Kopátsy Sándor              EH               2005. febr. 22.

 

TÖBB EMBER, SZEGÉNYEBB ÉLŐVILÁG

 

Megelégedésemre szolgált a Világ Természetvédelmi Uniónak a közelmúltban, a New Scientes-ben a fajpusztulás okairól megjelent tanulmánya. Jó negyven éve bosszant, hogy a természetvédők mellébeszélnek, amikor nem hajlandók elismerni, hogy mind az emberiség felében vészes gazdasági lemaradás, mind a természetkárosítás elsődleges oka az emberi faj mértéktelen elszaporodása. Most csak az utóbbival foglalkozom.

A fennemlített tanulmány végre kimondta ezt az igazságot.

Addig csak az elmúlt években jutottam el, hogy az emberi faj történetének az alapját is a szaporulatának féken tartása jelentette. Jó ötezer éve érte el az emberi faj szellemi fejlődése azt a színvonalat, ami mellett a népszaporulat meghaladta a társadalom érdekében megengedhetőt. Az első osztálytársadalmak azért jöttek létre, mert meg kellett akadályozni a túlnépesedést.

Az emberi faj csak a születését követő idő kilencven százaléka után érte a természet feletti uralom azon színvonalát, amin már gyorsabban szaporodott, amit térségének eltartó képessége megengedett. Az önözéses földművelés megjelenésétől kezdve minél több képességgel rendelkezett a társadalom, annál jobban szaporodott volna a lakossága. Márpedig a túlszaporodása nemcsak a természeti környezetének pusztítását okozta, hanem az átlagos életlehetőségeket is beszűkítette.

Az első önözéses kultúrák létrejöttétől a jelenkorig az emberi faj egyre nagyobb többsége csak annak árán maradhatott életképes, hogy fékezni tudat népességének növekedését. A természet meghódítását szolgáló eszközök és ismeretek növekedésével együtt nőtt a természetes szaporodás. Ezért a társadalomnak annál durvább, hatékonyabb eszközöket kellett működtetni a népességnövekedés megfékezése érdekében, minél nagyobb volt a természetet meghódító, szolgálatba állító hatalma.

Amikor, és ahol az emberi közösségek természet feletti hatalma elérte az a fokot, aminél felgyorsul a népszaporulat, annak fékezését szolgáló osztálytársadalmakat hozott létre. Ezek mindegyikét négy, a népszaporulat fékezését szolgáló funkció jellemezte.

1. Minden osztálytársadalmat a nagy többség jövedelmének elvonása jellemezte. Minden társadalom ösztönösen felismerte, hogy a népszaporulat fékezésének leghatékonyabb eszköze a nyomor. Rájött arra, amit a modern tudományok sem ismertek fel, hogy a túlnépesedés elleni hatékony védekezés elsőleges eszköze a nyomor fokozása. Ezért minden osztálytársadalom a szegények, a lét határán élők életfeltételeit azzal rontotta tovább, hogy a jövedelmük jelentős hányadát elvonta. Még nem találkoztam olyan történésszel, aki kimutatta volna, mennyivel nagyobb lett volna a népszaporulat, ha a szegény többség a megtermelt jövedelmét megtarthatta volna.

2. Minden osztálytársadalom erőforrásainak jelentős hányadát emberölésre fordította. Ezt a célt leplezetlenül a fegyverkezés, a háborúskodás jelentette. De a fegyverkezés emberpusztító hatása nem is annyira a fegyverek által okozott emberölés, hanem a háborúk által okozott nyomor és járvány volt. Még nem találtam olyan történelmi munkát, ami ki mutatta, hogyan alakult volna a népesség, ha a fegyverkezés nem emészti fel az erőforrások jelentős részét, ha a csatatereken, az okozott nyomor és járványok során nem halnak meg.

3. Minden osztálytársadalom által létrehozott felhalmozási források többségét fényűzésre, kincsképzésre pocsékolták el. A múlt társadalmait még ma is annak alapján csodáljuk, milyen és mennyi kincset hoztak létre. Fel sem merül, hogy mivel járt volna, ha ezeket az erőforrásokat a termelési feltételek javítására, és a népjólét emelésére fordították volna.

4. Minden osztálytársadalom üldözte az ember tudásvágyát, kíváncsiságát, vagyis azon szellemi képességét, ami leginkább minden más faj fölé emeli. Nem ismerünk olyan ősi kultúrát, amelyik ne bűnnek, üldözendő cselekedetnek tartotta az ember tudásvágyát, újító, jobbító szándékát.

Az elmúlt század azonban minőségi változást hozott az emberiség fejlett negyede számára. Az osztálytársadalmai fenti négy általános jellemzőjének mindegyike az ellenkezőjére fordult.

1. A fejlett társadalmakban elsősorban a gazdagok adóznak, és az újraelosztásból aránylag jobban részesülnek a szegények. Amíg az osztálytársadalmakban a szegények jövedelméből dőzsölhettek a gazdagok, addig a modern társadalmakban a jómódúak gondoskodnak a szegényekről. Ez abból fakad, hogy minél fejlettebbek a technikai eszközök, annál jobban megnő a minőségi munkaerővel szemben támasztott igény, és annál kevésbé hasznosítható a gyenge minőségűek. Amíg a gazdaság pillanatnyi érdeke a jövedelmek egyre differenciáltabbat követel, a társadalom jövője ellenben ennél jóval kevésbé differenciált jövedelmeket igényel. Minden osztálytársadalom mesterségesen differenciája, minden fejlett társadalom mesterségesen nivellálja a spontán kialakuló jövedelmeket.

2. A fejlett társadalmak között megszűnnek a háborúk, és a fegyverkezési kiadás, a korábbihoz viszonyítva, a jövedelmek tört része zsugorodik. Ötven éve nem volt a világ fejlett negyedén belül háború, holott korában a háborúk nagy többsége a fejlett kultúrkörön belül folyt. Ez a tény abból fakadt, hogy az osztálytársadalmak korában nullaösszegű játék jellemezte a meggazdagodást, a modern társadalomban a nyereményből mindenki valahogy részesedik. Ez azt jelenti, hogy a múltban az egyik közösség csak akkor lehetett gazdagabb, ha a másiktól elrabolt, elvont. Ma, a fejlett világon belül minden egység csak akkor lehet gazdagabb, ha a többi, hasonló színvonalra emelkedett közösség is gazdagodik. Korábban a gyengébbek rovására lehetett az erősebb gazdagabb, most csak vele együtt.

3. A fejlett társadalmak igyekeznek a felhalmozási forrásokat racionálisan, a társadalom érdekeit szolgáló célokra fordítani. A kincsképzésre fordított kiadások elenyésző hányadra zsugorodtak. Az osztálytársadalmak gazdagságát azon lehetett mérni, mennyi kincset hagynak az utókorra. Ma a fejlett világon belül az mutatja a ragsort, milyen kicsi a kincsképzésre fordított jövedelem. Jó jellemzi a változást az aranytermelés felhasználása. Korábban, minél gazdagabb volt egy társadalom, annál több aranyat halmozott fel. Ma a fejlett világ egyre kevesebb aranyat vásárol fel, és annak nagy többségét ipari célokra használja fel. Az éves aranytermelés kétharmada a szegény országokba vándorol, ahol az kinccsé, ékszerré válik. Jellemző módon a három legnagyobb aranyvásárló ország. India, Törökország és Irán

4. A modern társadalom legszűkebb keresztmetszete a tudás, ezért annak növelése lett az elsődleges feladat. Ennek eredménye képen a tudás mennyisége exponenciálisan növekszik. A fejlett társadalmakat joggal lehet a tudás társadalmának nevezni. Amíg az osztálytársadalmakban

A modern társadalmak fenti négy karaktervonásának közös célja: a népszaporulat szinten tartása.

Miért van erre szükség?

Mert az emberi faj egyik tulajdonsága, hogy a jólét és képzettség bizonyos szintje felett megszűnik a természetes népszaporulata.

Hol van ez a színt?

Mai mértékkel mérve: Ahol az átlagjövedelem meghaladja a tízezer dollárt, és az iskolázottság a tizenkét évet. Ez még a nagyon gazdag társadalmakon belül is jellemző. Nem ismerünk olyan társadalmat, ahol a húszezer dollár feletti átlagjövedelem esetében fékezni kellene a népesség növekedését annak ellenére, hogy a gyermekvállalás minden ilyen társadalomban állami támogatást évez. A gazdag államokban csak ott van viszonylag szerény természetes népességnövekedés, ahol az alulnépesedés jellemző, vagyis a népsűrűség az optimális alatt van. Ezen országok mindegyike még lakosságot importál. Vagyis a természetes népességnövekedését nem tartja elegendőnek. Ilyenek az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália. Az emberiség negyedét sem jelentő gazdag országok összesített népszaporulata negatív. A bevándorlás azonban nem jelent gondot, mert az igényeik százsorosát is kiteszi azok száma, akik a túlszaporodó világból szeretnének bevándorolni. Ebből fakad a fejlett világ kizsákmányolásának új formája: Az elmaradóktól azt a tehetséges kisebbséget csábíthatja el, akire otthon az utolérés érdekében a legnagyobb szükség lenne. A tehetségek elitjének ezt a kitelepülését meg sem lehet állítani, mert abban nemcsak a befogadó, hanem a bevándorló is erősen érdekelt. Ez nemcsak abból fakad, hogy a kiválókat annál jobban megfizeti a társadalom, minél gazdagabb. A tehetség értéke ugyanis az átlagos gazdagsággal hatványozottan nő. Egy ötször gazdagabb társadalomban az átlagos munkaerő ötször többet, a legtehetségesebb ezrelék huszonötször többet keres. Ehhez járul, a tehetség hasonló arányú jobb szakmai érvényesülése is. Vagyis az emberiség érdeke azt követeli, hogy minél tehetségesebb valaki, annál gazdagabb országba költözzön.

A tehetségek térbeli allokációja az országokon belül is így igaz. Az ország érdeke, hogy a tehetségek az elmaradtból a fejlettebb térség felé, a kistelepülésekből a minél nagyobbakba menjen. Azaz az országon belüli térségi kiegyenlítést szolgáló politikai erőfeszítések nemcsak az átlagos eredményt, de még a lemaradókat is károsítják. Jobb egy gyorsan gazdagodó ország szegényebb térségében lemaradni, mint egy lassan növekedőben átlagosnak lenni.

Nemcsak a társadalmak demográfiáját jellemzi a gazdagok kevés, a szegény iskolázatlanok viszonylag sok, a gazdag és iskolázottak kevés gyermekvállalása, hanem minél gazdagabb a társadalom, azon beleül, annál szélsőségesebben jelentkezik. Vagyis a gazdag és iskolázott társadalmakban a kevés gyermekvállaláson belül katasztrofálisan kevés a gazdagok és iskolázottak, ugyanakkor sok a szegények és iskolázatlanok gyermekvállalása. Amíg a szemellenzős liberális közgazdászok a társadalom elöregedése felett siránkoznak, tudomásul sem veszik az ennél sokkal nagyobb problémát: Ott születik kevés gyermek, ahol azokból a leghasznosabb állampolgárok remélhetők, és ott születik sok, ahol azok jövője a legkevesebb reménnyel kecsegtet.

Az, hogy egy nemzedékkel később mire lesz képes a társadalom, sokkal jobban függ attól, hogy milyen szülői környezetben született az új nemzedék, mint attól, hogy mennyien születtek.

Visszatérve a népszaporulat és a természetpusztítás közötti összefüggésre.

Az eredeti természet pusztítása ott volt a legnagyobb, ahol meredek volt a népesség növekedésével járó határköltség növekedése. Elég arra gondolni, hogy már évezredekkel korábban milyen népsűrűség alakult ki az önözéses földművelés viszonyai között. Ezzel szemben a pásztorkodás mellett mind az emberek, mint az állatok túlszaporodása a viszonylag gyér lakosság, és az állatállomány lassú gyarapodása mellett is gyorsan katasztrofális következményekkel járt. Ezért fokozott mértékben jellemezte ezeket a népeket az állandó háborúskodás, emberpusztítás, illetve tömeges kirajzás. Amíg a pásztorkodás alig tartott el négyzetkilométerenként egynél több lakost, az önözéses földművelés mellett ennél százszor nagyobb népsűrűség vált jellemzővé. Mi ártott jobban a természeti környezetnek: az egy, vagy a száz lakos?

A nyugati civilizáció természetes csapadékra épült fölművelése, középutat jelentett az önözéses földművelés és a nomád pásztorkodás között. E művelési mód mellett a még eltartható népsűrűség tíz és húsz között mozgott. Ez már lehetővé tette az urbanizációt, a társadalmi szintű munkamegosztást. A természeti környezetet pedig az önözéses művelésnél jobban megkímélte. Gondoljunk arra, hogy Európa nyugati fele mennyivel többet megőrzött, illetve megtűrt az eredeti természeti környezetből, mint Egyiptom, Kína, vagy India önözéses gazdálkodást folytató térségei.

Az emberi faj eddigi élete, a létszámának újratermelése, és ebből fakadóan a természeti környezetének veszélyeztetése szempontjából, három szakaszra bontható:

I. Az ember túlszaporodásának veszélye nem volt számottevő. Ez az állapot azt jelentette, hogy az emberiség rendkívül lassan szaporodott, és az nem a népsűrűség növekedésével, hanem új térségek meghódításával történt. Az ember, jó hatvanezer évig szinte sehol nem veszélyeztette természeti környezetét. Nem a természeti környezetét formálta az igényeihez, hanem az igényeit igazította életterének természeti adottságaihoz. Ennek ellenére az emberek száma a biológiai elődeihez képest gyorsan gyarapodott. Alig néhány tízezer év alatt az ember földünk szinte minden természeti környezetében megjelent. Az ember természetmeghódító képességét jól illusztrálja, ha az emberszabású majmokéval, vagy az előemberekével vetjük össze. Az emberszabású majmok létét több tízmillió évre becsülhetjük, ehhez képest létszámuk és térbeli elhelyezkedésük nagyon alacsony. Az előemberek legfeljebb néhány millió évig élhettek, de ez is százszor hosszabb idő, mint a homo sapiensé. Életterük és létszámuk mégis eltörpül ahhoz képest, amit az ember százezer évnél rövidebb idő alatt elért. Az elődeihez képest, létszáma hatmilliárdra nőtt, és még ki tudja mennyire nő, és szinte mindenütt megél.

Ilyen, a természeti környezetéhez adaptálódó, azt alig érintően befolyásoló közösségek utolsó maradványai még ma is megtalálhatók.

II. A túlszaporodás veszélye jellemzővé vált. Ezt a szakaszt már az jellemzi, hogy az ember már nem passzív élvezője, hanem az igényéhez igazítva hasznosítja a természetet, azaz megbontja a természeti környezetének korábbi egyensúlyát. Az emberi faj túlszaporodása, és ezzel a természeti környezet pusztítása alig ötezer éve jelent meg.

Az osztálytársadalmakban való élést a túlnépesedés veszélye váltotta ki. Ez lassan az emberiség egyre nagyobb hányadára vált jellemzővé, és mintegy ötezer évig eredményesen működött. Ennek eredményeként a népesség növekedése hosszú távon legfeljebb ezredékben volt mérhető. A népesség növekedésének elszabadulása a jelenkorban következett be, amikor a fejlett világ egészségügyi vívmányainak hatására a népszaporulat már százalékokra ugrott. Sajnos a tudomány máig nem mérte fel, hogy milyen következményekkel jár a természet adottságait, erőforrásait hasznosító fajuk ilyen gyors szaporodása. Pedig nagyon könnyű volna belátni, hogy milyen hatása lehet annak, hogy egy a természet erőforrásait mohón hasznosító fajta ezer év alatt a tízszeresére nőtt.

Arról pedig még nem olvastam, hogy a haszonállatok milyen elszaporodását hozta magával az emberiség túlszaporodása. Ma a háziállatok, melyek mindegyike kihaló fajokból háziasodott, ma ezerszer annyi él, mint ötezer évvel korábban. Elég arra gondolni, hogy mennyi szarvasmarha, juh, kecske, ló, és disznó és az ember igényeinek szolgálatában. Ezek döntő többsége vagy közvetlenül, vagy közvetve pusztítja a természetet ott is, ahol eredeti ősei nem fordultak elő. A mai emberiség fejlett negyede lényegesen több természetet pusztít azzal, hogy húst, mint azzal, hogy növényi táplálékot fogyaszt.

A túlnépesedés első formái az önözéses kultúrák voltak. Vagyis a földművelés forradalmával kezdődött az embereknek a természet feletti fölénye, ezzel természeti környezetének pusztítása. Megelőzőleg minden társadalom a természet adományiból élt, ettől kezdve az ember a természetet a saját céljához igazítja. Az emberi faj a túlnépesedésének következtében vált természetpusztítóvá. Elég arra gondolni, hogy az öntözéses kultúrák mindegyike kipusztította az eredeti természeti környezetet, és helyében újat, szegényebbet hozott létre. Az egyiptomi, mezopotámiai és a kínai kultúra térségében az eredeti természeti környezetnek még a nyomai is alig maradtak meg.

Minden mai természetvédőnek azzal kellene kezdeni, hogy felméri az önözéses kultúrák természetpusztító hatását. Akkor rádöbbenne, hogy ahol sűrűn és szegényen él az ember, ott az eredeti természet elpusztul. Egy hetven évvel korábbi kínai úti naplóban azt írja a Jangcén utazó angol úr: „Két hetes utunk során nem láttam egyetlen madarat. Itt az emberek minden ehetőt megesznek.” Vagyis, ahol ilyen sok ember él, ott még az ég madarai sem élhetnek meg.

Az emberi faj eddig ott szaporodott gyorsabban, ahol jobban élt, vagyis nagyobb hatalma volt a természet felett. Ebből fakadt, hogy ott a társadalomnak drasztikusabb formában kellett igénybe vennie a népesség szaporodását fékező eszközeit. Fokozni kellett a kizsákmányolást, az egymással szembeni emberpusztító háborúskodást, a kincsképzést, és a tudás üldözését.

Marx, jogászként, még azt hitte, hogy a kizsákmányolás a tulajdonviszonyokból fakadt. Nem ismerte fel, hogy a túlnépesedés elleni védekezés a kizsákmányolás alapja.

III. Az ember további szaporodása megszűnik.

Száz éve az emberiség leggazdagabb, és legjobban iskolázott negyedét eltartó társadalmakban megállt a természetes népszaporulat. Ahol létrejött a jólét és az iskolázottság magas szintje, ott megállt a népesség természetes növekedése.

Ez ugyan vitathatatlan tény, amely következtében spontán, a társadalom tudatától függetlenül, megszűnnek a klasszikus értelemben vett osztályok, megszűnnek az osztálytársadalmak általános jellemzői. Létrejön az emberiség történetének második, minőségi változást hozó forradalma: Megszűnik a népesség spontán szaporodása, ezzel megszűnik a társadalom osztályokra való tagolódása. Ez azonban nem az egyenlőség fokozásával jár, nem azzal, hogy homogénebb lesz a társadalom, hanem még a korábbinál is differenciáltabb. Ugyanakkor a differenciák egyre kevésbé vérségi, illetve az örökölt vagyon, hanem a képességek kibontakoztatásának hatékonysága alapján történnek.

Amíg az emberiség gazdag és képzett negyedében megáll a természetes népszaporulat, addig a másik háromnegyedében, ahol sem a kellő gazdagság, sem a kellő képzettség nem jött létre, példátlan mértékben felgyorsul a népszaporulat. Itt az utolsó száz ében nagyobb volt a népesség növekedés, mint előtte ötezer év alatt. Ezért ezekben a társadalmakban nem csökkent az osztálytársadalmi forma fent említett négy létalapja: a kizsákmányolás, az emberpusztítás, a kincsképzés és a tudás üldözése.

Az emberiség gazdag és iskolázott részében spontán megszűnt a természetes népszaporulat, ennek következtében létrejöttek az osztálynélküli társadalmak. Éppen ezek hatására, az emberiség másik háromnegyedében megerősödött az osztálytársadalmak szükségessége. Ez bármennyire nyilvánvaló a fejlett negyed ott is az osztálynélküli viszonyokra jellemző demokráciát, az emberi jogok érvényesítését erőlteti, ahol ennek ma sokkal kisebbek a feltételei, mint a múltban bármikor.

A szegény és képzetlen világban tapasztalható túlszaporodást nem a belső, hanem a külső feltételek idézték elő. Ezek a társadalmak évezredek óta gyakorlatilag stagnáló népességűek voltak. A népesedésrobbanást a fejlett világ jóakarata idézte elő. A legnagyobb halálokok, mindenek előtt a járványok és fertőzések elleni olcsó védekezés jelentősen csökkentette a halandóságot. Ennek következményeként az évezredek óta kialakult gyermekvállalás mellett példátlanul felgyorsult a népszaporulat. Ma az elmaradt világ szinte minden térségében nagyobb a népsűrűség, mint az adott anyagi és tudati feltételek mellett a terület eltartó képessége. A szegény világban a lakosság élelmezése, tüzelővel való ellátása példátlan mértékű és tempójú természetpusztítást okoz.

Mindkét irányban azonban vannak kivételek.

Európa keleti felén és Szibériában megszűnt a népszaporulat annak ellenére, hogy anyagi téren elérték volna az ezt kiváltó színvonalat. Ez az egyetlen olyan, a természeti adottságaihoz viszonyítva alulnépesedett térség, amelyen tragikus mértékben csökken a népesség.

Ennek igazi okát nem ismerem, csak sejtéseim vannak.

- A szovjetrendszert felváltó demokratizálási és piacgazdálkodási erőfeszítések olyan kulturális és erkölcsi követelményeket támasztottak, amik teljesen hiányoztak. Beigazolódott, hogy a világ élvonalában sikert hozó demokrácia és piacgazdaság csak a puritán kultúrkörben működhet sikerrel. Ha ezt másutt, külső nyomásra bevezetik, nem eredményt, hanem anarchiát szül. Azaz a kelet-európai kultúrkör viszonyainak jobban megfelel a bolsevik diktatúra és tervgazdálkodás, mint a politikai demokrácia és a piacgazdaság. Helyesebben fogalmazva: az elkerülhetetlen lemaradás szempontjából a kisebbik rossz.

- Ez a térség annyira távol esik a tengeri szállítás lehetőségtől, hogy a világgazdaságba való szerves beilleszkedés még a jelenkor szállítási technikai viszonyai között sem oldható meg racionálisan. A lakosság kilencven százaléka távol él az olcsó vízi szállításra épülő kooperáció feltételeitől. Jó volna, ha a gazdasági földrajz tudósai végre kimutatnák, hogy a fejlett világ csak ott működik sikeresen, ahova hatékony vízi szállítással el lehet jutni. A Szovjetunió gazdasága az erejét meghaladó hadikiadások mellett az elviselhetetlenül magas szállítási költségek hatása alatt omlott össze.

Latin-Amerikában a gyors népszaporulat és a mediterrán kultúra alkalmatlansága eleve kizárja a felzárkózást, és feltartóztathatatlan természetpusztítást idéz elő. Tisztázni kellene, hogy mediterrán kultúra eleve képtelen saját erőből a felzárkózásra. A szoros értelemben vett, mintegy ötvenmilliós mediterrán lakosságának a felzárkózását segítő támogatást az EU még biztosítani tudja. Ráadásul a dél-európai térség közel van, és a tengerpartokkal tökéletesen ellátott. Ez nemcsak szállítási előny, hanem egyelőre ennél is sokkal fontosabb, hogy a közeli gazdag Európa lakosainak kiemelkedő turisztikai célja is. A turisztikai adottságai példátlanul nagy bevételi forrást jelentenek. Ezzel szemben Latin-Amerika területe ötvenszer, lakossága tízszer nagyobb, mint a Lisszabon – Athén vonaltól délre elterülő Dél-Európának. Méreteihez képes számottevő turisztikai bevételre nem számíthat. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a gyorsan gyarapodó lakosságon belül is kiemelkedik a modernizációra még a latin lakosságánál is gyorsabban szaporodnak az indiánok és négerek, akik visszahúznak.

Az arab világ számos országban bőven megvannak a gazdasági fejlődéshez szükséges pénzügyi források, de teljesen hiányoznak a felzárkózás kulturális feltételei. Ebből fakadóan ott minden demokratizálódási kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Ott csak akkor lehetne némi remény, ha a népszaporulatot meg lehetne állítani. Ez azonban szintén kulturális okokból megvalósíthatatlan. Tudomásul kellene venni, hogy az arab kultúra eleve alkalmatlan a társadalmi élvonalba kerülésre.

India lakossága több, a fenti három térségénél összesen. A népesség rohamos növekedését ott sem lehet megállítani, de még fékezni sem. Itt is a reménytelenség fő oka a kultúra alkalmatlansága. Indiában eleve nem jöhet létre olyan központi hatalom, mint Kínában, ezért a népesség növekedése erőszakkal sem állítható meg. Ha sikerülne valahogy, az idusok nem alkalmasak a kínaiakhoz hasonló mértében sem a munkára, sem a takarékosságra, sem a tanulásra.

Mindezek ismeretében világos, hogy napjainkban a természet nem a fejlett, hanem az elmaradt társadalmak veszélyeztetett. Ennek ellenére a természetvédők a kipusztulással veszélyeztetett fajok védelmét, nem pedig a népszaporulat megállítását látják elsődleges feladatuknak. Nem veszik tudomásul, hogy ahol gyorsan nő a lakosság, és alacsony a jövedelem és képzettség, ott lavinaszerűen gyors a fajok pusztulása.

A hivatkozott tanulmányból kiderül, hogy a fajpusztulás az egyenlítői övezet csapadékos részén a leggyorsabb. Vagyis ott, ahol korábban az emberi faj életlehetőségei a leginkább mostohák, a fajok sokaságának pedig e leginkább megfelelők voltak. Korábban e térségekben a társadalmi fejlődés lassú, a népszűrűség pedig alacsony volt. Jelenleg, az olcsón adaptálható technikák hatására éppen ezekben a térségekben nő leggyorsabban a népesség, és a leggyorsabb a természetpusztulás.

Ezzel szemben a mérsékelt égöv kedvező adottságú térségeiben a természetpusztítás nagy részén már túl vannak. Ott az eredeti természetre már alig lehet ráismerni, az ott élt fajok többsége már kipusztult. Mégis ezekben a térségekben vár a legkisebb feladat a természetvédőkre.

- Ezeken ma már fejlett, azaz gazdag és művelt emberek élnek, amelyek már nem szaporodnak, amelyek számára fontos a természeti környezet védelme, és pénzük is van erre. A fejlett világban egyre jobban megfizetik a természeti környezetet. Tegyük hozzá, hogy a gazdag társadalmak távoli vidékekről is el tudják látnia magukat. Ezzel szemben a szegény, és gyorsan szaporodó társadalom fogyasztása döntően a közvetlen környezetükből történik. Ott ölik meg az állatokat, ott tüzelik el a növényzetet, és közömbösek ennek a természetromboló hatásával szemben.

Az elmúlt ötezer év természetpusztítása jól lemérhető azon, hol milyen nagy volt a népsűrűség. A népsűrűség csak ott volt nagy, ahol a természeti adottságok az ember számára kedvezőbbek, illetve kedvezőbbé átalakíthatók voltak. Az elmúlt ötezer év legnagyobb természetpusztulásai ott történek, ahol nagyon korán, nagyon magas volt a népsűrűség, Egyiptomban, Mezopotámiában, India és Kelet-Ázsia nagy folyóinak önözhető völgyeiben.

A másik pólust, egészen a múlt század elejéig, az ember számára nagyon alacsony szinten és hatásfokon hasznosítható trópusi erők vidéke jelentette. Ott az eredeti természeti környezet a közelmúltig szinte érintetlen maradt. Ezt három ok tette lehetővé:

a. Az egészségtelen természeti adottságok mellett nagyon kevés ember élhetett, és azok alig hatottak a természeti környezetre.

b. a múlt magas-kultúrái számára sem voltak jelentős mértékben hasznosíthatók.

c. A csapadékos és meleg éghajlat mellett, amíg az okozott károk nem nagyok, gyors a természet regenerációs képessége.

A jelenkorra azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.

a. Az elmúlt száz évben, e térségekben volt a népszaporulat a leggyorsabb. Ennek következtében a népsűrűség természetromboló hatása egyre több helyen elérte a kritikus szintet.

b. A fejlett világ technikája és nyersanyagigénye elérhetővé tette e térségek nyersanyagainak gazdaságos kitermelhetőségét.

A népesség növekedéssel járó természetpusztító hatást szemérmesen elhallgatjuk. Egyelőre nem is tudunk, nem is merünk ellene tenni. Márpedig ez volna a természetpusztítás elleni védelem kulcsa. Ma ugyanis ezekben a térségekben általában olyan emberek élnek, akiknek a népszaporulatát az életkörülményeikben beálló minden javulás felgyorsítja.

A fejlett világ nyersanyag éhsége, szerencsére, nem nő olyan mértékben, hogy ne lehetne reménykedni a kitermelési módok szabályozásában. E téren is van ugyan tennivaló, de az eredmény nem reménytelen, nem úgy, mint a népesség növekedés megfékezése esetében.

A probléma, amit az esőerdős viszonyokra elmondtunk, lényegében az egész emberiség kétharmadára, az emberlakta térségek nagy többségére elmondható. Csak ott a további természetpusztítás lassabb, és kisebb.

Végre kimondtuk: ¨Földünk élővilágának első számú veszélyeztetője az ember túlszaporodása. Ez ellen a tudatos védekezés azonban reménytelen. Csak abban reménykedhetünk, hogy a gazdag, és képzett világ ráébred arra, hogy csak azokat a társadalmakat szabad segíteni, amelyikek megfékezik a népszaporulatukat, és többet költenek iskolákra, mint fegyverekre. Ettől egyelőre messze vagyunk. Egyelőre Kínát azért ostorozzuk, hogy drasztikus, ugyan minden osztálytársadaloménál kevésbé embertelen eszközökkel megállították a népszaporulatot a világ legjobban túlnépesedett térségében.

A természetvédőknek ezt kellene magasztalni.

Ezt meg kell előznie a felismerésnek: A fejlett világ is letérjen arról, hogy a társadalom demográfiai utánpótlását ne csak darabban, hanem minőségben mérje, alakítsa.

Világos tapasztalat, hogy a következő generáció teljesítménye sokkal inkább függ a következő generáció minőségétől, mint a mennyiségtől. Ráadásul, a gyermekvállalás mennyiségét még egyetlen társadalomnak sem sikerült növelnie, még akkor sem, ha ezt a minőség rovására akarja elérni.

Az emberiség gazdag és fejlett negyede, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, eljutott odáig, hogy nem kell védekeznie a túlszaporodása ellen. Csak ezen az alapon lehet reményünk arra, hogy fajtánk képes lesz beilleszkedni a természeti környezetébe. Mert, ha ezt nem képes megoldani, akkor nem a természet pusztul el, mert a természet valamilyen új formában regenerálódni fog, hanem az a faj, amelyik képtelennek bizonyult a beilleszkedésre.