácsot időközben formálisan is felvették a közösség alkotmányába az "Egységes Európai Akta" 2. artikulusával. Ha részleteiben megnézi az ember az Európa Parlament szerepét, a következő jogosítványait lehet megkülönböztetni: - Együttműködés az EK-törvényhozásban. (Ezt a 8. fejezetet megelőző oldal alsó diagramja mutatja.) - Ellenőrzési jogok (parlamenti interpelláció, panasztétel az Európai Bíróságnál, bizalmatlansági indítvány a Bizottsággal szemben - mindez valódi érvényesítési lehetőség nélkül, de hasznos a valamivel nagyobb átlátszóság szempontjából). - Költségvetési jogok (tulajdonképpeni határozati illetékesség csak a 30%-nyi nem-kötelező kiadásokra nézve, a 70%-nyi kötelező kiadásokban csak változtatási jog). - Szavazati jog a társulási és belépési egyezményekben. A tulajdonképpeni törvényhozói hatalommal a minisztertanács rendelkezik, tehát a nemzeti végrehajtó hatalmak képviselői - szemben a hatalommegosztás klasszikusan demokratikus követelményének minden szabályával. A kormányzói hatalmat a szintén nem a parlament által választott Bizottság gyakorolja. Ezt a jövőben nem szabad elfogadni. Mert a belsőpiaccal mérhetetlen új hatalom száll az európai intézményekre, melyek a legalább reprezentatív demokráciával ellenőrzött kormányoktól mind több illetékességet vesznek el, maguknak azonban nincsen demokratikus legitimációjuk. Ezt mutatja a sürgető 18. cselekvési cél: "Az Európa Parlamentnek minden olyan illetékességet meg kell kapnia, mellyel a Közösség nemzeti parlamentjei is rendelkeznek - tehát az EK törvényhozó szervévé kell válnia." [197] Ez azonban nem elég. Az érintett polgárok mozgalmai és szervezetei fáradsággal, de viszonylagos sikerrel is az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése sok területén megkísérelték befolyásolni települési, regionális, valamint nemzeti politikai és társadalmi intézményeiket, hogy legalább korlátozzák a piac ember- és természetpusztító hatásait. Az európai belsőpiac létrejöttével még összetettebbek lesznek a gazdasági és politikai döntési folyamatok, és még távolabbra kerülnek az érintett emberektől. A transznacionális konszernek lényegükből fakadóan arra irányulnak és megvannak a forrásaik is ahhoz, hogy a határokat átszelve cselekedjenek és cseréljenek ki információkat. Ha nem akarjuk, hogy reménytelenül kijátsszák az embereket, akkor a reprezentatív Európa Parlament megerősítésén kívül két cselekvési célt kell megfogalmazni: 19. cselekvési cél: Új törvényeket kell hozni a gazdasági és politikai információk nyilvánosságra hozataláról, valamint a konszernek és a bankok által uralt információs és kommunikációs struktúrák jobb nyilvános és civil ellenőrzéséről [198]. 20. cselekvési cél: Az érintettek, különösképpen a hátrányos helyzetű emberek, főként a kisebbségek (melyeknek a parlamenti többségi rendszerben nincsenek esélyeik) önszerveződő és szolidaritási csoportjai meghallgatási és részvételi jogának hatékony meggyökereztetése. Ezzel már elértük az utolsó rész kérdésfelvetését: Hogyan reagálhatnak az európai emberek kontinensük felemás történelmére, jelenére és jövőjére, és mit tehetnek? III. fejezet Létezik-e az igazságosság útja? 1. Stratégiai megfontolások 16. tétel Minden történelmi tapasztalat szerint valószínűtlen, hogy a fennálló politikai és gazdasági intézmények önmaguktól úgy megújulnak, hogy alapvetően megváltoznék, vagy legalábbis enyhíthető lenne a nyugati kapitalista rendszer egyre több emberáldozatot és természetpusztulást követelő jelenlegi tendenciája. A másik oldalon a rendszer mérhetetlen ellentmondásai növekvő lehetőséget nyújtanak az ellenállásra, az alternatívákra és ellenstratégiákra a civil társadalomban. Így aztán kettős stratégia ajánlatos: 1. Megtagadás és alternatívák kis sejtekben a bázison - a rendszer hosszú távú átalakításának perspektívájával. 2. Ellenhatalom megszervezése a régi és új szociális mozgalmak koalícióiban - a rendszer rövid- és középtávú befolyásolására. Mindkettő új nevelési és kommunikációs módokat kíván. Minden történelmi tapasztalatnak ellentmond, különösen a nyugati kapitalista rendszer utóbbi 500 éve folyamán, hogy a politikai és közgazdasági intézmények önmaguktól úgy reformálódhatnak vagy transzformálódhatnak, hogy a szegények és a természet joga érvényesüljön. Ezt mutatja a teológiai látás is az emberi bűnről és annak struktúrális, személyekfölötti kifejeződéséről. A másik oldalon azonban éppígy létezik az ellenállás és az alternatívákért folytatott harc történelme. Emlékeztetek Las Casas, és vele és előtte sok szerzetes harcára az amerikai őslakosság jogaiért és alternatív életformáiért, a rabszolgák önfelszabadító harcára Toussaint Louverture vezetésével, a munkásmozgalom harcára a 19. sz. óta, valamint a népek harcára a gyarmatosítástól való megszabadulásért. Ebben az értelemben a remény jele, hogy a világon mindenütt keletkeztek szociális, ökológiai és a békéért dolgozó mozgalmak, és - ha fájdalmak és üldözések közepette is, de - növekednek. Gyakran keresztény bázisközösségekkel kapcsolódnak össze. Ezek új kifejeződései a megerősödő civil társadalomnak, mely a munkásmozgalom klasszikus szervezetein túlmenően elkezdett hatni a közgazdasági és politikai intézményekre [199]. Közös érdekbázisuk az a sok ellentmondás, melyet az egyenlőtlen akkumuláció kapitalista modellje nemcsak a Dél perifériáin és félperifériáin, hanem a centrum régióiban is előhív. Így az EK-belsőpiac tendenciáinak és lehetséges kihatásainak szemügyre vételekor már mindenütt rábukkantunk a hátrányosan érintettek önszerveződéseire és a szolidaritási mozgalmakra - még ha ezek nem alakultak is ki teljesen, és alig kapcsolódnak hálószerűen egymásba: szakszervezetek, munkanélküliek kezdeményezései, nőszervezetek, bevándorlók és menekültek képviseletei, alternatív parasztok, környezetvédelmi szervezetek, nem kormányzati szervek (NGO-k) a kétharmadvilág harcának támogatására. Tekintettel az 500 éves elnyomásra és az 500 éves ellenállásra, Észak- és Dél-Amerikában is szövetkeztek az indián származású népek, és világos követelményeket támasztanak, mindenekelőtt földtulajdoni jogaikat és azt illetően, hogy újraírják történetüket a saját perspektívájukból, európai és észak-amerikai elnyomóik látásmódja helyett. A népnek (a civil társadalomnak) ezek a mozgalmai - a legutóbbi időknek a bevezetőben említett csalódásai ellenére - a felszabadítás stratégiájának kiindulópontját jelentik. Tekintetbe véve a környezet veszélyeztetettségét és a Kelet-Nyugat-konfliktus vége ellenére folytatódó militarizálódást és fegyverkezést, még osztályokat átfogó érdekek is vannak. Karl Marx feltételezése, hogy csak az ipari proletariátus lehet a rendszert szétrobbantó változtatások hordozója, három irányból is meghaladott. Mert nemcsak ezt a proletariátust lehet bevonni, hanem a transzformációs folyamatban részt vehetnek egyfelől a "lumpenproletariátus", másfelől a középosztály "részleges áldozatai" is. Éppen ez a kiindulópontja a legtöbb latin-amerikai teológus, társadalomtudós és grassroots worker (a bázis mozgalmaiban dolgozó) leggyakoribb reakciójának a Kelet-Európában és a Szovjetunióban zajló folyamatokra. Frei Betto a népi szervezeteket látja az új participatív kultúra alanyainak [200]. Xabier Gorastiaga, a nicaraguai jezsuita közgazdász kitágítja ezt a perspektívát egy nemzetközi, participatív szolidaritási mozgalom értelmében: Arra van szükségünk, hogy újra föltaláljuk a szocializmust egy technikai forradalom környezetében, mint egy kapcsolatokkal átszőtt bolygó részét, ahol a szövetségeknek egészen más a szerepük, mint a hidegháború idején. Szövetségeket kell keresnünk a Dél és az északi új mozgalmak között - ilyen a környezetvédő mozgalom, a női mozgalom, a pacifista mozgalom és Isten Igéjének az egyházakból jövő szabadítása és emancipációja. Jelenleg egyetlen rendszerben élünk, egyetlen piaccal, amelyet meghatároz a "Hetek csoportjának" (G7) tőkéje. Ezeknek az erőknek a fényében meg kell alkotnunk azt, amit egy "harmadik világ szocializmusának" nevezünk, egy criollo avagy őshonos szocializmust. Egy a Déltől jövő szocializmusra van szükségünk, az európai szocializmustól függetlenre, mely utóbbi az én tapasztalatom szerint soha nem volt hiteles. Most lehetőség van egy új baloldal számára Latin-Amerikában - amely demokratikus, népi és résztvevő, s amely kizárja a hagyományos baloldal totalitárius és vertikális természetét. [201] A tőke hatalma transznacionális szervezettségű. Éppen ez teszi olyan nehézzé ellenőrzését. Már a Kommunista Kiáltvány ezzel a felhívással zárult: "Világ proletárjai, egyesüljetek!" Csakhogy a transznacionális tőke kijátszhatja egymással szemben a centrum országaiban és a periféria országaiban dolgozókat, mint ez időközben kiderült. A jövő nagy kérdése ezért az, vajon elkerülhető-e ez a szociális mozgalmak fejlődése és nemzetközi összekapcsolódása során. Ez lényegileg attól függ majd, mennyire növekszik a közös érdekek belátása, tekintettel a globális összefüggésekre, azaz annak a ténynek a belátása, hogy közös ellenhatalom nélkül egyre nagyobb lesz a vesztesek száma, és egyre kisebb a nyertesek száma. Hogyan festhet konkrétan az ilyen alulról jövő ellenhatalomképződés? Kettős stratégiából indulok ki: 1. Amennyire lehetséges, távol kell tartanunk magunkat a kapitalista gazdaságtól, és kis sejtekben alternatívákat kell megélni (hosszú távú, transzformatórikus perspektíva). 2. Szerveződnünk kell, hogy nyomást gyakoroljunk a politikai-gazdasági nagyrendszerekre (rövid távú, reformer perspektíva). Ez hasonló kezdeményezés ahhoz, melyet az Egyházak Ökumenikus Tanácsának egy tanulmányához kapcsolódva Pascal de Pury javasolt az alternatív technológiákra vonatkozóan [202]: Egyfelől az egyszerű embereknek ("a népnek") újra föl kell fedezniök képességüket arra, hogy alternatív módon dolgozzanak és gazdálkodjanak ("to master technologies" - a technológiák mesterévé lenni). Másfelől tekintettel a komplex technológiai és politikai-gazdasági rendszerekre, meg kell tanulniok ellenőrizni azokat, akik uralják ezeket a rendszereket ("to master those who master the technological systems" - mesterévé lenni azoknak, akik a technológiai rendszerek mesterei). Az 1. ponthoz: Naiv dolog lenne azt vélni, hogy jelenlegi világgazdasági rendünk transzformációja sikerülhetne egyedül azáltal, hogy egyesek és kis sejtek alternatív módon élnek. És mégis: egy ilyen transzformáció sosem lenne lehetséges anélkül, hogy az emberek a bázison alternatívákkal kísérleteznek, és ily módon újra felfedezik saját erejüket arra, hogy maguk határozzák meg, vagy legalább ők is meghatározzák gazdasági és politikai sorsukat. A pennsylvaniai Emmausban létezik az "Újjászületés projekt". Erről meséli Loren Halvorson a következő történetet: "Az Iowa állambeli Greenfield komoly gazdasági problémákba merült a vidék mezőgazdaságának depresszív helyzete miatt. Tudósok jöttek, és közölték a város lakóival, hogy 14 fő problémájuk van. Mindannak felsorolása, ami rosszul ment náluk, a tehetetlenség érzését keltette bennük, mintha ők maguk semmit sem tudnának tenni. De hallottak az 'Újjászületés projektről', és meghívtak egy csoportot Emmausból, hogy jöjjön el Greenfieldbe. Az Emmaus-team egészen másképp nyúlt hozzá a dologhoz, mint a korábbi tanácsadók. Ahelyett, hogy a problémákkal kezdték volna, a lehetőségekkel kezdték. Felszólították Greenfield lakóit, állítsák össze azoknak a dolgoknak a listáját, melyeket maguk el tudnak végezni. Több mint 100 pontig jutottak. Elkezdtek dolgozni azon, amit megtehettek, és közben felfedezték, hogy valójában már azon dolgoznak, amiről azt mondták nekik, hogy nem tudják megtenni." Halvorson azzal a megfigyeléssel fejezi be, hogy a gazdasági probléma nyilvánvalóan lelki probléma volt. Amikor az Emmaus-team az emberek lelkét érintette, reményt adván nekik, elkezdtek kezdeményezni és cselekedni. Ennek a művészetnek a mestere Jézus volt az egyszerű emberek között végzett munkájával. Azt a bizalmat ültette beléjük, hogy Isten működik köztük és bennük a maga szellemi energiájával, és ez gyógyulást eredményezett, egyenes járást, függetlenséget a látszólag hatalmasoktól és egy új közösségi élet kezdetét - sőt készséget arra, hogy szenvedjenek az igazságért és az igazságosságért. "A hited segített neked." "Az utolsók lesznek az elsők." A gazdasági, politikai és vallási hatalom áldozataiban kezdődik emberi megújulásunk, kultúránk, gazdaságunk és politikánk megújulása. Ebben az értelemben nagy jelentőségűek azok a kezdeményezések, amelyek az ún. informális ökonómia elemeiből alternatív, decentralizált gazdasági egységeket fejlesztenek ki, akár a szubzisztenciagazdaság elemeinek formájában, akár részben a kapitalista gazdaságból kicsatolt termelő-felhasználó kooperatívák vagy kommunitások formájában [203]. De e többnyire kis és gyönge báziskezdeményezések teljes túlterhelése lenne, ha tőlük várnánk a kapitalista nagyrendszerek legyőzését vagy ellenőrzését. Ám ők ápolják az alternatívák humusztalaját, valamint az ellenállóerő és a nagyrendszerekkel folytatott harc szellemi forrását. A 2. ponthoz: Hogy ezekre a nagyrendszerekre hatni tudjanak, az érintetteknek szerveződniök kell. E tekintetben Németországban történelmi deficitet kell feldolgoznunk. Az intelligencia hajlott arra a feltételezésre, hogy elégséges azt gondolni és mondani, ami értelmes, s az illetékesek meg fogják hallani és tenni. Ha azok nem tették meg, akkor az intelligencia visszavonult a mindent jobban tudók duzzogásába. Az ökológiai és békemozgalmak viszont olyan magatartást indítottak el, melyhez csatlakozni kell. Ellenhatalom csak szervezés révén keletkezik. Persze itt is óvni kell minden "messianizmustól". A "mindent vagy semmit" pozíció túlerőltetést és csalódást keltene az elkötelezettekben. Tekintettel a reális hatalmi viszonyokra, mindig arról van szó, hogy stratégiailag fontos kiindulási pontokat találjunk és válasszunk ki a politikai-gazdasági struktúrák és intézmények befolyásolására és a konkrét küzdelemre. Tekintetbe véve az új báziskultúrából kiemelkedő ellenhatalom jellegét, fontos ezenkívül, hogy emlékeztessünk Martin Luther Kingnek Gandhi hagyományában álló mondatára: "Az út a cél." Ez azt jelenti, hogy azoknak az eszközöknek, melyekkel a harcot vívjuk, nem szabad elárulniok a célt. Nem egyszerűen a hatalmi elit kicseréléséről van szó. Ez volt a bürokratikus szocializmus végzetes illúziója. Az út a politikai célhoz, ti. hogy szociálisan és ökologikusan felelős struktúrákat és intézményeket harcoljunk ki, ha csíraszerűen is, de már elővételezi az emberlét új minőségének, valamint az ember és ember, ember és természet közti kapcsolatoknak a fejlődését. Ez az oka annak, miért jelentkezik ebben a munkában és ebben a harcban az új életminőség öröme. Ha ezek, a kettős stratégiával kapcsolatos megfontolások helyesek, akkor a rövid- és középtávú akciók és követelések - ahogyan utaltunk rájuk a II. rész cselekvési céljaiban - összetartoznak az alapvető, hosszú távú változtatások stratégiájával. Igen, a konkrét ember és a Föld élete kedvéért össze kell kapcsolni ezt a két stratégiát [204]. Ez az oka annak, miért van értelmük éppen az 1992-es Európa még nem egészen lezárt helyzetében azoknak az intenzív erőfeszítéseknek, hogy alulról hassunk az intézményekre. Amilyen kevés várható a velük folytatott egyszerű dialógustól, olyan döntő, hogy felépítsünk egy új szociális bázist, mely elkezd alulról alternatívákat megélni, s máskéntgondolkodásával és konkrét követelményeivel bázisdemokratikus nyomást gyakorol az intézményekre. Ez azt jelenti, hogy az önmagunkon és kis csoportjainkon a hosszú távú változások perspektívájával végzett munka mellett különböző kezdeményezések megszervezéséről is szó van, hogy közösen elérhessünk rövid távú javulásokat is. Ezt csak üdvözölhetik a hivatalos intézmények olyan politikusai és politikusnői, akik maguk is érdekeltek a jelenlegi politikai-gazdasági struktúrák szociális és ökológiai változásaiban. Mert ezek alulról jövő nyomás nélkül kudarcra vannak ítélve. Ebben a szellemben tervez a Kairos Europa - mint az európai marginalizáltak és szolidaritási csoportok közötti "igazságosság-hálózat" előmozdításának kristályosodási pontja - "alulról jövő parlamentet" ("People's Parliament") Strassburgban, 1992. június 5-10. között. Az előkészületek jelenlegi állása szerint az első fázisban az önsegélyező és szolidaritási csoportok Európa legtöbb országából, ill. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika különböző régióiból érkező mintegy 1000 képviselője és képviselőnője öt bizottságban fog találkozni, melyek az alapigények kielégítésének igényéből kiindulva egy alternatív Európa vízióján dolgoznak majd. Azután olyan műhelyeket tervezünk, melyek megfogalmazzák a cselekvési prioritásokat és konkrét követelményeket állítanak fel. Ezeket aztán egy nagy demonstrációban, ill. az Európa Parlament képviselőivel és képviselőnőivel folytatandó kerekasztal-beszélgetésekben a nyilvánosság és a döntéshozó fórumok elé tárjuk. Befejezésül esetleg ifjúsági delegáció megy Strassburgból Brüsszelbe, hogy közvetlenül beszéljen a Bizottsággal. Egyidejűleg több európai városban tervezünk akciókat, hogy nyilvánosan demonstráljuk a bázis növekvő jelenlétét az Európát érintő kérdésekben, és nyomást gyakoroljunk a döntéshozó szervekre. Ez csak egyike annak a sok kezdeményezésnek, melyek a szimbolikus 1992-es évet indítéknak tekintik arra, hogy új szövetségeket bontakoztassanak ki az igazságosságért [205]. Az európai keresztény bázisközösségek már 1991 júliusában nagy találkozót tartottak Párizsban ezzel a témával kapcsolatban. A ferencesek a keresztény báziscsoportok nagy találkozóját hívják össze 1992 júniusára Assisibe. A BUKO (a fejlesztéspolitikai csoportok német szövetségi konferenciája) a G7 következő, müncheni gazdasági csúcstalálkozója alkalmából akciókat és rendezvényeket tervez 1992 júliusában. Szinte történelminek nevezhető esemény, hogy "híd-fórum" alakult a környezetvédő szervezetek, a szakszervezetek és a harmadik világ-szervezetek közötti kooperáció érdekében. Ezügyben közös felvilágosító helyeket szerveztek [206]. Ezzel létrejött annak a plattformja, hogy a régi és új szociális mozgalmak eddigi, meglehetősen feszült viszonya továbbfejlődjék. Európai síkon szintén megvan a különböző kampányok rendszeres koordinációs találkozója. Az USAs-ban "Kairos Észak-Amerika" alakult. Latin-Amerikában rengeteg kezdeményezés van, többek között a Latin-Amerikai Egyházi Tanács részéről. Sok kis és nagy szövetkezéssel megkezdődött a nemzetközi hálózat kiépülése. Mindez kicsinek és kevésnek tűnik az európai-nyugati politikai-gazdasági rendszer hatalmi tömörülései láttán. De Dávid legyőzte Góliátot annak hatalmas fegyverzete és ereje ellenére. A halánték, ahol parittyakövével eltalálta, a mi esetünkben a rendszer képtelensége arra, hogy tökéletesen ellenőrizze az embereket. Amíg az emberek - tekintettel azokra az ellentmondásokra, melyeket a kapitalizmus szükségképpen létrehoz - képesek fájdalmat érezni, addig nem zárható le a rendszer. Bár megkísérli, hogy az információnak dezinformációvá, és az életnek fogyasztássá alakításával elkábítsa és félrevezesse az embereket, de ez sosem lehetséges tökéletesen. Az amerikai hadseregek titkosszolgálatainak igazuk van, hogy a másik, a keleti Góliát legyőzése után most a népi mozgalmaktól, a bázisközösségektől, a felszabadítás teológusaitól, a szolidaritási csoportoktól, az egyházaktól félnek, amennyiben ezek a szegényekkel dolgoznak. Mert a katonai, politikai és gazdasági hatalom biztos kezekben van, de az emberek "szíve és agya" nem. Itt rejlik a mi "tőkénk". De ezt a "tőkét", a nem-uniformizált embereket, csak akkor lehet szaporítani, ha a nevelésben és a kommunikációban szintén ellenstratégiákat fejlesztünk ki. A brazíliai és más latin-amerikai bázisközösségek és népmozgalmak csak azért váltak lehetségessé, mivel egyidejűleg érvényesült "az elnyomottak pedagógiája" (Paulo Freire), mely az embereket saját társadalmi helyzetük analízise és saját lehetőségeik felfedezése révén életalakításuk alanyaivá teszi - ahogyan ezt Greenfield lakosai is megtapasztalták. Amire Európában szükségünk lenne, a báziscsoportok megsokszorozóinak tréning-programja, ahogyan az Sao Paolóban rendelkezésre áll. Latin-Amerikában mindenütt keletkeznek információs és dokumentációs központok is, melyek szisztematikusan fellépnek a gazdasági, politikai és katonai hatalmasok által űzött dezinformációval szemben. Nálunk is létrejött már régebben az alternatív nevelés és a kritikus elleninformáció e kultúrája. Európai vonatkozásban megkezdődött az alternatív információ csoportjait és intézményeit összekötő hálózat kiépítése. [207] Ezeket a kezdeményezéseket meg kell erősíteni. Létezik-e az igazságosság útja Európában - 500 év rablása, elnyomása és pénzszaporító pénzimádata (a németben szójáték: Geldver/m/ehrung) után? Minden említett reményteljes jel ellenére mély kétségek fognak el minket. Ha cselekvési képességünket kizárólag a siker racionálisan várható fokától tennénk függővé, akkor valószínűleg inkább előbb, mint később, föladnánk az ügyet. Annak reális esélye, hogy pozitív választ tudunk adni a kérdéseinkre, az áttekintett időszak történelmi, s inkább bénító tapasztalatai szerint nem túl nagy. Vannak még ezen túlmenő perspektívák is? A tisztán közgazdasági-politikai látásmódot kibővítheti a teológiai. 2. Teológiai megfontolások: Mint európai nők és férfiak, mit kezdhetünk 500 év rablásával, elnyomásával és pénzszaporító pénzimádatával? "A bibliai felfogás szerint a kairos az éjszaka utáni időpont, az az időpont, amikor az alvásból fel kell kelni (Róm 13,11-14). A kairos arra kényszerít minket, hogy önmagunk és embertársaink számára az ítélet prófétái legyünk; arra kényszerít minket, hogy legyőzzük a félelmet, és harcoljunk. De a kairos a remény pillanata is. A kairos kezdete a napnak, melynek fényében képesek vagyunk közösen megtenni a felszabaduláshoz vezető lépéseket. A kairos döntéseket kíván tőlünk mint egyénektől, de sokkal keményebb döntéseket kíván egyházi intézményeinktől." [208] 17. tétel A történelemmel és a jelennel az emberi áldozatok és a természet perspektívájából történő foglalkozás egyik lehetséges bibliai-teológiai kerete a "világbirodalmak" kategóriája. A Biblia tanúsága szerint hatalmuk már megítéltetett és megtöretett. Isten Országa lép föl velük szemben, és a megfeszített Messiás győzelmében jogukhoz segíti a szegényeket és elnyomottakat. Lehet-e ezen a horizonton 1992 a döntés (kairos) ideje Európa számára - az ítélet ideje és az újrakezdés ideje? A keresztény bázisközösségek a sikertől független remény perspektíváját adhatnák a szociális mozgalmak harcához. Európa nagyegyházai az előtt a kérdés előtt állnak, vajon készek-e szakítani a gazdaság-, állam- és egyházteológiák hagyományaival, és prófétai egyházakká válni. Ez magában foglalja a demokrácia és a szabadság nyugati formájának új értékelését, konkrétan a világgazdaság plutokráciájának és gyilkos biztonsági rendszereinek elutasítását, valamint a kritikus-konstruktív fellépést a reálisan létező nyugati demokrácia megjavításáért - különösképpen az EK-belsőpiac folyamatban lévő helyzetében. Az egyházak bűnvallomása azonban csak akkor lenne komoly, ha lennének következményei: 1. magának az egyháznak a struktúrális létében, 2. az áldozatok önszerveződésének világos támogatásában. A velük való szoros kapcsolatban végbemenne a "hitből fakadó isteni igazságosság", mely gyakorlati igazságossághoz vezet. Ha áttekintem a nyugat-európai meghatározottságú világrendszer 500 éves történetét, a "világbirodalmak" bibliai-teológiai kategóriája tör föl bennem. A spanyol nagybirodalom kísérlete, a Pax Britannica, a Pax Americana és ikertestvére, a Pax Sovjetica, és a most keletkezett, immár háromfejű "mélység vadállata" (vö. Jel 13) - ezek mind ugyanazon "evilági séma" (Róm 12,2) alapján épültek fel, mint a perzsa birodalom, amelyben az első apokaliptikus írások és látomások keletkeztek a birodalmak bukásáról és Isten "emberi" Országának eljöveteléről (Dániel 7). A nyugati rendszer történetileg is sokszorosan annak a római birodalomnak az örököse, mellyel szemben a Jelenések könyve (18. fejezet) meghirdeti a remény üzenetét a "ringyó Babilon" és mindazok bukásáról, akik általa meggazdagodtak [209], és amelyről Jézus azt mondja, hogy az Ő országa nem olyan, mint ez, és hogy Ő nem úgy adja a békét, mint a római világrendszer, nevezetesen elnyomás és kényszer által [210]. A Biblia lényegi kérdése ebben a hagyományban így hangzik: Ki a király? Mai nyelven: Kié a hatalom? Ez a Jézus és a római hatalom hordozója, a császár palesztinai helyettese, Pilátus közti dialógus témája, és ez Jézus megfeszítésének fordulópontja (Jn 19. f.). [211] Pilátus azt állítja, ő rendelkezik Jézus - és az egész emberiség - élete és halála fölötti hatalommal (10. v.). Jézus azonban azt válaszolja: "Semmi hatalommal nem rendelkeznél velem szemben, ha nem fölülről adatott volna neked." (11. v.) Azaz a hatalom önmagában véve nem valami rossz. Minden hatalom Istentől van, tehát jó. De bűn, az 1. parancs elleni vétség úgy gondolkodni, cselekedni vagy akár csak úgy berendezni a politikai-gazdasági struktúrákat, mintha létezne önmagunktól való hatalomteljesség. Ezért hamis dolog a gazdaság és a politika kérdéseit elsősorban vagy pláne kizárólagosan etikai kérdésekként kezelni. Ezek elsősorban és mindenekelőtt "teológiai" kérdések. Luther joggal tárgyalja őket a Nagy Katekizmusban mindjárt az elején mint az 1. parancs kérdéseit [212]. A "Ki a király?" kérdés azonos jelentőségű a "Ki az Isten?" kérdéssel. Így a júdeaiak azt mondják Pilátus előtt: "Nekünk nincs királyunk, hacsak nem a császár." (15. v.) Elfelejtették, hogy szent irataik már beszámolnak egy ilyen vitáról. Amikor ugyanis Izrael is királyt akar, "mint a többi népek", akkor Isten azt mondja Sámuelnek: "Nem téged vetettek el, hanem engem vetettek ki abból, hogy király legyek fölöttük." (1 Sám 8,7) Az "Isten Országa", Jézus igehirdetésének központja azt jelenti: "Isten királlyá lesz" (malkuth Jahve). Jézus az "Emberfia", akivel Isten Országa eljön (Dániel 7) - az emberek emberarcú együttélése Istennel, egymással és a természettel (ellentétben azokkal az országokkal, melyeket ragadozó vadállatok testesítenek meg). Jézus nem ezeknek a világrendszereknek a hatalmáért harcol, hanem Ő és "Országa" ezeknek a rendszereknek az ellentmondását, alternatíváját testesíti meg. Ő a Messiás, azaz a felkent "király" Isten Országában. És ez a király hagyja, hogy töviskoronát helyezzenek rá, gúnyból bíborruhába öltöztessék és megkínozzák. A sikertől függetlenül és ezért a szenvedésre készen Isten igazságáról, hűségéről és igazságosságáról tanúskodik. Az Izaiás próféta által megrajzolt "Isten szolgája" vonásait hordozza (Iz 53. f.). "Íme, az ember!" - mondja Pilátus. És ez az ember, aki nem ismeri el a rendszer hatalmát, olyan fenyegető erre a hatalomra, hogy az a politikai forradalmárok büntetésével, a kereszttel sújtja ezért. Ezért kellett El Salvador - az USA által kiképzett és pénzelt - hadseregének lelőnie Romero érseket, amikor parancsmegtagadásra szólította fel a katonákat, és megölnie (a marxista ellenségnek bélyegzett) Ellacuria körüli felszabadítási teológusokat, mivel segítettek legyőzni az emberek "szívében és gondolataiban" a rendszertől való félelmet és függőséget. Nos, az ellen, hogy a jelenlegi helyzet értelmezéséhez fölhasználjuk a zsidó és újszövetségi apokaliptikát, ellenérvként fel szokták hozni: Mindez nem a gazdasági és politikai struktúrák démonizálása-e, mely éppen a konkrét cselekvéstől tart vissza? Ez a félreértés csak úgy jöhet létre, ha nem vesszük észre, hogy az apokaliptikus iratok a földalatti ellenállás irodalmát jelentik [213]. Az "apokalipszis", a kinyilatkoztatás nem borzasztó események ábrázolására vonatkozik, amint egy szélesen elterjedt félreértés véli; hanem a látnok azt látja és hirdeti az üldözötteknek, szenvedőknek és lemészároltaknak, hogy a hatalmasokat, akik itt abszolút hatalmat igényelnek, Isten már megítélte és megfosztotta hatalmuktól, és hogy a győzelmet az erőszakmentes Bárány, Krisztus kapja meg, és vele azok, akik most kitartanak az ellenállásban és nem hajolnak meg a ringyó Babilon és kereskedői előtt. A rendszer által hátrányos helyzetbe taszítottak és üldözöttek számára, a keresztre feszített Messiásukkal az ellenállásban az igazság és a hűség mellett tanúságot tevő emberek számára nincs nagyobb és biztosabb, sőt megdönthetetlenebb vigasztalás és bizonyosabb remény, mint hogy elhiggyék a kinyilatkoztatásnak, hogy Isten már elítélte a hatalmasokat, hogy azok agyaglábakon állnak, és hogy a békességteremtők és az igazságosságra szomjazók győzni fognak a megfeszített Messiással, és hogy Isten már az új eget és új földet készíti elő. Aki úgy véli, lemondhat arról a perspektíváról, hogy Isten maga hajtja végre az ítéletet a fáraón, Babilonon, Rómán, Nyugat-Európán, az USA-n és Japánon, és maga építi az új földet az elnyomottakkal és üldözöttekkel, az a remény végső alapjáról mond le, és mindig kísértést érez majd arra, hogy elfojtsa a realitást a maga borzalmasságában, vagy kételkedjék a harc értelmében. Már Ágoston egyházatya - tanulva az apokaliptikától és az észak-afrikai Tychoniustól - alapvető imperializmuskritikát gyakorolt Róma példáján. A római parcere subiectis et debellare superbos elvet (az alávetetteket védeni és a magukat alá nem vetőket háborúval alávetni) ama hatalomként leplezte le, mely Isten helyébe ül, és amely azon az alapperverzitáson nyugszik, hogy az Isten- és emberszeretet helyébe az önszeretetet rakjuk. Felfedezte ezt a harcot a két életmód és embercsoport között (Istennel a szeretetben és Isten ellen az önszeretetben) a teremtés óta tartó egész történelemben. Ágostontól meg lehet tanulni, hogy az imperializmus kritikájának mindig az összes viszonyok és kapcsolatok kritikájának (sőt az egész kozmosz kritikájának) kell lennie - attól kezdve, hogyan viszonyulnak az egyének saját életükhöz, egészen a politikai-gazdasági nagystruktúrák kritikájáig. Azaz mindig a struktúrák és személyek egyidejű megváltoztatásáról van szó [214]. Ágoston Róma bukása után, Kr. u. 410-ben írta De civitate Dei c. munkáját, miután a nyugati gótok Alarik vezetésével meghódították és elpusztították a várost. Ez valamiképpen könnyű volt, összevetve a mi feladatunkkal. Mert az a vadállat, melynek vére a pénz (Hobbes), az a világrendszer, melytől ma az emberiség kétharmada szenved, és amely teljesen nyíltan az egoizmust hirdeti alapelvének, éppen új diadalt készül ülni. Addig fegyverkezett, míg halálba vitt egy másik birodalmat, és egy gőgös, magát alávetni nem akarót háborúval tepert le, és úgy tűnik, vitathatatlan győztesként áll itt. Az egész világ meghajol előtte. Aki nem teszi, azt vagy bolondnak nevezik, vagy elteszik láb alól. Ebben a helyzetben nem túlbecsülhető jelentőségű, ha a bibliai üzenetből világos perspektívát és azt a bizonyosságot nyerhetjük, hogy ez a hatalom már megítéltetett, lábai szétmorzsolódnak, belső ellentmondásai gyógyíthatatlan betegségre utalnak, és hogy Isten Országának és üdvözítő működésének jelei rejtetten növekednek köztünk. Ezt az Isten ítéletének közelsége és az Ő gyógyító, megmentő - Isten Messiásában kinyilatkoztatott működése szerinti tájékozódást az Újszövetség a "kairos" fogalmával jelzi. Ez a döntés időpontját jelenti, melyet nem szabad elszalasztani, de azt az Istentől adott lehetőséget is, hogy megragadjuk ezt az időpontot - hogy a halál hatalmaitól való függőségbe ágyazott önszeretettől megtérjünk az Isten szeretetéből fakadó, szabad életre igazságosságban. Ez nemcsak a történelmi békeegyházak alapja és perspektívája, hanem számtalan keresztény bázisközösségé is szerte a Földön. Ezeknek a formái a klasszikus rendektől a báziscsoportokig terjednek, tehát egyáltalán nem mindegyiküknek azonos az intenzitása, minősége és kisugárzó ereje. Ezért nem is szabad őket idealizálni. De azt hiszem, hogy az áldozatok és szociális mozgalmaik harcához különleges módon kell hozzájárulniok [215]. 1. A keresztény bázisközösségek szilárdan alapozhatnak a köztünk jelszerűen megkezdődött Isten Országa rendíthetetlen reményére. Ezzel reményük messze túlnyúlik cselekvéseik eredményén, csalódásokon, saját gyöngeségeiken és magán a halálon is. Ennek a reménynek a kifejeződése az imádságuk, szilárd belegyökerezésük abba a bibliai üzenetbe, hogy Isten maga segíti jogaikhoz a szegényeket, továbbá hogy megosztják az élet kenyerét meg a megmentés és felszabadítás kelyhét, közösségük Jézusban és Jézussal, a Messiással és az Ő szegényeivel. "Az Isten Országa nem evés és ivás, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben." (Róm 14,17) Ez a Szentlélekben való remény a harc minden erőfeszítésében levegőt, nagy lélegzetet biztosít, és örömet. Ezek a közösségek - már létükben, és nem csupán cselekedeteikben - jelei Isten szeretetteljes teremtő erejének, Isten Lelke hatalmának, hogy saját énükre irányuló egyedeket átalakítson egy Istennel és egymással való új közösség embereivé. Természetesen a bázisközösségekben is vannak konfliktusok és válságok. De ezek a közösségek annak a bizonyságai, hogy a konfliktusokat és válságokat lehet másképp is megoldani, mint elnyomással és erőszakkal. Ők a föld sója és a világ világossága. Tekintettel éppen az intézményes egyházakkal kapcsolatban szerzett sok csalódásra, ezek a közösségek sok keresztény nő és férfi számára a remény forrásai - azé a reményé, hogy Isten erősebb, mint bűneink és halandóságunk. 2. A keresztény bázisközösségeknek és -csoportoknak nem kell tekintettel lenniök a pénztől való függésre. Ezért képesek a tőke hatalmát - mely igényt tart arra, hogy döntsön az emberek és a természet életéről és haláláról - néven nevezni és destruktív jellegében leleplezni. Ezáltal képesek áttörni azt a tabut, amely a tőke szaporításának mechanizmusát mint valami bálványt veszi körül, és szabad tereket kiharcolni. Így képesek, mint egykor Róma keresztényei, megtagadni e birodalom "császárától" a hódolatot, ami persze a kétharmadvilágban, az Impérium perifériáján, mártíriumhoz vezethet. Nem lenne szabad alábecsülni azt a hatalmat, mely a bázisközösségeknek ezen a helyen adatott. Az 500 éves kapitalista rendszer lényege a világ átkapitalizálása a hatalom és a gazdagság növelése érdekében. Ezért e rendszer idegeit érinti, ha egy közösség tagja Írországban azt mondja: "We are trying to marginalize money" (megpróbáljuk a peremre szorítani a pénzt). A bázisközösségek talán legfontosabb feladata, hogy annyira, amennyire lehetséges, visszaszorítsák európai társadalmunkban a látszólag mindent uraló pénz hatalmát. Itt nem többről és nem kevesebbről van szó, mint hogy megfosszuk hatalmától a Mammon halálos bálványát, és teret teremtsünk Isten szeretetének és az igazságosságnak. A bázisközösségek itt a mi nyugati társadalmunk minden spirituális, valamint szociális és ökológiai problémájának gyökerét érintik és befolyásolják. Itt adják a tájékozódás és a remény jeleit minden ember, s nemcsak a keresztények számára. 3. A látszólagos alternatívanélküliség idején a keresztény bázisközösségek és -csoportok képesek alternatív életet felmutatni, el egészen a vagyonközösségig, az ökologikus gazdálkodási módig, a férfiak és nők közötti új kapcsolatokig és a bázisdemokratikus döntési formákig. Éppen a bürokratikus szocializmus gyöngeségét - hogy az emberek megújítása nélkül akart új társadalmi struktúrákat keresni - győzi le elvileg, és csírájában gyakorlatilag is egy-egy konkrét bázisközösség. Így ezek egy új kultúra sóját jelentik, és világosságot mások számára, akik e világrendszer sötétsége és félrevezető fényszórói között az igazságosság útját keresik. Minden másnál jobban szükségünk van annak példáira, hogy lehetségesek alternatívák. Természetesen sem a bibliai ígéretek, sem a realista analízis alapján nem indulhatunk ki abból, hogy minden ember bázisközösségekbe fog szerveződni. Erre csak akkor kerül sor, amikor Isten Országa a maga teljességében eljön. De az alternatívák jelei ébren tartják az alternatívák és a transzformáció keresését, és nem hagyják kihalni a reményt. Ez fontos a rendszer áldozataival és a szociális mozgalmakkal folytatott közös munkában. Ez a koalícióképződés - stratégiai megfontolásaink értelmében - központi jelentőségű abbéli szerepük szempontjából, hogy a hosszú távú társadalmi változások katalizátorai legyenek. Az igazságosság útja, melyet a keresztény bázisközösségek keresnek, és melyet csak értetlen emberek érthetnek félre világtól való menekülésként, nagy jelentőséggel bír a "magas politika" szempontjából, mivel kivonja magát evilág birodalmainak alapelve alól, és alapvető alternatívát él meg - mint a Messiás Názáreti Jézus, aki politikai-közgazdasági analízisét és ellentervét ezekben a szavakban foglalja össze tömören: "Tudjátok, hogy akik uralkodóknak számítanak, elnyomják népeiket, és a hatalmasok visszaélnek az emberek fölötti hatalmukkal. De köztetek ne így legyen, hanem aki közületek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok, és aki közületek első akar lenni, legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy kiszolgáltassa magát, hanem hogy szolgáljon, és odaadja életét sokakért váltságdíjként." (Mk 10,42-45) Nos, a "kairos", az Európában és Európáért való döntési idő kérdése szempontjából itt egy nagyon súlyos probléma jelentkezik, amely még 500 évnél is távolabbra nyúlik vissza a történelembe. Ez a nagyegyházak viszonyát érinti az államhoz és a hatalomhoz az ún. konstantini fordulat óta. Akkoriban, Kr. u. 312-ben Konstantin abbahagyta a keresztényüldözést és maga is kereszténnyé lett; néhány évtizeddel később Theodosius császár államvallássá nyilvánította a kereszténységet. Nem lett ezzel kihúzva a szociáltörténeti talaj az állammal és a hatalommal szembeni őskeresztény-apokaliptikus magatartásmód alól? Nem kellett-e az egyházaknak új kiindulópontot találniok azzal az állammal és társadalommal szemben, mely önmagát elvileg nyitottnak nyilvánította a keresztény üzenet iránt? Nem lett volna-e Istennek az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése iránti szeretetének az elárulása, ha a világ iránti felelősségnek és a világformálásnak ezt az esélyét nem ragadták volna meg? [216] A dél-afrikai Kairos-dokumentum megkísérli, hogy az "államteológia, egyházteológia és prófétai teológia" megkülönböztetésével birkózzék meg ezzel a problémával, és Louise és Willy Schottroff bemutatták azokat a bibliai hagyományokat és azok magyarázati módjait, melyek e teológiatípusok mögött állnak [217]. Az államteológia azokban a szövegekben keresi bibliai megalapozását, melyekben a fiatal izraeli királyság Saul, Dávid és Salamon idején, Kr. e. a 10. században azon fáradozik, hogy különösen a szabad parasztok ellenállásával szemben (vö. Bírák könyve 9. f.) érvényre jusson. Ehhez felhasználják a régi Kelet királyideológiáját, mely szerint a király mint Isten fia gondoskodik a biztonságról és békéről kifelé, valamint a jogról, az igazságosságról és a jólétről befelé (vö. pl. 71. zsoltár). Jan Assmann egy hatásos monográfiában (Ma'at. Igazságosság és halhatatlanság a régi Egyiptomban, 1990) kidolgozta ennek az elképzelési komplexumnak az eredetét és struktúráját. A mi összefüggésünk szempontjából az a fontos, hogy egy létrejött osztálytársadalom helyzetében a király éppen azáltal garanciája az igazságosságnak, hogy a kicsiket és gyöngéket megvédi a mágnások (nagybirtokosok, hivatalnokok stb) túlerejével szemben. Assmann ezt az elvet "vertikális szolidaritásnak" nevezi (ma'at - igazságosság fölülről). Miután Izrael egyszer bevezette a királyságot, nyilvánvalóan ez volt az a pont, ahol össze lehetett kapcsolni Jahve jogakaratát a hagyományos elképzelésekkel, noha annak tulajdonképpen a nem-hierarchikus társadalmi struktúra felel meg (Assmann ezt a "horizontális szolidaritás" modelljének nevezi). Két olyan király van, Dávid az egész országra vonatkozóan és Jozija a déli országrészre vonatkozóan, akik a bibliai hagyományok tanúsága szerint közel kerültek az igazságosságot teremtő királyság ideáljához. A Második Törvénykönyv klasszikusan fogalmazta meg, milyennek kell lennie annak a királynak, aki Jahve számára elfogadható és Izrael alternatív társadalomtervezetével összeegyeztethető lenne: legyen a népből származó, ne tolja magát a nép fölé, ne halmozza a kiváltságokat és szigorúan igazodjék a Jahve megszabta joghoz (MTörv 17,14-20). Ezt a modellt én "a hatalom megzabolázásának" nevezem. Összességében azonban Izraelben megbukott a királyság kísérlete (véglegesen 722-ben az északi, és 586-ban a déli országrész számára). Ahelyett, hogy jogot teremtettek volna a szegények és gyöngék számára a gazdagokkal és erősekkel szemben, a királyok többségükben éppen a földarabolódó társadalom kifejezői voltak. A 9. századtól, Illés és Elizeus korától ezért a próféták szövetkeznek a szabad parasztokkal, a szegényekkel és az elnyomottakkal a királysággal szemben, hogy panaszt emeljenek Isten jogáért és igazságosságáért a hatalommal szemben. Ámosz, Izaiás és Mikeás a legismertebb nevek. Ezért adja a Kairos-dokumentum a prófétai teológia nevet ennek a kritikus kezdeményezésnek. Az államteológia azonban mindenekelőtt egy újszövetségi szöveget szokott felvonultatni: Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levele 13. fejezetének 1-7. versét. Itt ez áll: "Mindenki rendelje alá magát a kiemelt (nyilvános) hatalmaknak. Mert nem létezik (nyilvános) hatalom, csak Istentől... Mert a (nyilvános) hatalom birtokosai nem a jótettől rettentenek el, hanem a rossztól... " [218]. L. Schottroff kimutatta, hogy ez a szakasz azoknak a zsidó és keresztény szövegeknek a hagyományába tartozik, melyek megpróbálnak megbirkózni Isten népének azzal a helyzetével, hogy a világbirodalmak uralma alá került az önálló államiság Kr. e. 586-os összeomlásával. A döntő az, hogy a nép saját szövetségében megtartja annak szabadságát, hogy a Tóra, Isten akarata szerint éljen. Amíg ez lehetséges, korlátozott lojalitást lehet képviselni a világbirodalommal szemben (Jeremiás, Dániel, Jézus a Mk-evangéliumban, 12,13-17). A Róm 13-ban ehhez hozzájön, hogy a gyülekezet azt is elismerheti, ha a római világbirodalom nyilvános joga a gonosztettet megbünteti, a jótettet pedig megjutalmazza - hiszen Isten a jót akarja. Ezen a ponton tehát lehet lojalitási nyilatkozatot tenni. Ez azonban éppenséggel kevesebb, mint amennyit a Birodalom kíván. Mert az totális elismerést akar, megkívánja, hogy áldozatot mutassanak be a császárnak. Ezért kerül sor a Róm 13 értelmében vett, relatív lojalitási nyilatkozat ellenére a keresztényüldözésre, amint Jézus Pilátus előtt tett kijelentése ellenére - miszerint Isten adta Pilátusnak a hatalmat, hatalma úgyszólván Istentől jóváhagyott hatalom - a keresztre feszítésre. Így aztán a Jelenések könyvének 13. fejezete, mely ugyanazt a római birodalmat a mélység vadállataként ábrázolja, nem áll ellentmondásban a Róm 13-mal. A két szöveg közti feszültség annak a kifejeződése, hogy az a gyülekezet, amely csak relatív lojalitást gyakorol a világbirodalommal szemben - tehát nem forgat a fejében közvetlen politikai átalakítást, de az abszolút engedelmességre mondott "nem"-e és alternatív élete révén kivonja magát e birodalom struktúráiból -, megszüntethetetlen konfliktusban él a rendszerrel, és szélsőséges esetekben mártíriumot szenved. A Róm 13,1-7-tel tehát semmiféle államteológia nem alapozható meg, sőt, közvetlen etikai útmutatások sem olvashatók ki belőle arra az esetre, ha a keresztények egyszer maguk ragadják meg a politikai hatalmat. Erre nézve az egész Újszövetségben egyetlen egy szöveg sem található, mivel ez kívül esett az őskereszténység konkrét szocio-politikai feltételein. Mi tehát a teendő, ha ez a helyzet bekövetkezik? Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy ez egyáltalán legitim kérdés-e. Minden új történelmi helyzetet a bibliai hagyományok szelleme, és nem a betű szerint kell megítélni. A Biblia maga azt a folyamatos fáradozást tükrözi, hogy minden történelmi kihívást az Istennel kapcsolatos addigi hittapasztatatok segítségével dolgozzanak fel. És éppenséggel létezik egy kapcsolódási pont a héber Bibliában, amikor is Izraelnek, mely később északi és déli országrészre szakadt, a Kr. e. 11. és 6. sz. között azzal a ténnyel kellett szembenéznie, hogy olyan királyság volt, mint a többi népeké. Ebben a korszakban ment végbe az a - később megbukott - kísérlet, hogy a királyság politikai-közgazdasági struktúráját hozzákössék a Jahve szabta joghoz, hogy megzabolázzák a hatalmat. Amennyiben a nyugati egyházak (és teológusok) Konstantin után megkísérelték, hogy a hatalmat a joghoz kössék és egyidejűleg prófétai, kritikus-konstruktív távolságot tartsanak a hatalommal szemben, hivatkozhattak Izrael történetének egy bizonyos fázisára, még ha az kudarcba fulladt is. Igazolódott-e ez a kezdeményezés a nyugati történelemben, és tekintettel Európa jelenlegi helyzetére a világrendszerben, legitim opció-e még? Erre a kérdésre és a lehetséges válaszokra itt csak utalhatunk, és további intenzív feldolgozást igényelnek. Először is egy csapdától kell óvni. Nem minden jog azonos egymással. A régi izraeli jog egy, a konfliktuspartnerek közti assszimmetrikus hatalmi helyzetben próbálja meg Jahve szerető, megmentő cselekvésének megfelelően a gyöngébbet óvni és támogatni. Az "ítélni, bíráskodni" héber szava, a "saphat" azt jelenti: egy zavart viszonyt helyrehozni. Ezért a "bíró" "megmentőt" is jelent, nevezetesen a szegények és gyöngék megmentőjét [219]. Ezért az igazságosságot bibliai értelemben mindig a gyöngébb felől, "alulról" kell nézni. A római jog viszont a birtok és a birtoklók védelme. Ennek figyelmen kívül hagyása vezette Luthert végzetes félreértésére és téves magatartására a parasztháborút illetően, ami - a birodalmi jog római minta szerinti reformjának minden teológiailag fontos megfontolása ellenére - a keletkezőben lévő abszolutizmus tiszta alátámasztásaként hatott [220]. Azonban a mai helyzetre való tekintettel és figyelembe véve Európa 500 éves történetét a világrendszerben, mindenekelőtt azt a problémát kell teljesen újra feldolgozni, amely csak úgy hemzseg a kétértelműségektől, és amely elködösíti az egyházak teológiai ítélőerejét, nevezetesen a demokrácia, és annak nyomán a szabadság problémáját. Úgy tűnik, a nyugati egyházaknak itt könnyű dolguk van. Mert nincs-e a demokratikus jog- és alkotmányos állam a definíciója értelmében a joghoz kötve, és ezért "a hatalom megzabolázásának" hagyományában nem eleve legitim-e teológiailag? Itt igen részletesen meg kellene vizsgálni a jog és az alkotmányok történetét a nyugati kapitalista államokban. Természetesen vannak e területen olyan vívmányok, melyeket meg kell védeni, jobban mondva: melyekhez kapcsolódni lehet, hogy kiépítsük és továbbfejlesszük őket. Ezek közé tartozik minden bizonnyal a politikai hatalom ellenőrzése a hatalommegosztás révén, vagy az emberi jogok - különösen, ha az egyéni polgári jogokat kiegészítik a szociális és ökológiai jogokkal, amint ezt az ENSZ keretében megkísérlik. De voltak és vannak a demokrácia nyugati formájának - éppenséggel fokozódóan nagy - hiányosságai, melyeket még a demokrácia kérdése teológiai átlátásának igen tiszteletreméltó kísérletei is alig vesznek észre [221]. John Locke, a nyugati alkotmányok atyja óta a polgári állam fő feladatának a tulajdon védelmét tekintik [222]. Eközben a tulajdont nemcsak a javak és termelőeszközök tulajdonaként határozzák, hanem a saját személy, és különösen a saját munkaerő, valamint a személyes jogok tulajdonaként is. Csak azt nem kérdezik meg, melyik tulajdonos rendelkezik több hatalommal a szocio-közgazdasági harcban, a munkaerő tulajdonosa, vagy a termelőeszközök tulajdonosa. Ily módon az állam végső soron az erősebbeket védelmezi (nevezetesen a tőketulajdonosokat), ha a gyöngébbek nem harcolják ki jogaikat. Ez a tendencia megmaradt azután is, hogy megszüntették a rabszolgaságot, a nyugati demokrácia gyanús születési hibáját. A probléma az utóbbi húsz évben annál is inkább kiéleződik, hogy a tőke transznacionalizálódott, és ily módon még jobban kivonta magát a politikai intézmények ellenőrzése alól. Az EK keretében ehhez még hozzájön, hogy a piac anélkül jött létre, hogy léteznék egy törvényhozói illetékességgel és a hatékony szociálpolitika lehetőségével rendelkező, reprezentatív parlament. Azonkívül, mint mondtuk, a tőkének sikerült a fejlődés legutóbbi fázisában megnyernie az államot a maga koncentrációs és akkumulációs érdekeinek, és ugyanakkor a munkásmozgalom által kiharcolt szociális jogokat még a centrum országaiban is egyre jobban leépítenie. Amint láttuk, kormányaink nemcsak különösen szívesen támogatják nemzetközileg az antidemokratikus vagy látszólag demokratikus kormányokat, amennyiben azok csak a nyugati tőke számára biztosítanak szabad kezet, hanem a 7 nagy ipari nemzet (G7) gazdasági csúcsának formájában közösen viselik a teljes felelősséget is azon világgazdasági intézmények plutokráciájáért, melyek szinte diktatórikus teljhatalmat gyakorolnak a kétharmadvilág eladósodott országain. Az alacsonyabb és közepes intenzitású biztonsági stratégiák alkotják az erőszakos eszközöket annak megakadályozására, hogy szociális mozgalmak igazságosabb és demokratikusabb társadalmi rendet fejlesszenek ki. Ráadásul a 2. Santa Fé-dokumentum azt mutatja, mint mondtuk, hogy maga a demokrácia fogalma még - liberális eredetén túlmenően - a birtokhoz kötődik. E dokumentum ugyanis a demokrácia társadalmi tartalmának a szabad tőkepiacot és a szabad vállalkozást nevezi. A politikai intézmények közül a választott kormányokat "időleges kormányokként" értékeli le. Fontosabbak a hadsereg, a civil bürokrácia és a rendőrséget magában foglaló igazságszolgáltatás "permanens kormányzati formái" - mondja a dokumentum, és mindezt "demokratikus kapitalizmusnak" nevezi. Ez azt mutatja, hogy a szabadság fogalmát is, mely a demokrácia fogalmával együtt meghatározza a nyugati ideológiát, ugyanaz a kétértelműség jellemzi. A szabadság a liberális világpiacon az erősebb hatalmát jelenti, el egészen az 500 éve alávetettek adósságszolgaságáig a függővé tett országokban. És ahol a centrum országaiban az állami szociál- és rendpolitika, valamint a szakszervezetek ellenhatalma révén viszonylag védik is a gyöngébbek szabadságát, a tőke transznacionális hatalma egyre jobban aláássa ezeket a jogokat. A "demokrácia" és a "szabadság" témáit tehát sosem szabad tisztán politikai témaként megragadni, hanem mindig politikai-közgazdasági összefüggésükben kell látni őket. Éppen ebben a helyzetben veszélyes különösen az a teológia, melyet a dél-afrikai Kairos-dokumentum egyházteológiának nevez. Ez "kiengesztelődésről" beszél, de a hatalmasokkal való "kompromisszumra" gondol. Egy aszimmetrikus hatalmi helyzetben ez annyit jelent, mint az erősebb pártjára állni. A kiengesztelődés igazságosság és jóvátétel nélkül nem más, mint a jogtalanság folytatása. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyja, hogy az ellenségszeretet az Újszövetségben azt jelenti, hogy az ellenséget áldással, imádsággal, szeretettel és az igazság nyílt megvallásával megtérésre, egy új közösség értelmében vett megváltozásra juttatjuk el [223]. Mi következik mindebből a nagyegyházak számára, tekintettel Európa 500 éves történetére és új hatalmi koncentrációjára? - Ha szemügyre vesszük azokat a rémtetteket, melyeket ebben az időszakban Krisztus és az egyház nevében elkövettek, akár negatív istenbizonyítékról is beszélhetünk. Krisztus képét sok esetben teljesen elhomályosították, sőt ellenkezőjére fordították, kezdve attól, amit Las Casas írt, a misszió és a gyarmatosítás sokféle tudatos vagy öntudatlan azonosításán és szövetségén keresztül odáig, hogy a német keresztények támogatták Hitlert, és Bush istenkáromló módon imádkozott az Öböl-háború kapcsán. 1992 az az év, amelyben nekünk és egyházainknak - ha azt akarjuk, hogy továbbra is megszólíthatók legyünk mint keresztények és Krisztus egyházai - megvan az az esélyünk, hogy nyilvánosan és egyértelműen szakítsunk minden a hatalommal konformis "államteológiával" és elleplező "egyházteológiával". Egyben a nyugati demokrácia fogalma és valósága is vizsgázik. A kritérium az a kérdés, hogy nemzeti és európai alkotmányainkban és intézményeinkben, valamint az ENSZ nemzetközi alkotmányaiban hol védik meg a jogot (a bibliai hagyományok értelmében a szegények jogaként!), és hol nem. Ahol nem védik meg, ott prófétailag föl kell lépnünk a gyöngébbek jogáért, és nem a többség jogáért, és ennek érdekében új, demokratikus struktúrákat is kell követelnünk, éppen egy olyan, részben még nyitott helyzetben, mint a jelenlegi helyzet Nyugat-Európában. - Tekintettel a világgazdasági struktúrákra, teljes nyíltsággal, meg a demokrácia és a szabadság nevében részt veszünk a transznacionális tőke diktatúrájában és annak gyilkos konfliktus-stratégiákkal történő biztosításában. A nagyegyházak nem vették észre, hogy 500 év óta az abszolút engedelmességet követelő hatalom kérdése áttevődött a politikáról a gazdaságra. Ezért nekünk mint keresztényeknek és egyházaknak - tekintettel az 500 éves kizsákmányolás és népirtás áldozatainak kiáltására - alapvetően ellene kell mondanunk nemcsak az állam- és egyházteológiának, hanem a kapitalista gazdaság törvényeihez alkalmazkodott teológiának is. A gazdasági teológia a császárnak bemutatott áldozat, mai feltételek között. Itt a piacról nem mint az emberek által termelt javaknak az emberi alapigények kielégítésére történő biztosítása és elosztása eszközéről van szó. Erre igent lehet mondani, amint a Róm 13 tette a római birodalom jogi funkciójára vonatkozóan. De arra vagyunk hivatva, hogy nemet mondjunk a világgazdaság kapitalista, ún. szabad piacára, amely a mind nagyobb hatalom és gazdagság akkumulációjára rendezkedett be, és amely ma "totális piacként" kínálja magát (Hinkelammert). Európa nagyegyházainak ez az ellenemondása a gazdasági-, állam- és egyházteológiának hogyan képzelhető el? Teológiailag nézve a bűnvallás lenne a kézenfekvő forma. Dietrich Bonhoeffer javasolt egy ilyet, amely - jóllehet a náci diktatúra zsidóüldözésének meghatározott kontextusában fogalmazta meg - az egész 500 éves korszakra vonatkozó lényeget kimondja: "Az egyház megvallja, hogy látta a brutális erőszak önkényes alkalmazását, számtalan ártatlan testi és lelki szenvedését, az elnyomást, a gyűlöletet és a gyilkolást, anélkül hogy fölemelte volna a szavát és utakat talált volna arra, hogy segítségükre siessen. Bűnössé vált Jézus Krisztus leggyöngébb és legvédtelenebb testvérei életének pusztulásában." [224] Ám ha az ember látja azt az aggodalmaskodást, ahogyan a német egyházak magához a Stuttgarti Bűnvallomáshoz viszonyultak [225], és hogy mennyire ki vannak téve az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése zsinati folyamatának az ökumenikus összejöveteleken alkotott megfogalmazásai annak a veszélynek, hogy tisztán retorikai célokat szolgáljanak, akkor habozik, hogy egyszerűen az egyházak bűnvallomásáért dolgozzék. Ha az egyházak egyáltalán észreveszik 1992-ben azt a szellemi kötelezettséget, ill. esélyt, hogy lépéseket tegyenek a bűnbánat irányában - aminek a gyülekezetek és a nagyegyházak társadalmi helyzetében kevés jele mutatkozik -, akkor ez csak abban az esetben tekinthető komolynak, ha világos következtetéseket vonnak le a (strukturális) létre és cselekvésre nézve, az említett kettős stratégia értelmében. Ami a létet illeti, mindenekelőtt arról van szó, hogy az egyházi pénzügyi és szolgálati struktúrákat kivonják a kapitalista pénzgazdaság szövevényéből. A cselekvést illetően a megtérés magva abban állna, hogy világosan támogatják a nyugat-európai rendszer befolyásától szenvedők önsegélyező szervezeteit és a velük szolidáris mozgalmakat Európán belül és kívül. Ezek tagadásait, alternatívaépítéseit, politikai követelményeit együtthordozni azt jelentené, hogy szoros közösségbe lépnének azokkal, akik a Biblia felvilágosítása szerint az elsők Isten Országában - és így talán utolsókként maguk is részesülhetnének Isten Országában. Itt vetődik azonban fel Nikodémus kérdése: "Hogyan történhetik meg ez?" (Jn 3) A dél-afrikai és közép-amerikai Kairos-dokumentumok és a kétharmadvilág egyik teológuscsoportja által kidolgozott Damaszkusz-dokumentum [226] ilyen bűnbánatra és megtérésre szólított fel minket. De mi, európai férfiak és nők sosem jutnánk el erre a megtérésre, ha csak a követelést hallanánk meg benne. Tudjuk, hogy ezt a követelményt sem mint egyének, sem mint egyházak nem vagyunk képesek teljesíteni. Mert ha teljesíteni akarnánk, hogyan lennénk képesek jóvátenni azt az adósságot, melyet az 500 éves kizsákmányolással és népirtással vettünk magunkra? És hogyan lennénk képesek egyszerre lerázni magunkról "a bűn" történelmileg megnőtt "struktúráit", vagy átépíteni őket az igazságosság és a jóvátétel struktúráivá, aminek megtérésünk döntő részét kellene jelentenie? A mi helyzetünkben kézzelfogható számunkra az, amit a klasszikus teológia áteredő bűnnek nevezett [227]. Ezért félünk és nem látunk kivezető utat. Számunkra, az igazságtalanok számára csak úgy kezdődhetik el az igazságosság, hogy igazságtalanságunk áldozatai kezdeményezik a mi elfogadásunkat. Ez azáltal történik, hogy felszólítanak minket, az ellenségeiket, váljunk barátaikká, és az igazságosságért folytatott harcukban álljunk az ő oldalukra. Máté evangéliumában az áll (25,31 kk.), hogy Jézus azokban rejtőzik, akik éheznek, szomjaznak, nincsen ruhájuk és házuk, és akiktől elrabolták szabadságukat. Ezt mi többnyire követelménynek halljuk. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy képesek vagyunk találkozni Istennel a szegényekben, ha szolidárissá válunk azokkal, akiknek alapigényeit a rendszer lábbal tapossa. Krisztus jelen van a szegényekben, akikben megbocsátást kínál nekünk, amennyiben előfeltételek nélkül meghív minket, hogy álljunk az ő oldalukra és ezzel Isten oldalára. Az általunk elnyomottak meghívása nélkül, anélkül, hogy mi erre a meghívásra válaszolva szoros kapcsolatba lépnénk velük, nem adathatik meg nekünk a felszabadulás öröme. A jezsuiták paraguayi "Misszió"-járól szóló filmben van egy hatásos jelenet. Egy jezsuita meggyőzi az egyik spanyol rabszolgavadászt, hogy megszabadulhat bűnétől, ha fegyvereit elviszi az indiókhoz és bocsánatot kér. A film azt mutatja, hogyan cipeli fel a férfi a nehéz köteget a hegyre és hogyan esik térdre az indiók előtt, akik egy pillanatra felemelik a fegyvereket, hogy lelőjék a gyűlölt ellenséget. De aztán egyikük kést fog és elvágja a tartókötelet. A fegyverköteg legurul a hegyről, az ellenségek átölelhetik egymást, és a "megtért" spanyol ettől kezdve az ő oldalukon él és harcol. Így a Kairos-dokumentumok annak jelei, hogy Isten az áldozatainkban, az általunk Megfeszítettben és az Ő szegényeiben akar elfogadni minket, egy késvágással megszabadítani a múlt bűnétől és terhétől, ha készek vagyunk engedni, hogy átöleljenek minket, és készek vagyunk az ő oldalukra állni harcukban, hogy további ellenségeket nyerjünk meg barátoknak. Ezt nevezi a klasszikus teológia "Isten igazságossága hitből való elfogadásának" (Róm 3,21-22). Ez odavezet, hogy "az igazságtalanság fegyvereit" átkovácsoljuk "az igazságosság fegyvereivé" (Róm 6,13). És odavezet, hogy nem alkalmazkodunk "evilág struktúráihoz" ("skhémata tou kosmou"), és felismerjük és megtesszük a "jótevő, jó és tökéletes" Isten akaratát (Róm 12,2). Jegyzetek 1. Vö. többek között U. Duchrow, 1990; J. de Santa Ana, 1990; A. G. Frank - M. Fuentes-Frank, 1990. 2. Vö. Junge Kirche, 1990, 556. o. 3. Vö. J. de Santa Ana, i. m. 4. Vö. U. Duchrow, G. Eisenbürger, J. Hippler, 1991. 5. Továbbiak e kezdeményezés módszeréhez ld. alább, az 5. szakaszban. 6. Idézi G. Gutiérrez, 1990, 141. o. 7. Idézi Las Casas, 1541-42 ad. Enzensberger, 13. o. 8. Idézi Gutiérrez, i. m. 197. o.; vö. Las Casas, i. m. 26. o. 9. Las Casas, i. m. 27. o. 10. 64. o. 11. F. Mires, 1989. Az európai-nyugati uralomtól szenvedő Latin-Amerika egész történetéhez ld. Galeano, 1985. 12. Uo. 13. o. 13. Vö. C. Bauer, 1965. 14a. Vö. K. G. Zinn, 1989, 62. o. 14b. Ld. Armstrong. 15. Vö. Mires, i. m. 17. kk. o. 16. Vö. G. Ogger, 1978. 17. Vö. Mires, i. m. 15. o. 18. Las Casas, i. m. 85. o.; vö. Luther a bankokról és a kereskedelmi társaságokról, s azok monopolpraktikáiról: "... Minden áru a kezükben van, és azt csinálnak vele, amit akarnak, és minden szégyen nélkül űzik a föntebb említett dolgokat; tetszésük szerint emelik és csökkentik az árakat, elnyomnak és tönkretesznek minden kiskereskedőt, amint a cápa a kis halakat a tengerben, éppen mintha Isten teremtményeinek urai lennének, akiket a hit és a szeretet egyetlen törvénye sem köt." - Von Kaufshandlung und Wucher, 1524; vö. U. Duchrow, 1987, 81. o. 19. Vö. U. Duchrow, 1988, 16-17. o. 20. Wallerstein, i. m. 30-31. o. 21. Vö. Wallerstein, i. m. 32. kk. o. 22. Vö. uo. 99. kk. o. 23. Vö. K. G. Zinn, i. m. 108. kk. o. 24. Vö. Wallerstein, i. m. 111. kk. o. 25. Vö. Zinn, i. m. 55. és 226. kk. o. 26. Vö. Zinn, i. m. 24. kk. és 55. kk. o. 27. Vö. Kennedy, i. m. 33. o. 28. Uo. 7. o. 29. Uo. 150. kk. o. 30. Uo. 170. kk. és 201. kk. o. 31. Uo. 176. o. 32. Uo. 245. kk. o. 33. Uo. 249. kk. o. 34. Uo. 252. o. 35. Vö. U. Duchrow, 1987, 149. o. 36. Vö. Todorov, i. m. 18. kk. és Mires, i. m. 36. o. 37. Vö. Mires, i. m. 42. o. 38. Uo. 82. kk. o. 39. Uo. 32. kk. o. 40. A következőkhöz vö. Mires, i. m. 67. kk. o. 41. Uo. 71. o. 42. Idézi Mires, i. m. 74. o. 43. Vö. uo. 77. o. 44. Vö. uo. 101. kk. és 125. kk. o. 45. Vö. uo. 210. kk. o. 46. Vö. uo. 120. kk. és 147. kk. o., valamint Gutiérrez, i. m. 47. E folyamatot illetően ld. Gutiérrez, i. m. 166. kk. o. 48. Vö. U. Duchrow, 1987, 42. kk. o., és uő., 1988, 17. kk. o. 49. Vö. pl. Wallerstein, i. m. 42. kk. o., és Zinn, i. m. 267. o. 50. Kennedy, i. m. 69. kk. o. és több helyen. 51. Vö. uo. 103. o.; Wallerstein, i. m. 265. kk. o., és Mires, i. m. 12. kk. o. 52. Vö. H. Lüthi, 1967 53. Wallerstein, i. m. 47. o. 54. A következőkhöz vö. Wallerstein, i. m. 271. kk., Kennedy, i. m. 85. kk., és M. Beaud, i. m. 25. kk. o. 55. Vö. az előző jegyzeten kívül Kennedy, i. m. 78. kk., M. Beaud, i. m. 27. kk., valamint C. Hill, 1966 és 1969. 56. Wallerstein, i. m. 341. kk. o. 57. Uo. 344 kk. o. 58. Az egészhez ld. uo. 346. kk. o. 59. E. Meueler, 1974, 30-31. o. 60. Vö. még G. K. Lewis, 1978 és O. Patterson, 1973. 61. Vö. W. Rodney, 1973, 103. kk. o. 62. Vö. M. Beaud, i. m. 41-42. o., kapcsolódva a marxi analízisekhez; U. Duchrow, 1988, 22. kk. o. 63. Vö. Macpherson, 1967, 21. kk. és 1987, 133. kk. o. 64. Locke-hoz általában ld. Macpherson 1967, 219. kk., Binswanger 1982a és M. Beaud, i. m. 33. kk. o. E hagyománynak az NSZK alaptörvényét illető jelentőségéről ld. Krölls, 1988. 65. Vö. Locke, i. m. 5. f., 215. kk. o., és Binswanger, 1982b, 35. o. 66. Vö. Duchrow, 1990, 12. o. 67. Vö. Binswanger 1982a, 97. kk. o. 68. Vö. uo. 102. kk. és 110. kk., valamint uő., 1982b, 35. o. 69. Vö. Binswanger, 1982a, 116. kk. o. 70. Vö. Binswanger, 1982b és 1985. 71. Vö. W. Carey, 1792, 67. kk. és 81. kk. o. Mindenesetre megállapítja, hogy a missziónak sem erőszakot alkalmaznia, sem profitra szert tennie nem szabad, tehát kifejezi jószándékát, anélkül hogy átlátná a kereskedelem és a misszió struktúrális összekapcsolódásának fatalitását. 72. Ezt a szöveget Aleida Assmann-nek köszönhetem. 73. Galeano, 1985, 218-219. o. Vö. Caraman, 1979. A Ricci vezette kínai, és a Nobili vezette indiai jezsuita misszió analóg példáit helyhiány miatt kihagyom. 74. Vö. H.-W. Gensichen, TRE IX. kötet, 504. kk., és Ch. Chaney, 1976, 9. kk. o. 75. Vö. E. Williams, 1970, 255. kk.; M. R. Trouillot, 1990, 40. o. kk., és e drámai anyag művészi kidolgozását Anna Seghers Die Hochzeit von Haiti (A haiti esküvő) c. karibi történetében, 1976. 76. Az utalást erre a költeményre Aleida Assmann-nek köszönhetem. 77. Vö. E. Williams, 1964, 132. kk. o. 78. Tömör, jó áttekintést nyújt M. Beaud, 1981, 64. kk. o. 79. A következőkhöz ld. Polányi, 1978, 67. kk. o. 80. Uo. 68. o. 81. Uo. 69. o. Ld. a kapitalista-ipari termelés és piacosítás e gyakran ábrázolt sémájának rövid összefoglalását M. Beaud, i. m. 72-73. és 125. kk. o. 82. Binswanger, 1982b, 35. o.; vö. uő., 1985. 83. Vö. Duchrow, 1990, 13. kk. o. 84. I. m. 108-109. o. 85. Binswanger, 1982b, 96. o. 86. F. Hinkelammert, 1985. 87. Galeano, 1985, 198. kk. o.; vö. M. Beaud, i. m. 115. kk. o. 88. Vö. P. Kennedy, 1987, 29. kk. o. 89. Galeano, i. m. 221. o. 90. Vö. Galeano, i. m. 205. és 228. kk. o. 91. Lemondok e gyakran tárgyalt folyamat köteteket megtöltő ábrázolásáról, és csak rövid bemutatására utalok: M. Beaud, i. m. 102. kk. o. 92. Vö. Duchrow, 1990, 17. kk., valamint Polányi, i. m. 182. kk. o. 93. E fázis áttekintését irodalommal együtt ld. K. Kupisch, 1966, 68. kk. o. 94. Vö. uo. 80. kk. o. 95. Vö. Duchrow, 1987, 1. fej. 96. Vö. K. Kupisch, i. m. 104. o. 97. Vö. uo. 105. kk. o. 98. Ld. F. Heyer áttekintését, 1963, 135. kk. o. 99. Ld. H. W. Gensichen (1962) és W. Gern (1985) áttekintő cikkeit, valamint H. Gründer (1982) történeti művét, és L. Wirth (1991) brazíliai esettanulmányát. 100. Fabrihoz ld. K.J. Bade, 1975. 101. Uo. 95. o. 102. Fabri, 1879, 101. o.; hozzá Gern, i. m. 153. o. 103. Vö. uo. 158. kk. o. 104. K. M. Panikkar, 1955, 406. kk. o. 105. 141. o. 106. 144. o. 107. Vö. még Kennedy, i. m. 301. kk. o. 108. Beaud, i. m. 146. o. 109. Beaud, i. m. 146. o. 110. Vö. Beaud, i. m. 156. o., és J. Hirsch, 1986 és 1990. 111. Vö. G. Granados - E. Gurgsdies, 1985, 160. o. 112. Uo. 165. kk. o. 113. Vö. K. Nair - M. Opperskalski, 1988. 114. N. Chomsky, Turning the Tide, South End Press, 1985. 48. oldal. 115. Ld. a rövid összefoglalást: R. H. Strahm, 1985, 195. kk., és F. Fanon, 1981. 116. Ennek előzetes munkája Karlheinz Dejung disszertációja, 1973. A gazdasági igazságosság kérdéséről tett hivatalos ökumenikus állásfoglalások áttekintését nyújtja R. van Drimmelen, 1989. 117. Hirsch, 1990. 104. o., visszautalva Hirsch - Roth, 1986, 78. kk-ra. 118. Fröbel-Heinrich-Kreye, 1977 és 1986. 119. 105. o. 120. Vö. Dohse-Jürgens-Malsch, 1989 és Jürgens-Malsch, 1984. 121. FR 1991. 7. 25-i tájékoztatójából. 122. 107. o. 123. Vö. Hirsch, i. m. 107. o. 124. Vö. Duchrow, 1990, további irodalommal. 125. Alapvetően A. Schubert, 1985. 126. Mint valami krimiregényben olvasható: W. Greider, 1987. 127. Ld. a szemléletes áttekintést: Strahm, i. m. 108. kk. o. 128. Budhoo, 1990. 129. Vö. F.F. Clairemonte, 1989. 130. A.G. Frank, 1988 a és b. 131. Ld. részletesen Duchrow-Eisenbürger-Hippler, 1991. 132. Vö. uo. 246. kk. o. 133. Ld. újabban J. Hippler, 1991. 133+. Ld. New York Times, 1992. márc. 8. 134. Vö. pl. Schäfer, 1988. 135. Vö. Duchrow-Eisenbürger-Hippler, i. m. 136. Vö. ÖRK, Seoul, 1990, 29. kk. o. és ÖRK, Canberra, 1991, 6. és 19. kk. o. 137. 19. o. 138. Vö. E. Dussel, 1990. 139. Hans-Jürgen Krahl, 1971. 140. Vö. Duchrow, 1987, 176. o. 141. 32. o. 142. 34. o. 143. 36. o. 144. Galtung, 1973. 145. 16. o. 146. Különösen kiemelendő a differenciált és kritikus "Az EK-belsőpiac fekete könyve" - M. Heine, 1991 -, továbbá F. Deppe, 1989 és W. Kessler, 1989. A kapitalista fejlődés és a belsőpiac központi összefüggését mindenekelőtt J. Klass, 1989 hangsúlyozza. Bevezetésül szolgálhat M. Elsner, 1990 tömör áttekintése. Ld. a belsőpiac annotált irodalomjegyzékét is e tanulmány végén. 147. A 16 kötetet egy "Európa '92" nevű írásban foglalták össze. A tanulmány eredetileg csak azzal a korlátozott feladattal rendelkezett, hogy kiemelje a belsőpiac meg nem valósulásának hátrányait, de újból és újból úgy hivatkoztak rá, mint e belsőpiac általános igazolására. 148. Többek között M. Heine, 1991, 21. o.; vö. M. Gück, 1990. 149. Vö. Kessler, 1989, 15. o. 150. Vö. J. Goldberg in. F. Deppe, 1989, 69 kk. o. 151. Vö. Frank, 1988 és Clairemonte, 1989. 152. Heine, 1991, 13 kk. o.; vö. Duchrow 1987, 183. kk. o. 153. Heine, 1991, 13. o. 154. Ld. a 2. szakaszt az annotált irodalmi listában, a 11. kk. tételeket, valamint M. Metzger in F. Deppe, 1989, 77. kk. o. Kiváló "didaktikus anyaggyűjteményt" állított össze J. Zimmermann, 1991. 155. Vö. Susan George, 1988, és a svájci adósságtalanítási modell. 156. Vö. D. Budhoo, 1990. 157. Vö. F. Hinkelammert, 1991. 158. M. Metzger in M. Heine, 1991, 78. o. 159. Ld. uo. 79. o. 160. Vö. különösen B. Götzmann és V. Seifert in M. Heine, 1991, 4l. kk. o.; sajátosan Németország regionális fejlődéséről ld. M. Heine, uo. 59. kk. o. 161. M. Heine, 1991, 47. o. 162. M. Heine, 1991, 55. o. 163. FR, 1991. VII. 16. 164. Uo. 165. Ld. az annotált irodalomjegyzék 5. pontját, valamint G. Nübel in M. Heine, 1991, 133. kk. o. 166. BUKO-agrokoordináció; ld. az annotált irodalomjegyzék 11-12. pontját. 167. Vö. F. Segbers, 1990. 168. Ld. az annotált irodalomjegyzék 3. szakaszát, valamint Reis-Wienand, 1990 és J. Hölscher-D. beckmann in M. Heine, 1991, 25. kk. és 115. kk. o., valamint J. Goldberg in F. Deppe, 1989, 83. kk. o. 169. Vö. különösen Hölscher, i. m. 170. In Reis-Wienand, 1990, 421. kk. o. 171. In M. Heine, 1991, 127. o. 172. Uo. 173. Uo. 130. o. 174. Vö. C. Springe, 1990. 175. Alapvetően S. Schunter-Kleemann, 1990 és uő., 1991. Vö. A. Eimermacher in F. Deppe, 1989, 148. kk. és Chr. Springe, 1990, valamint S. Born és M. Prinzler "Didaktikus anyaggyűjteménye". 176. Vö. Schunter-Kleemann, 1991, 83. o. 177. Uo. 84. kk. o. 178. A különböző csoportok, és a belsőpiacnak az ő helyzetükre gyakorolt hatásai differenciált analízisét nyújtja Imbusch, 1991. 179. Uo. 41. kk. o. 180. Uo. 14. o. 181. Uo. 26. kk. o. 182. Vö. A. Cruz, 1990. 183. Uo. 3-4. o. 184. Vö. Cruz, 1990, 5-6. o. 185. Imbusch, 1991, 8. o. 186. Ld. a 6. szakaszt az annotált irodalomjegyzékben. Vö. E. U. v. Weizsäcker, 1990, C. Hey in F. Deppe, 1989, 165. kk. és A. Kasper-A. Schikora in M. Heine, 1991, 95. kk. o. 187. 5. o. 188. 5-6. o. 189. Vö. J. Klass, 1989, 126. o. 190. Vö. A.G. Frank, 1991. 191. Vö. U. Duchrow, 1991, 65. o. 192. Vö. uo. az utószó, 247. kk. o. 193. Vö. V. Böge in F. Deppe, 1989, 236. kk. o. 194. Vö. U. Duchrow, 1991, 44-45. o. 195. In: BürgerInnen kontrollieren die Polizei és más írások, 1990, 4. o. 196. In: G. Renner, 1990, 129. o. 197. M. Heine,1991, 199. o. 198. Vö. C. Hamelink,1991, és a Limai Nyilatkozat. 199. Vö. A. M. Frank - M. Fuentes-Frank, 1990 és J. de Santa Ana, 1990. 200. F. Betto, 1990. 201. X. Gorastiaga, 1990, 7. o. (és in CCPD for Change 4, 1990 is). 202. P. de Pury, 1983. A kérdésfelvetéshez ld. W. Kessler, 1991. 203. Vö. Duchrow, 1988, 3. rész további irodalommal. 204. Vö. Santa Ana, 1990; Frank - Frank-Fuentes, 1990; Hirsch, 1990. 205. Vö. J. van de Leyden, 1991. 206. Vö. B. Unmüssig, 1991. 207. Kapcsolatfelvételi cím: Cees Hamelink, Institute for Social Studies, P.O.Box 90733, NL-2509 LS The Hague. 208. Luise és Willy Schottroff, 1988, 71. o. 209. Vö. P. Nogueira, 1991. 210. Vö. K. Wengst, 1986. 211. Ld. e szöveg szemnyitogató magyarázatát: T. Veerkamp, 1989. 212. Vö. U. Duchrow, 1988, 19-20. o. 213. Vö. P. Lampe, 1978, és ehhez U. Duchrow, 1988. 214. Vö. U. Duchrow, 1983, 181. kk. o. Ott megtalálható annak a kritikája is, ahogyan Ágoston végigvezeti a témát. 215. Vö. G. Breidenstein, 1990. 216. Az ez irányú különböző kísérleteket Ágostonon és a középkoron keresztül Lutherig, részletesen bemutattam "Christenheit und Weltverantwortung" c. művemben, 1983. 217. L. és W. Schottroff, 1988, 49. kk. o., vö. W. Dietrich, 1989. 218. Ld. részletesen U. Duchrow, 1983, 137. kk. o., és L. és W. Schottroff, 1988, 63. kk. o. 219. Vö. U. Duchrow - Liedke, 1987, 86. kk. o. 220. Vö. W. Huber, 1990. 221. Vö. W. Huber, 1990. 222. Vö. U. Duchrow, 1990, 12. kk. o. és A. Krölls, 1988. 223. Vö. L. Schottroff, i. m. 66. kk. o. 224. D. Bonhoeffer, 1963, 121. o. 225. Vö. W. Huber, 1993, 123. kk. o. 226. Vö. Kairos Dél-Afrika, 1986 (1985), Kairos Közép-Amerika, 1988 és Damaszkusz-dokumentum, 1989. 227. Vö. Eichinger, 1980 és 1988. **** Irodalomjegyzék Armstrong K., Holy War: The Crusades and Their Impact on Today's World, New York, Anchor Books, 1992. Assman, J., Ma'at. Gerechtigkeit und Unsterblichkeit im Alten Agypten, Munich, C.H. Beck, 1990. Bauer, C., "Die Epochen der Papstfinanz", in Ges. Aufsätze zur Wirtschafts- und Sozialgeschichtew, Freiburg, Herder, 1965. Beaud, M., A History of Capitalism 1500-1980, London, Macmillan, 1981. Binswanger, H.-Chr., Geld und Magie. Deutung und Kritik der modernen Wirtschaft anhand von Goethes Faust, Stuttgart, Weitbrecht, 1985. Binswanger, H.-Chr., "Geld und Wirtschaft im Verständnis des Merkantilismus. Zu den Theorien von John Locke (1632-1704) und John Law (1671-1729)", in Studien zur Entwicklung der ökonomischen Theorie, II, Berlin, Duncker & Humblot, 1982. Binswanger, H.-Chr., Faber, M. & Manstetten, R., "The Dilemma of Modern Man and Nature: An Exploration of the Faustian Imperative", in Ecological Economics, vol. 2, Amsterdam, International Society for Ecological Economics, 1990. Boerma, C., The Poor Side of Europe: The Church and the (New) Poor of Western Europe, Geneva, WCC, 1989. Bonhoeffer, D., Ethics, London, Collins, 1964. Budhoo, D., Enough is Enough. Open Letter of Resignation to the Managing Director of the International Monetary Fund, New York, New Horizons Press, 1990. Bulányi, Gy., Sch. P., Church Order, Budapest, Hungary, Bokor, 1989. (In Hungarian: Egyházrend - Erény-e az engedelmesség, Egyházfórum Könyvek vol. 3., Luzern, 1989.) Bulányi, Gy., Sch. P., Im Dienst von Jesus, Brief an Kardinal Ratzinger, Budapest, Bokor, 1986. (In Hungarian: Karácsonyi Ajándék, vol. 126.) Bulányi, Gy., Sch. P., Keressétek az Isten Országát, Budapest, Irotron, 1990. (1st ed. 1968.) Bürger kontrollieren die Polizei u. a. (Hg.), Europol: Die Bullen greifen nach den Sternen. Europäische Gemeinschaft der Inneren Sicherheit, Hamburg, Redaktion Strassenmedizin, 1990. Carey, W., An inquiry into the Obligation of Christians to Use Means for the Conversion of the Heathen, 1792. Cecchini report, The European Challange 1992: The Benefits of a Single Market, written by John Robinson, based on the report of the research on "Coast of Non-Europe" steering committee, chairman Paolo Cecchini, Aldershot, UK, Wilwood House, 1988. Chaney, C. L., The Birth of Missions in America, South Pasadena, CA, William Carey Library, 1976. Chomsky, N., Turning the Tide, Boston, South End Press, 1985. Clairemonte, F. F., "Mechanics of Finance Capital: Merger Mania and Insider Trading", CCPD Occasional Study Pamphlet, Geneva, WCC, 1989. Commission of the European Communities, Community Charter of the Fundamental Social Rights of Workers, Luxembourg, Office for Official Publications of the European Communities, 1990. Commission of the European Communities, Completing the Internal Market: White Paper from the Commission to the European Council, Milan, 28-29 June 1985, Brussels, European Community, 1985, COM (85), 310 final. Commission on the Churches' Participation in Development, 1992 - Initiatives, Geneva, WCC, 1991. Commission on the Churches' Participation in Development, "Economics: A Matter of Faith", CCPD Documents: Justice and Development, No. 11, Geneva, WCC, 1988. Cruz, A., Grenzen in Europe - Schengen, Trevi und andere zwischenstaatliche Gremien, Brussels, Ausschuss der Kirchen für Ausländerfragen in Europa, 1990. Deppe, F., Huffschmid, J. & Weiner, K.-P. Hg., 1992 - Projekt Europa. Politik und Ökonomie in der Europäischen Gemeinschaft, Cologne, Pahl-Rugenstein, 1989. Drimmelen, R. van, "Christian Reflection on Economics", in Transformation, vol. 4, nos 3 and 4, Exeter, UK, Paternoster, 1987. Duchrow, U., Christenheit und Weltverantwortung, Stuttgart, Klett-Cotta, 2nd ed. 1983. Durchrow, U., Global Economy: A Confessional Issue for the Churches?, Geneva, WCC, 1987. Duchrow, U., "Let's Democratise the West as Well", in Archer, K., Beyond the Death of Socialism, Occasional Papers no 19, Manchester, William Temple Foundation, 1991. Duchrow, U., Eisenbürger, G. & Hippler, J., Total War Against the Poor. Confidential Documents of the 17th Conference of American Armies, New York, New York Circus Publications, 1990. Duchrow, U. & Liedke, G., Shalom: Biblical Perspectives on Creation, Justice and Peace, Geneva, WCC, 1989. Dussel, E., "Marx's Economic Manuscripts of 1861-63 and the 'concept' of Dependency", in Latin American Perspectives, vol. 17, no. 2, 1990. Fabri, F., Bedarf Deutschland der Kolonien?, Gotha, Friedrich Andreas Perthes, 1879. Faith in the City, report of the Archbishop of Canterbury's Commission on Urban Priority Areas, London, Church House Publishing, 1985. Frank, A. G., "American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today", in Research in Political Economy, vol. 11, 1988. Frank A. G. "Der Krieg der Scheinheiligen: Seid verflucht alle beide", in Blätter für deutsche und internationale Politik, no. 3., Bonn, Blätter Verlagsgesellschaft mbh, 1991. Fröbel, F., Heinrichs, J. & Kreye, O., Die neue internationale Arbeitsteilung. Strukturelle Arbeitslosigkeit in den Industrieländern und die Industrialisierung der Entwicklungsländer, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1977. Fröbel, F., Heinrichs J. & Kreye, O., Umbruch in der Weltwirtschaft. Die globale Strategie: Verbilligung der Arbeitskraft - Flexibilisierung der Arbeit - Neue Technologien, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1986. Galeano, E., Die offenen Adern Lateinamerikas. Die Geschichte eines Kontinents, Wuppertal, Peter Hammer Verlag, 4th ed. 1985 (Spanish: Las venas abiertas de America Latina, Montevideo, Universidad de la República, 1971.) Galtung, J., The European Community: A Superpower in the Making, London, Allen & Unwin, 1973. George, S., The Debt Boomerang: How Third World Debt Harms Us All, London, Pluto Press, 1992. Gern, W., "Kolonialismus und Mission in Deutschland zur Zeit Bismarcks", in Theologische Brosamen für Lothar Steiger, Heidelberg, University of Heidelberg, 1985. Gorastiaga, X., "The Church of the Poor", in Latinamerica Press, vol. 22, no. 27, 1990 (also in CCPD for Change, no. 4, 1990). Granados, G. & Gurgsdies, E., Lern- und Arbeitsbuch Ökonomie. Eine Einführung in die Probleme der westdeutschen Wirtschaftsentwicklung, Bonn, Verlag Neue Gesellschaft, 1985, 3rd ed. Gross, B., Friendly Fascism: The New Face of Power in America, Boston, South End Press, 1980. Gutiérrez, G. Gott oder das Gold. Der befreiende Weg des Bartholomé de Las Casas, Freiburg, Herder, 1990 (Spanish: Dios o el oro en las Indias. Siglo XVI, Lima, Instituto Bartolomé de las Casas, 1989). Hamelink, C. "Media Magnates Are Turning Their Backs on Freedom of the Press", in Global Affairs, Amsterdam, Society for International Development / SID, 10 May 1991. Heine, M., Kisker, K. P. & Schikora, A. Hg., Schwarzbuch EG-binnenmarkt. Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin, Sigma, 1991. Heyer, F., Die katholische Kirche von 1648 bis 1870 (Die Kirche in ihrer Geschichte, vol. 4, section N), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1963. Hill, C., The Century of Revolution, 1604-1714, London, Nelson, 1961. Hill, C., Reformation to Industrial Revolution: The Pelican Economic History of Britain, vol. 2, 1530-1780, Harmondsworth, UK, Penguin Books, 2nd ed. 1969. Hinkelammert, F. J., "Die Einsamkeit der Dritten Welt", in Lateinamerika Tage 1991, 13-23 June 1991, Berlin, FDCL, 1991. Hinkelammert, F. J., The Ideological Weapons of Death: A Theological Critique of Capitalism, Maryknoll, NY, Orbis, 1986. Hippler, J., The New World Order, London, Pluto Press, 1992. Hirsch, J., Kapitalismus ohne Alternative? Materialistische Gesellschaftstheorie und Möglichkeiten einer sozialistischen Politik heute, Hamburg, VSA-Verlag, 1990. Hirsch, J. & Roth, R., Das neue Gesicht des Kapitalismus. Vom Fordismus zum Postfordismus, Hamburg, VSA-Verlag, 1986. Hobbes, T., Leviathan, Harmondsworth, UK, Penguin Classics (1st ed. 1651), 1986. Huber, W. Hg., Protestanten in der Demokratie. Positionen und Profile im Nachkriegsdeutschland, Munich, Kaiser, 1990. Imbusch, P., 1992. Die Folgen der Vollendung des EG-Binnenmarktes für europäische und aussereuropäische Migranten, Marburg, Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaften, 1991. Kennedy, P., The Rise and Fall of the Great Powers: Exonomic Change and Military Conflict from 1500 to 2000, London, Fontana, 5th printing 1990. Kessler, W., Europäischer Binnenmarkt - Vision oder Alptraum, Oberursel, Publik-Forum, 1989. Kinnamon, M. ed., Signs of the Spirit, report of the WCC's seventh assemly, Canberra, 1991, Geneva, WCC, 1991. Klass, J., EG-Binnenmarkt und Entwicklungsländer. Bausteine für Unterricht und Bildungsarbeit, 1990. Kupisch, K., Deutschland im 19. und 20. jahrhundert (Die Kirche in ihrer Geschichte, vol. 4, section R), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1966. Kurz, R., Der Kollaps der Modernisierung. Vom Zusammenbruch des Kasernensozialismus zur Krise der Weltökonomie, Frankfurt, Eichborn, 1991. Lape, P., "Die Apokalyptiker - ihre Situation und ihr Handeln", in Eschatologie und Frieden, vol. II, Heidelberg, Protestant Institute for Interdisciplinary Research / FEST, 1978. Las Casas, B. de, Bericht von der Verwüstung der westindischen Länder, ed. H. M. Enzensberger, Frankfurt, Insel, 1981. Lewis, G. K., Slavery, Imperialism and Freedom. Studies in English Radical Thought, New York / London, Monthly Review Press, 1978. Lima Declaration, Towards a New Communication (1990), in EPD-Entwicklungspolitik, 10/11, Frankfurt, Evang. Pressedienst / EPD, May 1991. Locke, J., Two Treatises of Government (1690), ed. P. Laslett, Cambridge, Cambridge University Press, 1988. Lüthi, H., "Variationen über ein Thema von Max Weber. Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus", in Lüthi, H., Zur Gegenwart der Geschichte, Cologne / Berlin, Kiepenheuer & Witsch, 1967. MacAfee Brown, R. ed., Kairos - Three Prophetic Challenges to the Church, Grand Rapids, MI, Eerdmans, 1990. MacPherson, C. B., The Political Theory of Possessive Individualism. Hobbes to Locke, Oxford, Oxford University Press, 1962. Malkamäki, M., Banking the Poor. Informal and Semi-formal Financial Systems Serving the Microenterprises, University of Helsinki, Institute of Development Studies, 1991. Mayer, L., Ein System siegt sich zu Tode. Der Kapitalismus frisst seine Kinder, Frankfurt, Publik-Forum, 1992. Meueler, E. Hg., Unterentwicklung. Arbeitsmaterialien für Schüler, Lehrer und Aktionsgruppen, vol. 1, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1974. Mires F., Im Namen des Kreuzes. Der Genozid an den Indianern während der spanischen Eroberung: theologische und politische Diskussionen, Fribourg / Brig, Exodus, 1989. Nair, K. & Opperskalski, M., CIA: Club der Mörder. Der US-Geheimdienst in der Dritten Welt, Göttingen, Lamuv, 1988. Nogueira, P. A. de Souza, Der Widerstand gegen Rom in der Apokalypse des Johannes - Eine Untersuchung zur Tradition des Falls von Babylon in Apokalypse 18, Heidelberg, dissertation, manuscript, 1991. Panikkar, K. M., Asia and the Dominion of the West, Zürich, 1955. Patterson, O., Sociology of Slavery: An Analysis of the Origins, Development and Structure of Negro Slave Society in Jamaica, Cranbury, NJ, USA, Fairleigh Dickinson, 1970. Polanyi, K., Origins of Our Time: The Great Transformation, London, Gollancz, 1945. Potter, G. A., Dialogue on Debt: Alternative Analyses and Solutions, Washington, DC, Center of Concern, 1988. Pury, Pascal de, People's Technologies and People's Participation, Geneva, WCC / CCPD, 1983. Reis, C. & Wienand, M., Zur sozialen Dimension des EG-Binnenmarktes, Texte u. Materialien 2., Frankfurt, Eigenverlag des Deutschen Vereins für öffentl. und private Fürsorge, 1990. Renner, G., 1000 Chancen - 1000 Risiken. Binnenmarkt '92, Bühl / Baden, 1990. Santa Ana, J. de, Raiser, K. & Duchrow, U., The Political Economy of the Holy Spirit, Geneva, WCC, 1990. Schottroff, L. & Schottroff, W., "Biblische Traditionen von 'Staatstheologie, Kirchentheologie und Prophetischer Theologie' nach dem Kairos-Dokument", in Schottroff, L. & Schottroff, W., Die Macht der Auferstehung, Sozialgeschichtliche Bibelauslegungen, Munich, Kaiser, 1988. Schunter-Kleemann, S., "EG-Binnenmarkt - Markt der Möglichkeiten oder Markt der Betrogenen", in Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, no. 29, 1991. Schunter-Kleemann, S. Hg., "EG-Binnenmarkt - Europatriarchat oder Aufbruch der Frauen?", Schriftenreihe der wissenschaftl. Einheit Frauenstudien und Frauenforschung an der Hochschule, vol. 2, Bremen, University of Bremen, 1990. Simonyi, Gy., "Töprengések a bérmunkáról", 2nd ed. in "Érted vagyok", vol. 2, nos 5. and 6., Székesfehérvár, Hungary, BOKOR, 1991. (1st ed. in Karácsonyi Ajándék - Hungarian Catholic underground series -, vol. 56, 1980). Springe, Chr., "Ein soziales Europa oder ein Europa der Starken?", Bremen, Junge Kirche, 1990. Todorov, T., Die Eroberung Amerikas. Das Problem des Anderen, Frankfurt, Suhrkamp, 1985. Unmüssig, B., "Brückenforum in Bonn-Beuel: Auf dem Weg zu neuen Allianzen?" in Informationsbrief Weltwirtschaft und Entwicklung, Königswinter, WEED, July 1991. Vallely, P., Bad Samaritans: First World Ethics and Third World Debt, London, Hodder & Stoughton, 1990. Veerkamp, T., "Die Priester, der Bütter und der Narr. Auslegung von Joh. 18,28-19,16", in Texte und Kontexte, no. 41, Berlin, Lehrhaus, e. v., April 1989. Wallerstein, I., The Modern World-System: Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century, New York, Academic Press, 1974. Wengst, K., Pax Romana, Anspruch und Wirklichkeit. Erfahrungen und Wahrnehmungen des Friedens bei Jesus und im Urchristentum, Munich, Kaiser, 1985. WEN (West European Network "Work, Unemployment and the Churches"), The Other Side of 1992, Manchester, William Temple Foundation, 1990. WEN (West European Network "Work, Unemployment and the Churches"), Poverty and Polarisation: A Call to Commitment, Manchester, William Temple Foundation, 1988. Williams, Eric, Capitalism and Slavery, London, André Deutsch, 2nd ed. 1964. Williams, Eric, From Columbus to Castro: The History of the Caribbean 1492-1969, New York, Random, 1983. World Council of Churches, final texts from the world convocation on "Justice, Peace and the Integrity of Creation", Seoul 1990, Geneva, WCC, 1990. Zinn, K. G., Kanonen und Pest. Über die Ursprünge der Neuzeit im 14. und 15. Jahrhundert, Opladen, Westdeutscher Verlag, 1989. Az EK-belsőpiac 1992 annotált bibliográfiája A következő irodalomjegyzéket 1991 júliusában állították össze a Kairos Európa hálózat számára. Mindenekelőtt olyan anyagokat tartalmaz, melyek kritikusan vizsgálják az EK-belsőpiacot, és amellett stílusukat és árukat tekintve hozzáférhetők az emberek számára. E válogatás szükségképpen hiányos, de a legtöbb anyag utal a továbbvezető irodalomra. Olyan publikációk, melyek alapvetően pozitívan mutatják be az EK-belsőpiacot, nagy számban találhatók a piacon, és részben ingyen is kérhetők a következő címeken: Presse- und Informationsbüro der Kommission der Europäischen Gemeinschaften, Zitelmannstr. 22, 5300 Bonn 1. - Bundesministerium für Wirtschaft, Referat Öffentlichkeitsarbeit, Postfach, 5300 Bonn. A legfontosabb érveket a belsőpiac mellett az ún. Cecchini-beszámoló tartalmazza, melynek rövidített változatát (150 oldal) 1988-ban adta ki Nomos Verlag. 1. Általános bevezetések a belsőpiachoz 1. Wolfgang Kessler: Europäischer Binnenmarkt - Vision oder Alptraum? /Európai belsőpiac - Vízió vagy lidérces álom?/ (Publik-Forum-Materialmappe) Beszerzés: Publik-Forum, Postfach 2010, 6370 Oberursel; 50 o., 1989 vége. A szerző röviden ismerteti a belsőpiac tervét és kockázatait, és fontos anyagokat csatol. Igen alkalmas a gyors áttekintésre. 2. Monika Elsner: Europa Grenzenlos? /Határtalan Európa?/ Beszerezhető a kiadónál: Arbeitsstelle für Erwachsenenbildung in der Ev. Kirche im Rheinland, Rochusstr. 44, 4000 Düsseldorf 30; 8/1990. A megnyerő lay-out (elrendezés) és a könnyen olvasható szöveg, mely bevezet az EK és a belsőpiac problémavilágába, hasznossá teszi ezt a brosúrát mindazok számára, akik ezekkel a kérdésekkel még alig foglalkoztak. 3. M. Heine - K. P. Kisker - A. Schikora: Schwarzbuch EG-Binnenmarkt. Die vergessenen Kosten der Integration /Az EK fekete könyve. Az integráció elfeledett költségei/; Edition Stigma, 1/1991. A közgazdászok 11 szaktanulmányben vizsgálják kritikusan a belsőpiac következményeit. Kitűnően alkalmas tapasztalt laikusok számára, akik mélyebben bele akarják dolgozni magukat az egész problematikába. 4. Stefan Welzk - Wolfgang Weinz: Europa '92 - Flop oder Fortschritt? /Európa '92 - Kudarc vagy haladás?/; Kiepenheuer-Witsch 1990, 196 o. A szerzőknek sikerült a belsőpiac körüli vita érveit kihegyezett és vicces dialógusban ábrázolni. Túlteng benne a szakszervezeti perspektíva anélkül, hogy más perspektívákat elfedne. 5. Stephanie Sand: 1992 - Das Europa der Konzerne /1992 A konszernek Európája/; Heyne Verlag 1990, 191 o. A belsőpiac háttere zsurnalista esszé stílusában. Felrázó, de nem mindig rendszerezett. 6. Dietmar Bartz: Konfusion im Binnenmarkt /Konfúzió a belsőpiacon/; AV-Verlag 1990, 340 o. A mintegy 80 cikk - mely nagyrészt 1989-ben jelent meg a "tageszeitung"-ban és az 1990. tavaszi állást aktualizálja - parasztok, foglalkozási ágak és cégek példáján világítja meg a vállalkozások szaporodó összekapcsolódását a belsőpiaccal összefüggésben. 7. F. Deppe - J. Huffschmidt - K. P. Weiner: 1992 - Projekt Europa. Politik und Ökonomie in der EG /1992 - Európa-terv. Politika és közgazdaság az EK-ban/; Pahl-Rugenstein Verlag 1989, 290 o. Tizenkét cikkben, különböző dimenziókban tárgyalja a belsőpiac tervét és mögéje kérdez. Az ábrázolás terjengőssége néha a világosság rovására megy. Az egyik tanulmány a szociális mozgalmak befolyásolási lehetőségeivel foglalkozik. 8. Jutta Klass: Die EGmbh der Bosse & Banker. Binnenmarkt '92 /A Bosse & Banker EK-kft-je. Belsőpiac '92/; isp-Verlag Frankfurt 1989, 136 o. A kötet 7 tanulmányt tartalmaz a belsőpiac tervével kapcsolatban, többek között az EK-USA konkurenciáról, a szociális helyzetről és a közös hadseregről, és könnyedén megírt kapitalizmuskritikával kapcsolja össze ezeket. 9. Günter Renner: 1000 Chancen - 1000 Risiken. Arbeitsbuch für Schule und Erwachsenenbildung /1000 esély - 1000 kockázat. Segédkönyv az iskolák és a felnőttképzés számára/; Konkordia Verlag 1990, 168 o. E segédkönyv didaktikailag jól tálalva ábrázolja a belsőpiac útját, kihatásait és sajátos problémáit, és sok karikatúrát, sémát, cikket stb. tartalmaz. Az értékelésben a szerző kiegyensúlyozottságra törekszik, de közben rövidre sikerül a kritikája. 10. Informatitonen zur politischen Bildung 213: Die Europäische Gemeinschaft /Információk a politikai képzéshez 213: Az Európai Közösség/; München 1990; ingyen beszerezhető a foglalkozás megadásával: Franzis-Verlag GmbH, Postfach 150740, 8000 München 15; 40 o. Összességében "kiegyensúlyozott" ábrázolás: sok történelmi tény, a belsőpiac esélyeinek bemutatása, kritika csak nagyon mellékesen. Mindenekelőtt az első tájékozódásra alkalmas a hivatalos nézőpontot illetően. 2. Az EK-belsőpiac és a Harmadik világ 11. BUKO: Zukunft Europas - auf wessen Kosten? EG '92 und die Dritte Welt /BUKO: Európa jövője - kinek a számlájára? EK '92 és a Harmadik világ/; BUKO-Materalien 1990; beszerzés: Bundeskongress entwicklungspolitischer Aktionsgruppen, Nernstweg 32-34, 2000 Hamburg 50, 96 o. A német Harmadik világ-csoportok legfontosabb 1990-es összefogásának ajánlásra érdemes olvasókönyve 20 tanulmányt tartalmaz a belsőpiac kihatásairól a Harmadik világ egyes régióira, és megvilágítja a politika központi területeit. 12. BUKO-Agro-Koordination: Wer Hunger pflanzt und Überschuss erntet. Beiträge zu einer entwicklungspolitischen Kritik der EG-Agrarpolitik /BUKO-Agro-koordináció: Aki éhséget vet és fölösleget arat. Tanulmányok az EK agrárpolitikájának fejlesztéspolitikai kritikájához/; 2. kiadás 6/1988; beszerzés: BUKO, Nernstweg 32-34, 2000 Hamburg 50, 350 o. Ennek a kiemelkedő könyvnek a tanulmányai az agrárkereskedelem komplexumát analizálják az EK-nak a Harmadik világ országaival folytatott kereskedelmi politikájának keretein belül. Az EK agrárpolitikájának kihatásait és alternatíváit a Harmadik világ- és környezetvédő mozgalmak, ill. az agrárellenzék szemszögéből mutatja be. 13. K. F. Schade: Hier Bauernnot - dort Hungertod. Auswirkungen der EG-Agrarpolitik auf die Landwirtschaft in Europa und die Dritte Welt /Itt parasztszükség - ott éhhalál. Az EK agrárpolitikájának kihatásai a mezőgazdaságra Európában és a Harmadik világban/; epd-Dritte Welt Information 5-7/88; beszerzés: epd-Entwicklungspolitik, Postfach 170361, 6000 Frankfurt 17; 36 o. Informatív és jól olvasható bevezetés az agrárproblematikába. 14. Jutta Klass: EG-Binnenmarkt und Entwicklungländer. Bausteine für Unterricht und Bildungsarbeit /Az EK-belsőpiac és a fejlődő országok. Építőkövek az oktatáshoz és a képzési munkához/; Horlemann Verlag 1990, 49 o. A füzet mindenekelőtt tanárnőkhöz fordul, és olyan szövegeket és rajzokat tartalmaz, melyekkel a szerzőnő a fenyegető "Európa Erődítménytől" akar óvni. Jó áttekintés. 15. Ökumenische Initiative eine Welt: 1992: Jubeljahr oder Jobeljahr /Az "egy világ" ökumenikus iniciatívája: 1992: Az ujjongás éve vagy jóbelév/; beszerzés: epd-Vertrieb, Postfach 170361, 6000 Frankfurt/M 17; 76 o. Egy konferencia referátumai és munkaanyagai, valamint kiegészítő szövegek a belsőpiac nemzetközi kihatásairól. 16. Rainer Falk: Schlechte Zeiten oder neue Chancen? Der Umbruch in Europa und die Dritte Welt /Rossz idők vagy új esélyek? Az áttörés Európában és a Harmadik világban/; in: Blätter für deutsche und internationale Politik 3/1990, 292. kk. o. ugyanő: EG-Binnenmarkt 1992. Festung gegen die Dritte Welt? /EK-belsőpiac 1992. Erődítmény a Harmadik világ ellen?/; beszerzés: W & E Hoheluftchaussee 167, 2000 Hamburg 20. ugyanő: EG und Dritte Welt /Az EK és a Harmadik világ/; in: Deppe (ld. fönt Nr. 7.), 204-224. o. - Az európai integráció Harmadik világra gyakorolt hatásainak rövid, de találó analízise. 3. Kihatások a munkavállaló nőkre 17. Wirtschafts- und Socialwiss. Institut des DGB: Europa für Arbeitnehmer /A DGB Gazdasági és Szociáltudományi Intézete: Európa a munkavállalókért/; beszerzés: bund-Verlag, Postfach 900840, 5000 Köln 90; 116 o. A szakszervezetek szemszögéből ábrázolja a tizenkét szaktanulmány a tőke és a munka viszonyának problémáit Európában általában és a belsőpiacra való tekintettel, valamint az európai szakszervezetekre ebből következő kihívásokat. 18. Gerd Siebert: Europa '92: EG-Binnenmarkt und Gewerkschaften /Európa '92: Az EK-belsőpiac és a szakszervezetek/; Nachrichten Verlag Frankfurt 1989, 111 o. Tanulmányok a gazdasági érdekek szolgálatában álló európai integráció történetéről és az EK-belsőpiac keretein belüli szakszervezeti mozgalomról. 19. DGB-Bildungswerk: Anders arbeiten - eine Entdeckungsreise durch Genossenschaften und selbstverwaltete Betriebe in Europa oder: wie stehen europäische Gewerkschaften zur "économis social" /DGB-képzés: Másképp dolgozni - felfedezőút az európai szakszervezetekben és önkormányzatú üzemekben, avagy: hogyan viszonyulnak az európai szakszervezetek az "économic social"-hoz/; ingyen beszerezhető: DGB, Teerstegenstr. 77, 4000 Düsseldorf 30 Jó áttekintés az üzemek más szervezési formáiról, mely részben felmutatja a más EK-országokban meglévő alternatív gazdasági formák nagy jelentőségét. 20. DGB-Bildungswerk: Soziale Sicherung in der europäischen Gemeinschaft (DGB-képzés: Szociális biztosítás az EK-ban/; beszerzés ld. a 19. pontban. A füzet összehasonlítja a szociális biztosítási rendszereket a betegség, öregség, baleset, munkanélküliség vonatkozásában, többek között az EK országaiban. 21. epd-Dokumentation 9/1989: Soziale Auswirkungen des EG-Binnenmarktes? /epd-dokumentáció 9/1989: Az EK-belsőpiac szociális kihatásai?/; egy 1989-es akadémiai ülés dokumentációja; megvilágítja a szociális partnerek pozícióját, és áttekinthető diagramokon mutatja meg a Cecchini-beszámoló kritikáját. 4. Az EK-belsőpiac és a nők 22. Susanne Schunter-Kleemann: EG-Binnenmarkt - EuroPatriarchat oder Aufbruch der Frauen /EK-belsőpiac - Europatriarchátus vagy a nők feltörése; Hochschule Bremen, 3/1990, 263 o. Az EK-n belüli nőpolitikáról és a nők hétköznapi helyzetéről szóló, alapvető tanulmányban öt közgazdásznő tárja föl az EK ellentmondásos nőpolitikáját. Szembesülünk azzal, hogyan hat ki az EK nőpolitikája a nők jogaira és a munkavállaló nőkre a textil- és élelmiszeriparban. 5. A belsőpiac és a mezőgazdaság (ld. a 2. pontban is) 23. Arbeitsgemeinschaft bäuerliche Landwirtschaft e.V.: Binnenmarkt 1993 /A paraszti mezőgazdaság munkaközössége; Bejegyzett Egyesület: Belsőpiac 1993/; beszerzés: AGBL, Nordrheda 3, 4840 Rheda-Wiedenbrück. E brosúra a belsőpiacnak a mezőgazdaságra gyakorolt hatásait vizsgálja, melyek az eddigi EK-szabályozás révén nem nyúlnak túl messzire, valamint tárgyalja a várható rosszabbodásokat a fogyasztók védelmének vonatkozásában. 6. Belsőpiac és ökológia 24. Europäisches Umweltbüro: EG-Binnenmarkt und Umwelt. Weissbuch der europäischen Umweltverbände für eine ökologische Wirtschhaftspolitik in der EG /Európai Környezetvédelmi Hivatal: Az EK-belsőpiac és a környezet. Az európai környezetvédő szervezetek fehér könyve az EK ökológiai gazdaságpolitikájáért/; beszerzés ingyen: Deutscher Naturschutzring, Kalkuhlstr. 24, 5300 Bonn 3; 3/1991, 36 o. Az Európai Környezetvédelmi Hivatal mint a 20 legfontosabb európai környezetvédő szervezet összefogása leírja a belsőpiac tervezeteinek ökológiai hiányosságait, és felsorolja követeléseit az energia, közlekedés, mezőgazdaság, hulladék, vegyészet és turizmus területén. 7. A belsőpiac és a "belső biztonság" 25. Peter Imbusch: 1992. Die Folgen der Vollendung des EG-Binnenmarktes für europäische und aussereuropäische Migranten /1992. Az EK-belsőpiac teljessé válásának következményei az európai és Európán kívüli migránsokra/; beszerzés: Forschungsstelle EG am Institut für Politikwissenschaften der Philipps-Universität Marburg, Wilhelm-Röpke-Str. 6, Block G, 3550 Marburg; 1/1991 Tömör, de megalapozott tanulmány az európai integrációnak a migránsokra vonatkozó következményeiről, valamint a kormányok különböző eszközeiről arra, hogy az EK-t kifelé elzárják. 26. BürgerInnen kontrollieren die Polizei: EUROPOL - Die Bullen greifen nach den Sternen. Europäische Gemeinschaft der Inneren Sicherheit /Női polgárok ellenőrzik a rendőrséget: EUROPOL - A kopók csillagok után kapkodnak. A belső biztonság EK-ja/; beszerzés: Redaktion Strassenmedizin c/o BUU, Hohenesch 63 (Hinterhaus), 2000 Hamburg 50; 64 o.; 5/1990 A cikkgyűjtemény bemutatja az európai rendőri intézmények tendenciáit, melyek fenyegetik a személyes szabadságot, az informális önmeghatározást és a menedékjogot. A függelékben a Schengeni Egyezmény dokumentációja. * * * A háromszögkereskedelem Gyapot, cukor és dohány jön hajón az amerikai ültetvényekről. Európában eladják, és a kereskedők nagy profithoz jutnak. Európában a kereskedelemből és rablásból származó profitot szövetgyárakba és fegyvergyártásba fektetik, és munkásokat alkalmaznak. A munkások szövik a szövetet. A ruhát és a fegyvert hajóra rakják Afrika felé. Ruha és fegyver Afrikába Nyugat-Afrikában a ruhát és fegyvert rabszolgákra cserélik. Rabszolgákkal telezsúfolt hajók mennek Amerikába. Rabszolgák Amerikába Amerikában a rabszolgákat eladják az ültetvénytulajdonosoknak. A rabszolgák fizetés nélkül robotolnak és termesztik a gyapotot, cukrot és dohányt. A rabszolgákért kapott pénzből a kereskedők gyapotot, cukrot és dohányt vásárolnak hajóikra, a maradék pénzt pedig megtartják... Gyapot Cukor Dohány Mindegyik kontinens a tőle telhető legjobbat adta fejlődésünkhöz: Amerika aranyat adott, India művészetet és technológiát, Afrika élő embereket. Ki feledkezhet meg valaha is tőlünk elviselt szenvedéseikről? Gyapot, cukor, dohány és extraprofit megy Európába 7. fej. végén diagram szövegei: Nemzetközi szervezetek ICPO - Interpol Általános gyűlés (147 tag) Végrehajtó bizottság Általános titkárság Európai regionális konferencia Európai technikai bizottság Nemzeti Központi Hivatal NCB Európai regionális titkárság Európai Közösség (EK) TREVI Miniszterek Igazságügy és Belpolitika, 1975 Bevándorlási AD HOC Csoport Vezető hivatalnokok TREVI Bizottsága Munkacsoport: polgári, katasztrófa és tűzvédelem, nukleáris szállítás TREVI I. Terrorizmus ellen TREVI II. Általános rendőri ügyek TREVI III. Szervezett bűnözés, kábítószer TREVI IV. Tervezve: Európai Bűnözési Nyomozó Iroda, Európai Kábítószer Hatóság Európatanács Pompidou Csoport (1971) a kábítószer üzérkedés ellen ENSZ Kábítószer Bizottság Konferenciák a bűnözésről, bűnüldözésről, kábítószer visszaélésekről, illegális kábítószer kereskedelemről, terrorizmusról (55-58) Európai Megállapodások: a kiadatásról (1959); a kölcsönös segítségnyújtásról a bűnözési ügyekben (1957); felfüggesztett ítéletekről (1964); büntető ügyek átviteléről (1972); a terrorizmus elnyomásáról (1977); tűzfegyverekről (1978); a nézők által elkövetett erőszakos cselekményekről a sporteseményeken, különösen a labdarúgó mérkőzéseken (1985) A kooperáció bilaterális és multilaterális formái A terrorizmus elnyomása Bécsi Klub (1978): D, I, F, A, CH Berni Klub (terrorizmus, illegális technológia átvitel, kémelhárítás), tagok: 12 EK belügyminiszter + A, CH Berlini Klub (hasonló a bernihez), tagjai ismeretlenek A határellenőrzések lebontása / Alternatív Mértékek fejlesztése Schengeni Megegyezés (D, F és a Benelux államok között) A tagállamok minisztereinek és államtitkárainak találkozója Központi tárgyaló csoport I. Munkacsoport: Rendőrség + Biztonság II. Munkacsoport: Közlekedés 1. Alcsoport: kábítószerek 2. Alcsoport: fegyver és lőszer 3. Alcsoport: határellenőrzés 4. Alcsoport: információcsere Állandó Bizottság: Schengen Információs Rendszer (SIS) Francia-német Megállapodás a rendőrségi együttműködésről (1987) Német-osztrák Egyezmény Kishatárforgalom: D - F, Benelux, DK, A, CH Kábítószerek: WG Észak, D a skandináv országokkal; WG Délnyugat F-gal és WG Délkelet A-val, a balkáni államokkal és Törökországgal 8. fej. elején felső diagram szövegei: A legfontosabb szervezetek Küldöttség EK 'kormány' Végrehajtó szervezet 17 tag országonként 2 országonként 1 kérdések áttekintés bizalmatlansági szavazás előterjesztések döntések Gazdasági és Szociális Bizottság Konzultáció Bíróság Jelentések gondnokai Európa Parlament Tanácsadás, kritika, megfigyelés 518 képviselő 8. fej. elején alsó diagram szövegei: Bizottság előterjesztés Tanács Parlament első olvasás vélemény Tanács közös álláspont Parlament második olvasás jóváhagyás vagy nincs vélemény Tanács Az okirat elfogadása minősített többséggel (azaz legalább 54 szavazat szükséges a tanács 74 szavazatából) helyesbítések Bizottság javított előterjesztés Tanács elfogadás minősített többséggel változtatások csak egyhangú szavazással lehetségesek elutasítás Tanács Az okirat elfogadása csak egyhangú szavazással