Az õsegyház

James H. Forest az USA haditengerészeténél vált lelkiismereti katonaságot-megtagadóvá. Miután emiatt elbocsátották, New York belvárosában csatlakozott a Katolikus Munkás közösséghez (Catholic Worker), és havilapjuknak, a "The Catholic Worker"-nek ügyvezetõ szerkesztõjeként szolgált. (A Catholic Worker mozgalom alapításáról és munkájáról magyarul a lásd a Szolgálat 65. számában Dorothy Day életrajzát. - a ford.) Alapítója és nemzeti titkára volt a Katolikus Béke Szövetségének és szerkesztõje a "Fellowship"-nek, a Kiengesztelõdés Szövetsége (Fellowship of Reconciliation) lapjának, valamint munkatársa a "Sojourners"-nek (Tartózkodók) és az "IFOR Report"-nak (A Kiengesztelõdés Nemzetközi Szövetsége jelentései). A vietnami háború alatt egy évet töltött börtönben behívók elégetése miatt. Legújabb könyve: "Thomas Merton, egy festõi életrajz", a Paulist kiadónál jelent meg. Jelenleg az IFOR koordinátora, címe: Hof van Sonoy, 1811 LD Almaer, Hollandia.

Térdenállva könyörgök, forduljatok el az erõszak ösvényétõl és térjetek vissza a béke útjára... Az erõszak csak késlelteti az igazságosság napját. Az erõszak lerombolja az igazságosság munkáját. Irántatok való teljes szeretetemmel, a fiatalokba vetett teljes bizalommal mondom nektek: ne hallgassatok azokra a hangokra, amelyek a gyûlölet, a bosszú, a megtorlás nyelvén beszélnek. Ne kövessetek olyan vezetõket, akik a halált osztogatás útjára visznek. Szeressétek az életet, tiszteljétek az életet, önmagatokban és másokban! Adjátok magatokat az élet szolgálatára, ne a halál munkájára! Az erõszak az igazságosság ellensége. Csak a béke vezethet a valódi igazságossághoz.

Auschwitz és Hirosima századában élünk. Ezek a földgömb ellentétes oldalain helyezkednek el, és nevük Isten-adta szabadságunk sötét oldalára emlékeztet. Mi éppolyan szabadok vagyunk a halált választani, mint az életet, szabadok még arra is, hogy egész városok népek halálát válasszuk, szabadok még saját kihalásunkat is választani.

Auschwitzben és a hitleri korszak hasonló koncentrációs táboraiban a gyilkolás hétköznapi férfiak és nõk mindennapos feladata volt, akik egyszerûen csak a parancsot teljesítették és megpróbáltak életben maradni. Más normális, mindennapi emberek belekeveredtek Hirosima lerombolásába 1945. augusztus 6-án. E napon olyan korszak kezdõdött, amelyben lehetséges egyetlen nap alatt emberek százmillióinak megölése.

Auschwitz és Hirosima nemcsak ama képességünkre fájdalmas tanúbizonyság, hogy meg tudjuk ölni egymást, hanem arra is, hogy racionalizálni tudjuk a számunkra nem kívánatos, ártatlan emberek tömeges lemészárlását. Ennek következtében manapság azon vesszük észre magunkat, hogy ki vagyunk képezve idegen nemzetek teljes elpusztítására, amelyek pedig semmivel sem bûnösebbek nálunk, és amelyek a szovjet szférában még kevésbé felelõsek kormányuk politikájáért, mint mi a mieinkért.

Amint XXIII. János pápa megjegyezte Pacem in Terris c. enciklikájában, a teljes pusztulás eszközei könnyen kéznél vannak. Az amerikai elnököt mindig kíséri egy hadsegéd, akinek aktatáskája tartalmazza a "gombot", egy készüléket, amelyen keresztül továbbítani lehet a kódolt üzenetet, amely elindít egy nukleáris támadást. Feltételezhetjük, hogy a szovjet elnöknek is van hasonló társa. Ha a parancsot kiadnák, 15 percen belül (ez 1981-es adat, azóta sokkal kevesebb ez az idõ - ford.) elérné a célpontot a bombák robbanása. Egy pillanat alatt több élet pusztulna el, mint az emberi történelem összes háborújában együttvéve.

De Auschwitz és Hirosima nem feltétlenül ítéli az emberi nemet ilyen, sajátmaga okozta katasztrófára. Úgy is lehet értékelni õket, mint annak az akaratnak a születési helyét, hogy magunkat és kormányainkat leszereljük, és hogy életünket a konfliktusok erõszakmentes megoldására bízzuk. Míg Auschwitz és Hirosima meg tudja dermeszteni az észt és a lelket az ember gonoszságra való képességének nyilvánvalóságával, ugyanakkor az Evangélium legjavából való életadó leckét is adhat. Ahogy II. János Pál pápa kifejezte ezt a leckét, amikor 1979-ben elzarándokolt Auschwitzbe: "AZ EMBERNEK SOHA NEM SZABAD SAJÁT ÖNZÕ ÉRDEKÉT KÖVETNIE MÁSOK ROVÁSÁRA, MÁSOK LEIGÁZÁSA ÁRÁN, HÓDÍTÁS, KIZSÁKMÁNYOLÁS ÉS HALÁL ÁRÁN". Továbbá hangsúlyozta az átlagpolgárok kötelességét a háború legyõzésének munkájában való összefogásra, mert "NEMCSAK AZOK FELELÕSEK A HÁBORÚKÉRT, AKIK KÖZVETLENÜL ELÕIDÉZIK, HANEM AZOK IS, AKIK ELMULASZTANAK MINDENT MEGTENNI AZOK MEGAKADÁLYOZÁSÁRA."

Tehát a háború megelõzését nem kell a politikai és katonai vezetõkre hagyni. Mindegyikünknek köze van hozzá azzal, ahogyan élünk és megválasztjuk munkánkat, akármilyen fiatalok és tapasztalatlanok is vagyunk. Nem várhatjuk el, hogy mások a "Ne ölj!" isteni parancsa szerint éljenek, amikor éppen mi, akik keresztényeknek nevezzük magunkat, megtagadjuk azt.

Nem is olyan régen, ha a katolikus ember megpróbálta megérteni az egyház háborúról és békérõl szóló tanítását, gyakran úgy találta, hogy csak összezavarodik a kutatástól. Az Újszövetségben teljesen nyilvánvaló, hogy ellenségeinket ugyanúgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, viszont a gyakorlatban meg az nyilvánvaló, hogy a keresztények óriási többsége aktívan részt vesz nemzetének hadseregében. Úgy tûnt, mintha Jézus tanítása és példája, hogy fegyvertelenül élt egy katonai megszállás alatt levõ országban, vagy csak egy korábbi és egyszerûbb kornak, vagy csak a kisszámú szerzetesnek és apácának szólt volna, s nem lenne használható a világháborúk és dühös nacionalizmus mai világában. Krisztus parancsa Péternek: "Tedd el kardodat, mert aki kardot ragad, kard által vész el." Ezt - úgy tûnik - nehéz volt összeegyeztetni a népnek szóló prédikációval. Évszázadokon keresztül nem csupán a laikusok, hanem a legtöbb pap és püspök is erõteljesen támogatta nemzetének katonai politikáját.

Az õsegyház

Egészen másként állt a dolog az egyház kezdeti idõszakában. Megdöbbentõ felismerni, hogy az apostoli kortól Kr.u. 170-ig semmi bizonyítékát nem találjuk a keresztények katonai szolgálatban való részvételének. A keresztények egyik híres bírálatában, amelyet Celsus pogány tudós írt Kr.u. 173-ban, a keresztényeket élesen elítéli azért, amit ma úgy mondanánk: "LELKIISMERETI TILTAKOZÁS a háborúban való részvétel ellen. "Ha minden ember úgy tenne, mint ti - írta Celsus -, semmi sem mentené meg a császárt a legteljesebb egyedülmaradástól, és haderõinek szökésével a birodalom a legvadabb barbárok kezébe kerülne."

A teológus Origenész így válaszolt a keresztény közösséget védelmezve: "A keresztényeknek azt tanították, hogy ne védelmezzék magukat ellenségeikkel szemben. S minthogy megtartották az emberszeretetet és szelídséget parancsoló törvényeket, megkapták Istentõl azt, amit nem értek volna el, ha megengedett lett volna nekik a háborúskodás - bár azt éppúgy képesek lettek volna megtenni." (Contra Celsum 3,8) A katonai szolgálat megtagadása a keresztények részérõl nem a társadalmi felelõsség iránti közönyt jelzi - érvel Origenész -, hanem inkább a lelki és transzcendentális síkon való reagálást: "Minél buzgóbb keresztény valaki, annál hatékonyabban tud segíteni a császárnak, többet mint a katonák, akik a harctérre menve annyi ellenséges csapatot ölnek meg, amennyit csak bírnak... Más szavakkal, a legnagyobb háború nem az emberi ellenségekkel folyik, hanem azokkal, a lelki erõkkel, amelyek az embereket ellenségekké teszik!"

Ugyanebben a korban Justin vértanú hasonlóan írt: "Mi, akik nyakig benne voltunk a háborúban és kölcsönös öldöklésben és minden gonoszságban, az egész világon megváltoztattuk háborús fegyvereinket... a kardokat ekevasakká és a lándzsákat szõlõmetszõ késekké." (TRYPHO 110) Máshol így ír: "Mi, akik korábban gyilkoltuk egymást, most nem viselünk háborút ellenségeink ellen, sõt nem is hazudhatunk vagy vezethetjük félre bíráinkat, hanem örömmel halunk meg Krisztust megvallva." (I Apol. 39)

"Az egyház olyan hadsereg, amely nem ont vért!" - mondja Alexandriai Kelemen (Protrepricus 11,116) "Mi a békében, nem a háborúban vagyunk képzettek!" (Paedagogus 1,12) "Ha Isten népének vagy tagja, akkor a menny a hazád és Isten a törvényhozód. És mi az Õ törvénye? Nem szabad ölnöd, úgy kell szeretned embertársadat, mint önmagadat. Annak, aki megüti egyik arcodat, fordítsd oda a másikat is." (Prot. 10)

Keresztény katonák

Nagyon kevés nyoma van annak, hogy keresztények részt vettek háborúskodásban az i.sz-i elsõ két század folyamán. Csak 197-tõl vannak "miles" vagy "milites" (katona, katonák) jelzésû sírfeliratok. Abban az idõben nem volt az egyházban egységesített tanítás. A katonai szolgálat lassan-lassan egyre kevésbé kifogásolttá vált. Konstantin császár megszüntette az egyházüldözést 313-ban a Milánói ediktummal. Röviddel ezután a kereszténység a birodalom hivatalos vallása lett, s következésképp az egyház és a világi hatalom közti viszony drasztikusan megváltozott. Konstantin császár, aki nem tartotta magát kereszténynek (csak halálos ágyán keresztelkedett meg), az egyház gyámjának tekintette magát, és nem a pápa, hanem õ hívta össze a Niceai egyetemes zsinatot.

Késõbb, a negyedik században, lefektették az IGAZSÁGOS HÁBORÚ ELMÉLETÉNEK alapjait. Noha Szent Ambrus (+397) és Szent Ágoston (+430) fenntartották a hagyományos szemléletet, hogy a keresztény egyénnek tilos erõszakhoz folyamodni a saját érdekében, de javaslatuk szerint az egyesek közösségének védekezése már más ügy. A parancs, hogy az ember szeresse az ellenségeit, még erõs maradt. Csodálkozhatunk, hogy pszichológiailag miként lehetséges szeretni azt, akinek a hasát éppen felhasítjuk kardunkkal, de az ellenségszeretetet mégis, még a csatában is, a keresztények elfogadták, mint a hitnek egy ünnepélyes kívánalmát.

Ennek a tanítása: egy háborút igazságosnak lehet tekinteni és a keresztények részt vehetnek benne, ha KIVÉTEL NÉLKÜL eleget tesz bizonyos feltételeknek: Az állam törvényes kormányának kell hadat üzennie. A háborút igazságos okból és igazságos szándékkal kell vívni, nem nemzeti büszkeségbõl vagy gazdasági ill. területi elõnyökért. Igazságos eszközöket kell alkalmazni, tiszteletben tartva az ártatlanok és nem-harcolók jogát az élethez. Ésszerû esélynek kell lenni a gyõzelemre. Ésszerû reménynek kell lennie arra, hogy a háború jó eredményei felül fogják múlni azt a gonoszat, amit okoz. A háborúhoz csak mint utolsó lehetõséghez, végsõ megoldáshoz szabad folyamodni. A bûn terhének világosan az egyik oldalon kell lennie.

Kereken szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a háború többé nem tûrhetõ, tolerálható a keresztény ember számára. Hangosan és világosan ki kell ezt jelentenünk és elvetnünk a háborút mint a nemzeti politika eszközét. Különösen nemzetünk új, szörnyû, pusztító fegyverei kérdésében kell félreérthetetlenül állást foglalnunk. SOHA, semmilyen körülmények között, még visszacsapás címén sem szabad atombombát dobni egy városra. Ez "Isten és ember elleni gonosztett" lenne. Azokat a parancsokat, hogy ezeket a fegyvereket városok ellen bevessék, meg kell tagadni, mivel ezek bûnös parancsok, amint a II. Vatikáni zsinat tanította.

Vitatható, hogy akár egyetlen háború, valaha is kielégítette-e egy ilyen elfogadhatóság valamennyi feltételét. Az utóbbi években azonban világossá vált, hogy a MODERN háború mind elméletében, mind gyakorlatában az igazságosság számos korlátozását félredobja, és ez a tény megvilágítja a II. világháború utáni fejlõdést a katolikusoknak a háborúval való szembehelyezkedésében.

Erõszakmentes tanúságtétel

295-ben, amikor a keresztényeknek a hadseregben való részvétele már nem volt kivételes dolog, egy fiatal keresztényt, Maximiliant vezették Dion római tartományi helytartó elé Észak-Afrikában. Tanúságtételét a SZENTEK CSELEKEDETEI c. õsi írásban jegyezték le. (Magyarul: Ókeresztény írók 7. kötet, 192.o., SZIT 1984)

336-ban Tours-i Szent Márton kérte a csapatparancsnokát, hogy szerelje le õt a katonaságtól. A csata elõestéje volt. "Én Krisztus katonája vagyok. Számomra nem megengedett, hogy harcoljak!" Mivel gyávasággal vádolták, Márton önként felajánlotta, hogy egyedül és fegyvertelenül szembeszáll az ellenséggel. Helyt adtak a kérésnek. Az ellenség azonban megmagyarázhatatlanul békét kért. Mártont leszerelték, és késõbb püspök és szent lett.

Még akkor is, amikor a keresztények részvétele a szélsõséges erõszakban és kegyetlenkedésben mindennapossá vált, mint a keresztes háborúk során is, voltak akik nemcsak személyesen utasították el az erõszakot, hanem követõiktõl is elvárták ugyanezt. A legismertebb példa Assziszi Szent Ferencé. Miután megalapította a szerzetesrendeket, elõször a férfiakét, majd a nõkét, alapított egy harmadrendet is a világiak számára. Az általa felállított regula megkívánta, hogy "ne vegyenek gyilkos fegyvert a kezükbe, és ne fordítsák senki ellen se." Bár a szent halála után a helyi uralkodók nyomására ezt a vitatott részt törölték, Ferenc életében azt a pápa is jóváhagyta.

Ó, Isteni Mester, add, hogy ne arra törekedjek, hogy vigaszt nyerjek, hanem inkább vigasztaljak mást; hogy megértsenek, hanem én legyek megértõ; hogy szeressenek, hanem én szeressek, mert ha adunk, akkor kapunk igazán, ha megbocsátunk, nyerünk bocsánatot, és ha meghalunk, nyerjük meg életünket örökre. Assziszi Szt. Ferenc

Az utóbbi századok egyik legszeretettebb szentje volt Vianney Szent János, Ars gyógyítója, akinek a falujába élete során zarándokok tízezrei jöttek el napokat vagy heteket várva arra, hogy egyszerûen csak meghallgassa bûneik megvallását. Életének korábbi idõszakában megszökött a francia hadseregtõl, és egy erdõben rejtõzött el. A papságra érzett hivatást, nem az államért való öldöklésre. Halálos ágyán mondta, hogy döntése a dezertálás mellett olyasmi volt, amit sohasem bánt meg.

Századunkban történt meg Franz Jägerstätter, egy osztrák földmûves emlékezetes esete, aki családapa és faluja templomának sekrestyése volt, és akit a nácik lefejeztek 1943. augusztus 9-én, mert segédszolgálatos létére is megtagadta a katonai szolgálatot. (Magyarul: Szolgálat 1973. 19. szám 48-57. old. - a ford.) Kivégzése elõtt ezt írta: "Ha megláncolt kézzel kell is írnom, ezt sokkal jobbnak találom, mint ha az akaratom lenne leláncolva... Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy az a legjobb, ha az igazságot mondom, még ha az életembe kerül is. Mivel nem találjuk meg leírva, hogy az ember bûn terhe alatt köteles olyan esküt tenni, ami a világi uralkodója iránti engedelmességre kényszeríti."

Bárhol, ahol az erõs kizsákmányolja a gyengét, ahol a gazdag kihasználja a szegényt, ahol a nagyhatalmak uralkodni akarnak és ideológiákat írnak elõ, ott a béketeremtés mûvét tönkreteszik, a béke katedrálisát újra lerombolják. Manapság a modern, akár nukleáris, akár nem nukleáris hadviselés méretei és borzasztó volta TELJES MÉRTÉKBEN ELFOGADHATATLANNÁ TESZI ezt arra, hogy eszközül szolgáljon a nemzetek közötti ellentétek megoldásához. A háború fogalmának a tragikus múlthoz, a történelemhez kell tartoznia, és nem kaphat helyet az emberiség jövõre vonatkozó tervében.

Az Atlanti-óceán túlsó partján ugyanebben az idõszakban ott olt a Catholic Worker (Katolikus Munkás) mozgalom, amely 1933-ban keletkezett Jézus tanítása alapján: "Amit a legkisebb testvéreim közül egynek tettetek, nekem tettétek!" (Mt 25,40) Ha Krisztus azt parancsolja nekünk, hogy adjunk élelmet az éhezõknek, italt a szomjazóknak, öltözéket a ruhátlanoknak, hajlékot az otthontalanoknak, keressük fel a betegeket és a börtönben levõket, és ha az irgalomnak ezen tetteit munkálni maga az üdvözülés, akkor tiltva van mindennek a tökéletes ellentétét tenni, amint a háború kívánja: hogy éhséget és szomjúságot okozzunk, hogy leromboljunk otthonokat, hogy az embereket menekültekké tegyük, hogy sok beteget és haldoklót hagyjunk magunk után, hogy elégessünk nemcsak ruhákat, de a húst, mások testét is, és bebörtönözzük mindazokat, akik megtagadják, hogy ilyen gyilkos munkát végezzenek - érvelt a Catholic Worker. Országszerte a Catholic Worker számos vendégszeretõ házából sok önkéntes inkább ment börtönbe vagy munkatáborba a lelkiismereti katonaság-megtagadás miatt, semhogy katonai szolgálatba álljon a II. világháborútól kezdve a vietnami háború idõszakán keresztül. (A Catholic Worker mozgalom létrejöttérõl magyarul: Szolgálat 1985. 65. szám 48. oldal, Dorothy Day életútja. - a ford.)

Thomas Merton, akinek írásai a Kentucky-beli trappista apátságából az egész világon elterjedtek, egyike volt azoknak, akik - még laikusként - megtagadták a katonai szolgálatot. A II. világháborúban lelkiismereti katonaság-megtagadóként vették nyilvántartásba, s ez - fejti ki a "Hétemeletes hegy" (The Seven Storey Mountain, magyarul is megjelent a Szent István Társulatnál 1981-ben - a ford.) címû önéletrajzában - rávilágít arra a meggyõzõdésére, hogy a modern háborúban alkalmazott módszerek "tömeg-barbarizmussá és kegyetlen, általános mészárlássá alacsonyodnak le", azzá, "amit nem lehet másnak csak halálos bûnnek tekinteni." A lelkiismereti katonaság-megtagadás - mondta - az, "amit Krisztus maga is megtett volna, és amit tõlem vár el, hogy megtegyem."

A jelenlegi egyházi tanítás

"Lelkiismerete mélyén az ember olyan törvényre bukkan, amit nem õ ír elõ önmagának, hanem ami engedelmességre szorítja õt. A lelkiismeret szava amellett, hogy minduntalan figyelmezteti, hogy szeresse a jót és kerülje a gonoszt, ha szükséges még kifejezettebben szól a szívéhez: Tedd ezt! Kerüld azt! Igen, van olyan törvény, amelyet Isten írt az ember szívébe; s éppen abban áll az ember méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt; eszerint is fogják megítélni (Róm 2,15-16). A lelkiismeret a személy legtitokzatosabb lényege és mélysége. Ott egyedül van Istennel, akinek hangját visszaverik az õ mélységei. A lelkiismeret csodálatos módon feltárja azt a törvényt, amely Isten és a felebarát szeretetével van tele (Mt 22,37-40, Gal 5,14). A keresztényeket éppen a lelkiismeretükhöz való hûség állítja oda a többi ember mellé, keresni az igazságot és az igazság szerinti megoldást az egyén és a társadalom életében felmerülõ számtalan erkölcsi kérdésre.

Mivel az erkölcsi rend feltételezi a parancsolás jogát, és annak forrása Istenben van, ebbõl következik, hogy ha a civil hatóságok törvénybe iktatnak vagy engedélyeznek valamit, ami ellentétben áll Isten akaratával, akkor sem a hozott törvény, sem a megadott felhatalmazás nem lehet kötelezõ az állampolgárok lelkiismeretére nézve, hiszen Istennek több joga van arra, hogy neki engedelmeskedjünk, mint az embereknek.

Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is, hogy kényük-kedvük szerint döntsenek, és annál inkább iparkodnak az erkölcs objektív normáihoz alkalmazkodni. A lelkiismeret gyakran tévútra siklik személyes tudatlanságból, emiatt azonban nem veszíti el méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor valaki mit sem törõdik az igaznak és a jónak keresésével, és lelkiismerete megszokja a bûnt, lassanként szinte vakká lesz tõle."
(Határozat az egyházról a mai világban, no. 16.)

Azok számára, akik elfogadják egy olyan, modern háború lehetséges voltát, amely megfelelne az igazságos háború elmélet követelményeinek, az egyház világos támogatást nyújt ahhoz, hogy megtagadják részvételüket egy ADOTT háborúban, amely megsértené az igazságos háború elmélet egy vagy több követelményét. A "szelektív lelkiismereti katonaság-megtagadó" helyzete - az USA Katolikus konferenciája Igazgatási testületének szavaival élve (1980. február 14.) - "igazoltan levezethetõ az igazságos háború elméletének klasszikus erkölcsi tanításából." Mindazonáltal az USA törvénye nem támogatja jogilag a "szelektív" lelkiismereti katonaság-megtagadókat, hanem csak a minden háborúra, "a háború bármely formájára" vonatkozó lelkiismereti katonaság-megtagadást ismeri el. "Módját kellene találni, - jelentette ki az USA Katolikus konferenciája -, hogy biztos jogi státuszt nyújtsanak ennek a jogos erkölcsi magatartásnak. A vietnami háború tapasztalata rávilágított e kérdés pontosításának erkölcsi és politikai jelentõségére. Biztosak vagyunk a "szelektív" lelkiismereti katonaság-megtagadás erkölcsi érvényességében, és szívesen fogadnánk egy párbeszédet törvényhozókkal, jogászokkal, etikusokkal és más vallási vezetõkkel arról, hogyan lehetne megfogalmazni ezt az erkölcsi magatartást hatékony jogi nyelven."

Saját lelkiismereted alakítása

"Nem én voltam az, aki a zsidókat üldözte, hanem a kormány!" - mondta Adolf Eichman Jeruzsálemben, bírái elõtt. A náci haláltáborok építésze egyszerûen csak egy magas posztot betöltõ polgári alkalmazottnak tekintette önmagát, aki engedelmesen tette azt, amit parancsoltak neki. "Az engedelmességet mindig is erényként magasztalták!" - mondta. "Az uralmon lévõket vádolom, hogy visszaéltek az engedelmességemmel!" Bár a struktúra, amit felügyelt, védtelen és ártatlan férfiak, asszonyok és gyermekek millióit ölte meg, a pszichiáterek épelméjûnek találták. Nem lepõdhetünk meg az ítéleten, ha figyelembe vesszük, hogy számtalan tekintélyes és látszólag épeszû ember kész ma is arra, hogy bizonyos körülmények között elrendelje és végrehajtsa jóval több ártatlan ember elégetését egyetlen nap alatt, mint ahányat Eichman kemencéi tudtak volna elégetni egy évszázad során.

Másképpen épelméjûek viszont azok, akik arra törekszenek, hogy életüket Jézus példája és tanítása szerint alakítsák. Ez az értelem megbecsüli az alkotást, és elutasítja az ártatlan, védtelen emberek esztelen és szándékos legyilkolását. Az Isten-központú értelem egyik alapelve az élet mély tisztelete. Ez az értelem hatja át az Újszövetséget és századunk pápáinak szociális enciklikáit. XXIII. János pápa egyszerû, gyakran idézett kijelentése a Pacem in terris-ben: "A mi korunkban, amely az atomerejére büszke, esztelenség azt hinni, hogy a háború még mindig alkalmas eszköz a megsértett jogok érvényesítésére." (No. 127)

Azóta ez csak még világosabbá vált. Akik józanságra és felelõsségre törekszenek, elismerve az élethez való jogot, mint minden más emberi jog és kötelesség nélkülözhetetlen alapját, azok számára világos, hogy senki sem hagyhatja figyelmen kívül korunk erõszak-válságát. Bármilyenek az adottságaink, a hivatásunk, a nemzetiségünk vagy az élethelyzetünk, bizonyos kérdések nap mint nap ismételten felvetõdnek:

Ezek a legnehezebb és legsürgetõbb kérdések, amikor a katonai szolgálatról van szó. Szigorúan az Újszövetségre és az egyház szociális tanítására figyelve próbálhatunk meg választ adni rájuk. Ez gondos tanulmányozást és elmélkedést jelent. És jelent imádságot is, könyörgést Isten segítségéért, nemcsak hogy megértsük a saját életünkben követendõ utat, hanem könyörgést a bátorságért is, hogy Isten vezetését kövessük.

Nincs az a rengeteg tanulás és elmélkedés, ami bizonyosságra tudna vezetni minden dologban, amivel szembekerülünk. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy Isten és embertársaink iránti szeretetre vagyunk híva. "Aki azt állítja, hogy szereti Istent, de közben gyûlöli felebarátját, az hazug." (1Ján 5,44) Isten arra szólított fel bennünket, hogy még az ellenségeinket is szeressük és bocsássunk meg nekik. "Én pedig azt mondom nektek - tanította Jézus -, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket!" (Mt 5,44) A megbocsátás olyan fontos, hogy abban az imában, amit Jézus a tanítványainak tanított, arra kérjük Istent, hogy aképpen bocsásson meg nekünk, amiképpen mi megbocsátunk másoknak. Mikor Jézust megkérdezték, hogy elég-e hétszer megbocsátani, ezt válaszolta: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" (Mt 18,21) Haldokolva a kereszten gyilkosaiért imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!" (Lk 23,34)

Ezt a fajta szeretetet és megbocsátást aligha sürgetik valaha is jobb- vagy baloldali politikai pártok, vagy vezetõ írók. Az efféle tanácsot valójában kigúnyolják, és sosem volt könnyû azt követni, illetve megvan az ára. "A gyakorlatban a szeretet gyakran kemény és borzalmas dolog, összehasonlítva az álmainkban élõ szeretettel" - mondja Zossima páter, Dosztojevszkij "A Karamazov testvérek" címû mûvében. A valódi szeretet nem szentimentális. A Vatikáni zsinat "Az egyház a mai világban" c. határozatában igen világosan kifejezte a gyakorlati szeretet irányát:

"A zsinat újra és újra sürgeti a tiszteletet az ember iránt. Mindenki köteles embertársait kivétel nélkül úgy tekinteni, mint másik önmagát, törõdni azzal, hogy élhessenek és birtokolják az emberhez méltó élet feltételeit... Napjainkban különösen sürgetõ kötelességünk, hogy közel érezzünk szívünkhöz megkülönböztetés nélkül minden embert... Krisztus szavaira emlékezve: "Amit testvéreim közül a legkisebbnek tettetek, nekem tettétek!" (No. 27)

A zsinat szavai visszavezetnek bennünket Jézus tanításához. Tudjuk, hogy az utolsó napon nem azért fogunk üdvözülni, mert helyes filozófiánk vagy ideológiánk volt, sem nem azért, mert oly kiválóak és tiszteletreméltóak vagyunk. Krisztus azokra árasztja irgalmát, akik azt másoknak megmutatták. Krisztus befogadja a másokat befogadókat. Krisztus megbocsát a megbocsátóknak. "Jöjjetek ti, Atyám áldottai, és vegyétek birtokba a világ teremtésétõl fogva nektek készített országot. Éheztem ugyanis és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, vándor voltam és befogadtatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek." (Mt 25,34k)

Az a határtalan nyomor, amitõl az emberiség egyharmada szenved, nagyrészt egy irányíthatatlan fegyverkezési verseny egyenes mellékterméke. Azok a dollármilliárdok, amiket jelenleg évrõl évre fegyverekre költenek az egész világon, igazából a lopás szörnyû formái egy olyan világban, ahol oly sok ember hal meg az éhségtõl és nyomortól nap mint nap.

Jézus élte is a tanítását, s ez egyáltalán nem magas megbecsülést hozott neki, hanem a bûnözõk kivégzõ fáján elszenvedett halált. A szeretõ és megbocsátást hirdetõ Krisztus szenvedett, mint ahogyan bizonyos mértékben mindaz szenved, aki követi Õt. Az út a Húsvéthoz a Nagypénteken át vezet.

Azok, akik egészében visszautasítják az erõszakot, és helyette az erõszakmentesség eszközeit választják, teljes elismerést kapnak a Zsinattól, ha eközben nem veszik semmibe az egyén társadalmi felelõsségét. "Csak dicsérni tudjuk azokat, akik jogaik érvényesítésében lemondanak az erõszakról, és a védelem olyan eszközeihez folyamodnak, amelyek rendelkezésre állnak a gyengébbnek is - feltéve, ha ezt a közösségben mások jogainak és kötelességeinek megsértése nélkül teszik." (GS 78) Ezzel tehát a Zsinat sürgetett minden kormányt, hogy "hozzon humánus intézkedést azokról, akik lelkiismereti okból megtagadják a fegyverfogást, feltéve, hogy elfogadják az emberi közösség szolgálatát békés formában." (GS 79)

Másrészrõl a Zsinat bûnösnek nyilvánított ki minden olyan rendelkezést, amely ütközik "a természetjog mindent átfogó elveivel", és kijelentette, hogy "a vak engedelmesség nem menti fel azokat, akik engednek ezeknek", és hogy "azok bátorsága páratlan elismerést érdemel, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsoknak." (GS 79)

Ma az erõszak alapbázisa társadalmunkban az a szándékunk, hogy nukleáris fegyvereket használjunk. Megegyezhetünk abban, hogy ehhez képest minden más gonoszság eltörpül. Mindaddig, amíg nem nézünk szembe a kérdéssel, hogy jóváhagyjuk-e a nukleáris fegyverek használatát, a közerkölcs széleskörû javulásába vetett bármiféle remény kudarcra van ítélve. Sõt, az erkölcsileg felhasználhatatlan fegyverek birtoklása is rossz. Fenyegetik a békét, és atomháborúhoz vezethetnek. A kommunisták atomfegyverei elpusztíthatják a testünket, de az a szándékunk, hogy mi vessünk be ilyeneket, a lelkünket rombolja le! Richard McSorley páter

Noha nem tiltja meg a katonai szolgálatot, a Zsinat nyomatékosan elítél minden háborút, amely elpusztít egész városokat vagy nagy területeket lakosságukkal együtt, bármilyenek is az eszközei. A katonai szolgálatot vállalókat figyelmeztették, hogy kötelességük alátámasztani a "biztonságot és szabadságot". Ha ez megvalósítható, akkor a katonát úgy tekintik, mint aki "valóban hozzájárul a béke megszilárdításához." (GS 79)

"Arra bátorítjuk mind a papságot, mind a laikusokat, különösen a szülõket, hogy értsék meg azokat és érezzenek együtt azokkal, akik jó lelkiismeretüktõl vezérelve megtagadják a katonai szolgálatot, még akkor is, ha személy szerint nem is értenek teljesen egyet velük. A lelkiismereti katonaság-megtagadásra nem mint botrányra, hanem mint egy egészséges jelre kell tekintenünk. A háborút mindaddig nem sikerül helyettesíteni a

konfliktusokat rendezõ humánus intézkedésekkel, amíg a polgárok nem ragaszkodnak az erõszakmentesség elvéhez. John F. Kennedy mondta egyszer: A háború mindaddig fennáll, amíg a lelkiismereti katonaság-megtagadó ugyanolyan hírnévnek és tekintélynek nem fog örvendeni, mint a katona manapság." (The Catholic Conscientious Objector)

Összegezve, azt látjuk végig a történelem folyamán, hogy az egyház mindig törekedett az erõszak korlátozására, és a katonai szolgálatra vonatkozó tanítás két vonulatával mindig támogatta a békét: egyrészt a háborúnak mint a Szentírás szellemével összeegyeztethetetlennek teljes elutasításával, másrészt az igazságos háború elméletével, amely csak meghatározott feltételek mellett engedi meg a háborúban való részvételt. Mivel pedig adottak a modern haditechnika és stratégia tényei, amelyek iránya az, hogy megszüntetik a bûnösök és ártatlanok, a harcolók és a nem-harcolók közti különbséget, ezért a két hagyományos elmélet egyfelé tart, és az egyén bármelyiket is követi, a gyakorlati eredmény legtöbbször ugyanaz.

Az út kiválasztása

A béketeremtés minden keresztény hivatásának része. Nincs egyszerû norma. Akik az erõszakmentességet választják, azok sem tarthatnak igényt egy ezzel együttjáró automatikus szentségre. Még az is lehetséges, hogy egy háborúban levõ katona a valóságban sokkal könyörületesebb, odaadóbb, bátrabban törekszik meghallani Isten hangját, és határozottabban feláldozza életét másokért, mint az, aki ugyan nem fog fegyvert, de önhitt a saját nézeteiben, és nagyon keveset kockáztat. Azonban több megfontolandó alternatíva van azok számára, akik az erõszak vagy a háború elutasítását úgy ismerik fel, mint Isten rájuk vonatkozó akaratát, vagy akiket aggaszt a modern háború erkölcsi következménye, és sorozás alá eshetnek.

Az USÁ-ban is, mint sok más országban, a háború és a katonai szolgálat LELKIISMERETI MEGTAGADÁSÁT hagyományosan elismerik. Az USA törvénye megkívánja, hogy a katonaságot megtagadó ellenezze "a háború bármely formájában", bármiféle háborúban való részvételt, és hogy ez az ellenállása mély és határozott vallási vagy etikai elven alapuljon. A lelkiismereti katonaság-megtagadó elfogadhatja a katonai szolgálatot nem-harcolóként, vagy egészen elutasíthatja azt, és a polgári hatóság alá tartozó valamilyen ALTERNATÍV SZOLGÁLATOT választ.

ALTERNATÍV SZOLGÁLAT gyakran kórházakban vagy más közösségi szervezeteknél van. Ez jelenthet erdészeti munkákat vagy mezõgazdasági kísérletezést is. A vietnami háború során sok katolikus szervezet ajánlott alternatív szolgálatként alkalmazást azoknak, akik megtagadták a katonáskodást. Bár ezidáig még nem történt meg, de reméljük, hogy az USA törvénye tekintetbe fogja venni azokat is, akik egy ADOTT háborút tagadnak meg. Mindazonáltal a vietnami háború során sok helyi sorozóbizottság ugyanúgy kezelte ezeket az embereket is, mint akik minden háborút elleneztek.

A nem-harcoló katonai szolgálatot leggyakrabban egészségügyi létesítményekben tölthetik le, bár akármilyen feladat lehetséges, amelyhez nem kell fegyvert fogni. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a nem-harcoló személyzet is összességében a katonai célokat szolgálja. A hadsereg szabályzata szerint "Az egészségügyi csoportoknak, mint más egységeknek is, az az elsõdleges feladatuk, hogy minden lehetséges módon hozzájáruljanak csapattestük sikeréhez." (Army Field Manual 8-40, 195. old.)

Sokan nem foglalkoznak komolyan a háború, a béke és a személyes felelõsség kérdésével mindaddig, amíg a hadseregbe nem kerülnek. Akik az egyenruhában válnak lelkiismereti katonaság-megtagadóvá, azokat vagy leszerelik, vagy más beosztást kapnak, a személyes lelkiismerettõl függõen.

Vannak, akik alapvetõen ellenzik akár a katonai, akár a polgári célokra történõ behívást, és visszautasítják, hogy összeírják õket az általános hadkötelezettség címén, vagy hogy alternatív polgári ill. nem-harcoló katonai szolgálatot kérelmezzenek, és ilyet teljesítsenek. A SOROZÁSSAL SZEMBENI ELLENÁLLÁS-nak vagy a TELJES EGYÜTT-NEM-MÛKÖDÉS-nek ehhez az állásfoglalásához nagy körültekintéssel kell közeledni. Azoknak, akik visszautasítják az összeírással való együttmûködést, vagy akiket nem ismernek el lelkiismereti katonaság-megtagadónak, különbözõ lehetõségeik vannak: megpróbálnak a "föld alatt" élni, oda mennek, ahol nem ismerik õket, álnéven keresnek alkalmazást, megpróbálnak észrevétlenek maradni, vagy olyan országba költöznek, ahol nincs kötelezõ sorozás; másokat pedig bebörtönöznek.

A szülõföldet elhagyni szintén keserves dolog, leginkább éppen azoknak, akik ezt elképzelhetetlennek tartják. Nem kis dolog valakinek maga mögött hagyni a családját, a barátait és a kultúrkörét. Ez csak annak ajánlatos, aki valóban a kitûzött országban akar élni. Bár ez is egy történelmileg megbecsült választás. Sok amerikai családot alapítottak a katonai sorozás elõl menekülõ emigránsok.

A keresztények elõtt jól ismert és szintén messze visszanyúló, igen tisztelt hagyománya van annak, ha valaki lelkiismereti okból börtönbe megy. Ez gyakran volt a lelki növekedésnek, mások szolgálatának, az imádságnak és a valódi megszentelõdésnek a színhelye. Azonban veszélyeit sem kell lebecsülni vagy romantizálni.

Segítségre találni

Nincs hiány azokban, akik megmondják másoknak, hogy mit tegyenek, legyenek bár kormányfõk, mozgalmak vezetõi, szülõk vagy barátok. Ám lelkiismeretében az egyén egyedül áll Istennel. A választáshoz mindenkinek szabadon kell eljutni. A döntéshozatal folyamának egyik része viszont megkívánja, hogy beszéljünk megbízható tanácsadókkal, családtagokkal, papokkal és ha elérhetõ, egy gyakorlott sorozási tanácsadóval. Ha valaha nehéz is volt olyan püspököt vagy papot találni, aki megértette vagy értékelte a lelkiismereti katonaság-megtagadót, ma egyre inkább nehéz olyat találni, aki nem. Azzal, hogy ebben az országban törvényesítették az abortuszt, az egyházat arra késztették, hogy minden téren megértse szerepét az élet védelmében.

szükséget szenvedõ testvéreink felé, tápláljuk az éhezõket, adjunk szállást az otthontalanoknak, szabadítsuk fel a leigázottakat, vigyünk igazságot oda, ahol az igazságtalanság uralkodik, és békét oda, ahol csak a fegyverek szólnak. Mindenkinek a próféta szavait ismétlem: "Õk ekevassá kovácsolják kardjukat és lándzsájukat szõlõmetszõ késsé. Nemzet nem emel többé kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést."

Az egyházon belül vannak különféle szervezetek, mint a Katolikus Béke Szövetség, A Pax Christi USA és a Catholic Worker mozgalom, amelyek információval, tanáccsal, segítséggel és bátorítással szolgálnak azoknak, akiknek probléma a sorozás. Lakóhelyed közelében bizonyára találsz ezekkel a csoportokkal kapcsolatban álló közösségeket vagy egyéneket. Bizonyára van az egyházkerületedben egy Béke és Igazságosság bizottság (Peace and Justice Commission), vagy egy képzett sorozási tanácsadó.

Akár segítenek a barátok és a család, akár nem, a kérdés kizárólag az egyén sajátja marad. Mit fogsz tenni? A háborúval kapcsolatban? A békéért? Életed hátralevõ részével? Az alapkérdés sokkal messzebbre mutat, mint a katonai vagy alternatív szolgálat ideje, vagy egy börtönben letöltött idõszak. Az alapvetõ irányultságunk kérdése ez. Azt kívánja, hogy Istenre hallgassunk, és a lelkiismeretünknek engedelmeskedjünk. A kérdés az, hogyan hozunk összefüggésbe a hittel mindent, még az állampolgárságunkat és a politikai nézeteinket is.

Az õsegyház

Keresztény katonák

Erõszakmentes tanúságtétel

A jelenlegi egyházi tanítás

Saját lelkiismereted alakítása

Az út kiválasztása

Segítségre találni

Címek: