Székely György

Az élet lelassítása

 

Mindennapi életünk tele van sietséggel és nincs időnk. Úgy tűnik, mindent nagyon célszerűen csinálunk és mégis világméretű defektekről hallunk. A sorskudarcok is gyakoribbak és nagyobbak. Honnan származik ez? A gondolat, hogy minden célszerű, legalábbis az emberi életben, és az, hogy ha a célt még nem is ismerjük, de megismerhető, valamikor a 18. században a racionalizmus által került felszínre. "Így van, tehát így kell lennie" - mondották, miként később is gyakran az emberi érzés és gondolkodás történetében. Kezdetét vette az élet célszerűség- gondolatok szerinti irányítása: ezek a gondolatok törvényesítették a gazdasági szféra uralmát, és innen kiindulva átszerveződött a kultúra és a civilizáció. Ugyan kicsoda, miféle felsőbbség tüze ki a célokat, milyen fórum tette a célszerűség-gondolatokat a legmagasabb princípiummá?

Mindkettő nyilvánvalóan az öntelt, tükrözött, dialektikus gondolkodásból jött. Az embernek nem volt már egyéb tudati eszköze. Amikor a századfordulón - ellenhatásként - fölléptek az irracionalisták, mint Klages, Freud, Jung, jóllehet meggyőzően bizonyították a nem-racionálisat az emberi életben, ám nekik maguknak sem volt más eszközük ehhez a meggyőzéshez és a gyógyításhoz, mint a racionális gondolkodás. Mivel ez a gondolkodás nem volt elég erős és következetes, az irracionalisták csak a racionális alattit, a tudat- alattit tudták fölfedezni, nem pedig a racionalitás forrásait. Ezeket a forrásokat logikátlanul és önellentmondóan - a racionális alattiban vélték megtalálni, ami többek között a gondolkodás relativizálódásához és lebecsüléséhez vezetett - a gondolkodás révén. A racionális azonban csak egy olyan fényforrásból jöhet, ami erősebb, mint Ő maga: miért is oldódna föl a formákba kényszerült, démonszerű lelki alakzatokkal teli tudatalatti - így írják le - egy megismerő, azaz formanélküli és ezért minden formafölvételre képes elemmé? Erre legtöbbször ismét a célszerűség-gondolat, mint "a társadalomhoz való alkalmazkodás", a válasz.

A megismerő elem elveszítette eredet-jellegét a "sötét" irracionálissal szemben: az lett az "eredet".

Sem a racionalisták, sem az irracionalisták nem fedezték fel a racionális tudat tudatfölötti forrását, a szellemi világot. A róla való tudás a középkor óta csekély szerepet játszott a kultúrélet peremén: misztikusok, egyes filozófusok, költők ragadták meg intuitív módon. De az "életet" - a mindennapi életet - a forrásáról való tudás nem tudta áthatni.

Csaknem egyidőben az irracionalisták föllépésével, függetlenül a misztikus, filozófiai, költői tradíciótól, tapasztalati módon és egy új tudomány igényével mutatott rá Rudolf Steiner a tudat forrására mint a Logosz szellemi fényvilágára. Egyszerű útmutatásokat adott ennek a realitásnak a tapasztalásához. Akik az általa mutatott utat követik, szembetalálják magukat a célszerűség-gondolatok által uralt mindennapi élettel amely gyakran ellentétes lélekmozdulatokat követel, mint a megismerés útja. Különösen a célszerű, racionális cselekvésre vonatkozik ez.

A célszerű cselekvést - a "legrövidebb út" elve szerint - a mindennapi életben a gazdaság-orientált gondolkodás mindenekfelett megköveteli, kitermeli és műveli. Takarékoskodni az erővel, az idővel, a mozgással, a munkát úgy irányítani, mint valamit gépet - gondoljunk a futószalagnál dolgozókra vagy a gépírónőkre a hivatalban, vagy a sofőrre a kormánykeréknél. Ezek a mozdulatok köztudomásúan akkor mennek a legjobban, ha "beidegzettek", azaz aktuális gondolkodás nélkül hajtják végre őket. A művészi tevékenységben a beidegzett mozdulatok az aktuális művészi intuíció szolgálatában mintegy készenlétbe helyeződnek: különben önmagukért valók, s ez nem emberi magatartást eredményez. Ha az ember nem gondoskodik ellensúlyról az idegrendszer a beidegződés stílusával fokozottan eluralkodik az egész életben. Ez mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy az ember semmit sem képes többé lassan tenni: sietve eszik, beszél, olvas, megy, gondolkodik, érez: ezért nem tud helyesen észlelni, járni, koncentrálni, elmélyedni, helyesen olvasni - pl. verseket -, mert mindez időt igényel és nincs ideje, belső okból. Az idegrendszer reagál, gyorsan kapcsol, valójában egy kapcsolórendszer, élesen és ritmustalanul kapcsol mert rángásait a külső, nem-ritmikus mindennapi történések váltják ki. Az idegrendszer uralmával növekszik az egoitás a viselkedésben: ha a reagáló jelleg uralkodik, az ember nem képes kinyílni a másik ember felé, az ő- talán az enyémmel ellentétes - véleményét megérteni, várakozása, szükséglete, érzése felé. Nem képes megnyílni a szellemi világ felé sem, mert ehhez időre van szükség. A szeretet - az embertársak, egy idea felé - időigényes.

Időre van szükség, hogy a tudatban elbontsuk az időbelit, s a lelket a türelem, az érni-tudás állapotába hozzuk; az intuíció betörése ugyan villanásszerűen időtlen, de a villanásban maradni tudás tapasztalása - a meditáció mozdulata - az idegrendszertől való eloldozódást igényli, a türelem miatt is. Az időt-hagyás az elkerülhetetlen előkészület az időtlenség tapasztalásához. Itt nincs semmiféle rángás, semmilyen görcs, semmi "célszerű", nincs semmi "célbeveendő", nincs szükség takarékoskodásra. Ellenkezőleg: itt igaz, hogy minél többet adunk oda, annál több marad.

Aki ad, annak lesz. Aki többet ad, annak több lesz. Mindent birtokolni, megszerezni akarni - a modern ember nagy szenvedélye - a megismerési úton a tökéletes akadályozottságot jelenti.

De nemcsak a megismerési útra hat negatívan a sietség, a ritmustalan, a sarkított. Az emberi szervezetben az, ami természeti jellegű és a természettől adott lelki élet, ami a ritmikus rendszeren nyugszik, önmagában semmilyen rángást, görcsöt, semmi sarkítottat nem ismer, az eluralkodó idegrendszer által rákényszerülő viselkedéstől megbetegszik. Az élő természetben semmi ritmustalan, sarkított, átmenet-nélküli nem található: a légzés, a szívverés nem sarkított impulzusok. A ritmikus lényege, hogy átmenetekkel rendelkezik a "systolétől" a "diastoléig". A ritmikus rendszer megbetegszik, ha az életben a reflexszerű idegtevékenység válik uralkodóvá. Sokfajta keringési betegség ebből ered.

Az említett betegségek gyógyítására éppúgy, mint a rossz tudati és lelki szokások feloldására, a megismerési út tekintetében hasznos, hogy az ember gyakorol. Mert a gyakorlatokat nem lehet sietve, görcsösen, "gyorsan" végrehajtani, mert így éppen nem gyakorlatok. Általuk tanulja meg az ember a lassú cselekvést, amit a mindennapi élet jellege miatt elfelejtett.

A lassú cselekvés minden művészi tevékenységben intenzíven átélhető, emiatt is fontosak és minta-szerűek a megismerési úton haladó számára, mivel a művészi mozgások és mozdulatok mindig átmenetekben történnek, sohasem sarkosak. A művészet tökéletessége épp az átmenetek tökéletességétől függ messzemenően: azonos ezekkel. A művészi gyakorlatokkal azonban aligha érhető el az idegrendszerből eredő megbetegedések gyógyulása, sem a reflexszerű tudati rángások szükséges feloldása egy teljesebb megismerés érdekében. Ehhez a mindennapok befolyása túl erős, és különösen az a körülmény akadályozó, hogy egy művészi tevékenységnél a gyakorló minden esetben és spontán módon a köznapitól eltérő lelkiállapotba lép át, ami később eltűnik.

Ami közös mindkét tudati mozdulatnál a művészi tevékenységnél és a gyakorlásnál, s ami mindenekelőtt a gyógyító elem bennük, az az, hogy nem kívülről fölkeltett mozgások és nem az idegrendszer reagálásán keresztül jönnek létre, hanem magából az emberből indulnak ki, az emberben van a kezdetük. Ezért ezekben az idegrendszer csak végrehajtó - gyakran akadályozó - szerepet játszik. A szabad cselekvés, különösen, ha a nap folyamán ritmikusan gyakoroljuk, a legerősebb ellenszer az "automatikus" cselekvés ellen. Minden "értelmetlen", "céltalan" cselekedet, amit én viszek végbe, gyógyító.

Különösen gyógyító gyakorlatok a természeti folyamatok megfigyelése és elképzelése, ill. az olyan folyamatoknak az elképzelése, melyek, bár az embertől származnak, de a természet közreműködése révén ritmikusan, azaz átmenetekkel folynak le. Figyeljük meg koncentrált figyelemmel a tenger hullámzását, vagy más vizekét. Egy hullám tovagördülése alkalmat ad a gondolkodás és észlelés által egyidejűleg hordozott gondolatnak: "A hullám sietség nélkül bizonyossággal fut a partra." Hasonlót észlelhet az ember a felhők méltóságteljes vonulásában, ragadozó madarak körözésénél a magasban, vagy egy inga, egy harang, egy hinta szemlélésekor. Figyeljük meg, és utóbb aztán a megfigyeltet intenzíven képzeljük el ugyanolyan lassan, mint észleléskor. Elképzelhetjük egy függőlegesen vagy ferdén feldobott kő vagy labda mozgását is, esetleg lelassítva: a pálya legmagasabb pontja közelében fékeződő, majd a lefelé ismét gyorsuló mozgást.

Muzsikusok között ismeretes: a gyorsaság csak a lassú gyakorlásból jöhet. A megismerés villanását, az intuíciót türelmes, lassú, ritmikus gyakorlás készíti elő, az időtlen jelenlétet a sietség nélküli időhagyás. Az ember elmélyedhet a következő gondolatokban:

 

Lassúság vezet

az Örökkévalóság küszöbéhez.

Időt hagyni: lassuló lebegés

az egyidejűségben.

Magamat, időmet korlátlanul

átadom az istenségnek:

neked, embertársam.

 

Vagy Rilke soraiban:

 

Minden elpihent,

Sötét és világos

Virág és könyv.

VISSZA A FŐLAPRA

Harmadik Part teljességügyi értesítő 1989-1995

Utolsó javítás: 2001.04.18.