Fernando Pessoa

Hírnév és lángelme — Herosztratosz

1.

Eltökéltem, hogy megvizsgálom a hírnév mibenlétét, mind a mulandó, mind a tartós hírnévét, hogy felderítsem, miképpen tesz szert valaki egyik vagy másik formájára, és hogy megjósoljam, már amennyire ez lehetséges, milyen körülmények között képzelhető el egyik vagy másik formája a jövőben: A hírnév bármely embernek vagy bármely embercsoportnak az elismerése annyiban, amennyiben valamiképpen becses az emberi nemnek. Ahhoz, hogy a kérdést földerítsem, meg kell határoznunk, mit értünk hírnéven, és meg kell határoznunk azt is, mit értünk emberi nemen.

1. Hírnévre dolgok és emberek juthatnak. Vannak hírneves bontettek, csaták, regények; vannak ezeknek hírneves létrehozói. Mi a dolgokkal nem foglalkozunk, csak az emberekkel. A hímevet teremtő körülmények érdekelnek bennünket.

2. A hírnév lehet esetleges vagy lényegi. Az az ember, akit különösen rejtélyes módon gyilkoltak meg, a halála révén lesz híressé. Ha jelentős esetről van szó, akkor a történelemben érdekes hullaként válik halhatatlanná. Bennünket nem az esetleges, hanem a lényegi hímév érdekel, mégha ez igazságtalannak is látszik.

3. A hírnév lehet mesterséges vagy természetes. Valamely király természetes módon híres. Király voltával született bele ebbe az állapotba. Nem foglalkozunk a hírnévnek ezzel a formájával. Ez az erkölcsökkel és szokásokkal, az intézményekkel együtt változik. Csupán a mesterséges hírnév mibenlétét fogjuk megvizsgálni.

4. A hírnév lehet jó vagy rossz, ez utóbbi formáját általában hírhedettségnek nevezik. A jó és gonosz fogalmának változása olykor bonyolítja a kérdést; bizonyos esetekben el sem választhatók egymástól. Azt, akit az egyik gyilkosnak lát, a másik merész férfiúnak látja. Azt, akit az egyik vértanúnak lát, a másik bolondnak látja. A kérdés nehézségét ezzel megmutattuk, de nem azzal a céllal, hogy Proudhon ama nevezetes mondásának szellemében mutassuk meg, miszerint: "Nincs más, akit jobban gyűlölnék a zsarnokokon kívül, mint a vértanúkat".

2.

Csak két olyan állandó formája van a létezésnek, amellyel érdemes élni az életet — egy vallás magasrendű gyönyörűségével, vagy valamiféle veszteség magasrendű bánatával. Minden más puszta tengődés, és csak a lelki botanika számára lehet érdekes az ennyire
felhígult emberi lét (egy gomba éppilyen általános).

***

Még az a gondolat is elfogadható, hogy van valamiféle nagyság Herosztratoszban — olyasfajta nagyság, amelyet nem oszt meg a híre-névre vergődött akárkikkel. Benne, egy görögben, elképzelhető, hogy megvolt a szépségnek az a kifinomult felfogása és nyugodt mámora, amely máig fölmagasítja nagynevű néptörzsének emlékét. Ekképpen úgy is fölfoghatjuk, hogy Diana templomát a keserűség önkívületében gyújtotta föl, és önnönmagának egy része is elégett ördögi igyekezetének szenvedélyében. Joggal gondolhatjuk, hogy úrrá lett a jövő iránti lelkifurdalásának a gyötrelmein, és iszonyattal tekintett magában a hírhez és névhez vezető elszántságra. Tette valamiféleképpen hasonlatos a Templomosok beavatásának azon szörnyűséges eleméhez, amikor feltétlen Krisztushitük első próbájaként — úgy is mint Keresztények, az Egyház általános hagyományait követve, és úgy is mint okkultista Gnosztikusok, és ennélfogva a Kereszténység nagy különálló tanítását követve — beavattatásuk alkalmából le kellett köpniük a feszületet. Ez a cselekedet, mai szemmel nézve, meglehet, csak emberileg visszatetsző, mivel mi nem vagyunk hívők, és amikor a romantikusoktól fogva ellenszegülünk Istennek és a pokolnak, olyan dolgokkal szegülünk szembe, amelyek halottak a szemcinkben, és ekképpen tetemekkel dacolunk. De nincsen olyan emberi vakmerőség sem égen, sem földön, ahol puszta elszánásból születnek a bátrak, és amelyet ennek a beavattatásnak a szörnyűségéhez lehetne hasonlítani. Az az Istenség, akit leköptek, volt a Megváltás szent lényege. A pokol mélyére tekintettek, miközben szájukban a szükségszerű istenkáromlás nyála összegyűlt. Ekképpen képzelhetjük el magunknak Herosztratoszt, azzal a különbséggel, hogy a szépség szeretetének kényszere kisebb valami, mint egy érzelmi igazság meggyőző ereje. Ekképpen úgy képzeljük el őt, hogy fölmenthessük az emlékét.

Ezért, ha Herosztratosz megtette, amit megtett, nyomban mindazon emberek társaságába került, akik egyéniségük ereje révén lettek naggyá. Meghozza az érzés és a szenvedély áldozatát, amely a halhatatlansághoz vezető utat jelzi. Éppúgy szenved azért, hogy a neve fennmaradhasson, mint Krisztus, aki emberként hal meg, hogy önnönmaga legyen az Ige bizonysága.

3.

A hírnév, kivéve, ha a véletlen, vagy olyan pusztán külső körülmények műve, amelyeket a véletlen névvel illethetünk, valamely felhasznált különleges készség vagy értelem bizonyos fajtájának és a felhasznált különleges készség vagy értelem mások által történő elismerésének az eredménye. Különleges készségen értönk mindent, ami az egyént megkülönbözteti természettől fogva egyenrangú társaitól: határtalan merészség, határtalan erőszak, határtalan éleselméjűség mind különleges készség ebben a sajátságos értelemben, és nem jelent nagyobb megtiszteltetést az, ha valaki hős, mint ha valaki lángelme; az a tett vagy tettek, amelyek bizonyítják a hóst vagy a lángelmét, egyként a születéstől fogva meglévő vérmérséklet, az egyéntől független oktatás és környezet, a kevesek által megválasztható és megteremthető kedvező alkalom és lehetőség — ha ugyan valaki egyáltalán képes hatékony előfeltételként megteremteni ezt magának terméke.

Az embereket három részre vagy fajtára lehet felosztani; és ez a felosztás pontosan megfelel a gondolkodásmód hagyományos osztályozásának — értelem, érlelem vagy érzés és akarat. Vannak emberek, akikben az értelem az úr, ezek filozófusok vagy tudósok; vannak emberek, akikben az érzés az úr, ezek misztikusok és próféták, passzív vallásalapítók vagy átvett vallási rendszerek médiumai; vannak emberek, akikben az akarat az úr, és ezek államférfiak és katonák, irányító szerepet játszanak az iparban mint olyanban, vagy a kereskedelemben, amely kereskedelem, és semmi több. Van három kevert típus: olyan emberek, akikben az értelem és az érzés az úr, ezek a magas rangú államférfiak, birodalom- és nemzetépítők lesznek; akikben az érzés és az akarat az úr, ezek a (szellemi és anyagelvű) vallások cselekvő alapítói és terjesztői, a Napruhás Asszony és a demokrácia hívei.

4.

A lángelme az elvontban való feloldódás által józansággá vált őrület, olyanformán, ahogyan valamely oldatban gyógyszerré válik a méreg. Sajátos terméke elvont újdonság — azaz, olyan újdonság, amely alapjában alkalmazkodik az emberi értelem általános törvényeihez, de nem alkalmazkodik az elmebaj különleges törvényeihez. A lángelme lényege a környezethez való alkalmazkodás képtelensége; ezért a lángelmét (hacsak nem jár együtt tehetséggel vagy elmésséggel) általában nem érti meg a környezete; és azért használom az "általában" és nem az "egyáltalában" szót, mert nagyon sok függ a környezettől. Nem ugyanaz, ha valaki az antik Görögországban, a modern Európában vagy a mai világban lángelme.

Shakespeare-t nem úgy ismerték mint lángelmét, a maga korában, Ben Jonson lármás, ámde poszthumusz dicsőítő szavai, a kor lármás nyelvezetének megnyilatkozásai csupán, aminek semmi veleje nincsen, és Jonson ugyanúgy használja olyan emberekkel kapcsolatban is, akikről ma semmit nem tudunk — mint az a Lord Mounteagle, akiről azt állítja (és nem kevesebbet), hogy ő volt annak a kornak, azaz I. Jakab korának "legjelesebb koponyája".

Shakespeare-t a maga korában mint éleselméjű, s nem mint lángelméjű embert csodálták. Hogyan is csodálhatták volna lángelmeként? Ő volt Falstaff alkotója, akit megérthettek, Hamlet alkotóját nem érthették. Ha a Stratford-ellenes csőcselék egyszer is vette volna magának a fáradságot, hogy odafigyeljen erre, a sok, képtelen összehasonlítgatás Jonsonnal vagy a kor más alakjaival értelmetlenné vált volna.

Shakespeare a példa arra, amikor a határtalan lángelme és a határtalan elmésség a tehetség hiányával párosul. Legalább annyira ragyogó az ösztönös megérzésben, amely a lángelme sajátja, és a különösség gyors felfogásában, amely az elmésség sajátja, mint amennyire fogyatékos a teremtésben és az összerendezésben, amely a tehetség sajátja.

Milton a példája annak, amikor a határtalan lángelme a határtalan tehetséggel párosul. Megvan benne a lángelme ösztönös megérzése és a tehetség formáló ereje. Elmésségnek híjával volt; valójában tudálékos alak volt. De megvolt benne a tudálékos emberek határozott, noha nehézkes akarata.

Wordsworth például a tiszta lángelme megtestesülése, az olyan lángelméé, amely nem párosul tehetséggel vagy elmésséggel. Míg Shakespeare, noha néhány alkotás hibázik olykor "a tel fességben", soha nem unalmas és soha nem középszerű; míg Milton, noha olykor nehézkes, soha nem alantas, Wordsworth, amikor lángelméje elhagyja, középszerűbb a középszerűnél és alantasabb az alantasnál...

6.

Az elmésség közönségesen és általánosan emberi. Ha valaki kételkedik ebben, elegendő egy példányt vásárolnia valamely "Bölcs mondások"-ból, és elolvasni az elmésségek versenyében győztes válaszokat, amelyeket közönségesen "Aranyköpéseknek" neveznek. A középszerűen szürke embereknek is vannak elmés pillanataik, amelyeket elmésségekként lehet idézni utóbb a bennük fölszikrázó lángelme tiszteletére.

Gyakran elgondolkodtam arról, mennyi bölcsesség van Goethe mondásaiban, Eckermannal folytatott beszélgetéseiben. De azon is gyakran elgondolkodtam, mennyi éppilyen bölcs mondást hallottam életem során olyan emberekkel folytatott beszélgetéseimben, akik értelmes emberek voltak ugyan, de nehezen állhattak volna egy sorba Goethével.

Nos, a gondolatok, még a ragyogó gondolatok is, köznapi dolgok. A világon mindig a kelleténél több alkalmi lángelme van. De csak akkor kap jogot arra, hogy belépjen a jövő birodalmába, ha az alkalmi a következmények és következtetések érdekében végzett erős összpontosítás, széleskörű munka révén egyetemessé válik.

11.

A hímévvel kapcsolatban az egyik leginkább zavarba ejtő jelenség az, amelyet talán mondvacsinált lángelmének nevezhetnénk. A lángelme a környezethez való alkalmazkodás képtelenségében nyilvánul meg. Olykor azonban ez a különbözés a környezettől nem valóságos képtelenség az alkalmazkodásra (...).

A mondvacsinált lángelmére példa Robert Burns esete, aki skótul írta dalait egy angol, a párverseket kedvelő közegben. De az, ha valakit maradéktalanul elfogad a kora, visszatart bennünket attól, hogy lángelmének nevezzük. Az ilyesfajta különbözéseket nem fogadhatjuk el lángelmének, meglehet, hogy egyáltalán nem is lángelmék. Blake különbözött a maga korától, és kora ügyet sem vetett rá.

A mondvacsinált lángelme külsődlegesen áll szemben a korával, a valódi lángelmét a belső szembenállás jellemzi (...).

Amikor egy kor újat áhít (ha egy kor áhíthat egyáltalán), valami régire vágyik. Butus a tizennyolcadik században a tizennyolcadik század uralkodó irodalmi hagyományától különbözd hagyománynak hódolt, és ez a hagyomány igazából idegen volt az európai irodalomtól is. De hagyománynak hódolt, és nem hozott semmi újat. Á különösségnek ugyanilyen erejével hatnak ránk a néger énekek és a néger dallamok, amelyek a közelmúltban meghódították Európát; ámde ezek a dalok önmagukban semmi újat nem hoztak. Ha hoztak volna, nem tetszenének annyira nekünk. Tudjuk, hogy nem újak, és ezért szeretjük újszentségüket.

14.

Van a lángelmében egy homályos elem — az a valóságos, de nehezen meghatározható elem, amelyet médiumi képességnek neveznek, amikor formát ölt. Napóleon esete világosan tanúskodik erről. Napóleon a maga idején számtalan irányzat médiuma volt; ha nem lett volna ilyen mértékben médium, nem lett volna képes uralni azt a kort. A kor alkotta meg őt, hogy visszahasson rá, s azért parancsolt, mert a kor kívánta úgy, hogy parancsoljon.

15.

Elfogadhatjuk, hogy a lángelmét nem értékeli a saját kora, mert szemben áll vele; de föl kell tennünk a kérdést, miért értékelik a későbbi korokban. Az egyetemes szemben áll bármely korral, mert annak a bizonyos kornak a jellegzetességei szükségszenten részlegesek; miért fogadják hát a lángelmét, amely az egyetemes és örök értékekre figyel, szívesebben az egyik korban, mint a másikban?

Az ok egyszerű. Minden kor az őt megelőző kor, és ennek a kornak a civilizációját felépítő elvek bírálatából születik meg. Minthogy minden kor alapjául egy elv szolgál, vagy úgy látszik, mintha egy elv szolgálna, annak az egy elvnek a bírálata más és más, csak az a tény közös, hogy ez ugyanannak a dolognak a bírálata. Korával szembehelyezkedve a lángelme magától értetődően bírálja korát, és ilyen magától értetődben tartozik a következő kor egyik vagy másik kritikai áramlatához. Ó maga is létrehozhat egy-egy ilyen kritikai irányzatot, mint Wordsworth; vagy nem hoz létre egyet sem, mint Blake, és bár fellépése ugyanabba az irányba mutat, mint a későbbi koré, nincs szó mester-tanítvány viszonyról.

Mennél egyetemesebb a lángelme, annál könnyebben fogadja el őt a következő kor, mert magától értetődő kritikája annál mélyebb a saját koráról. Mennél kevésbé egyetemes a maga lényegi egyetemességén belül, annál rögösebb utat jár be, hacsak meg nem sejti az utána következő kor fő kritikai áramlatainak valamelyikét.

16.

Az jut rögtön az eszünkbe, hogyan jut el a lángelme egyáltalán odáig, hogy méltányolják? Ha a művében új szempontból jelenik meg az, ami az emberi nemben állandó, és ha ennek az új szempontnak a következtében szembe kerül azzal a korral, amelyben él — miként történhet meg, hogy ugyanezen új szemlélet miatt mégsem kerül szembe a később következő nemzedékekkel és korszakokkal? Nincsen ebben semmi rejtélyes, és a magyarázata sem jelent különösebb gondot.

Az egész élet, és következésképpen az egész társadalmi élet hatások és ellenhatások rendszere. Minden korszak jellegét meghatározza az a tény, hogy visszahat az 8t közvetlenül megelőző korra. Az egész társadalmi élet konvenciók és szabályok rendszere, és ez így is marad. A konvenciók elöregszenek, és a szabályok magától értetődővé érnek. Amikor ez megtörténik, beköszönt egy új kor, amely jogosan hamisnak ítéli az előtte lévő kor konvencióit és szabályait, és rögtön ezután a legtermészetesebbnek kiáltja ki az éppen olyan konvencionális konvenciókat és szabályszerű szabályokat, amelyeket a sajátjainak nyilvánít. Ezt a társadalmi élet mégoly gyakorlatlan szemlélője is észreveszi. Nincs a saját korunknál konvencionálisabb, szabályozottabb és mesterkéltebb kor; miközben nincs még egy kor, amely harsányabban kikelne az épp most letűnt idők — amelyeket valaki Viktoriánus Kornak nevezett — szabályai ellen.

Most a lángelme éppen abban a helyzetben van, mint az új nemzedék. Ó is szemben áll azzal a korral, amelyben él. Ilyenképpen a lángelme munkálkodása és az eljövendő kor munkálkodása egybeesik egymással. És ebből az egybeesésből azonosulás lesz, mert az eljövendő kor, az előtte lévő korral szembefordulva, valami kiindulási pontot keres benne, és ez a kiindulási pont a lángelme. A lángelme ekképpen az elkövetkező kor teremtője és gyermeke is egyben.

A lángelmék hírnévre tehetnek szert a maguk korában, mert ugyanakkor tehetségesek vagy elmések is; vagy, ha mégsem, és ezért hidegen fogadja őket a koruk, a következő korban tesznek hímévre szert. Soha nem marad fenn a hírük két vagy három koron át. Meg kell jegyeznem, hogy a lángelméről beszélek nem a lángelme külsődleges vonásairól, vagy irodalmi csemegékről, amelyeket fölfedezhetnek, elfelejthetnek, majd idő múltával újra meg újra felfedezhetnek.

19.

Hogy mennyi lehet a lángelmék száma a jelen korban, azt a dolog jellegénél fogva lehetetlen meghatározni.

Föltételezhetjük néhány tehetség létezését. De roppant sok éles elme, és ami figyelemre méltó, kifejezésre jutott éles elme van. Az olvasási befogadóképesség (lehetőség) növekedése, amelyre néha úgy utalnak, mint az oktatás elterjedésévé, piacot teremtett az írott formában jelentkező éles elme számára; olyan emberek, akik más korokban soha nem írtak volna, a nyomtatott betű varázsa alá kerültek, ugyanúgy, ahogy egy asszony, aki a csöndes, vidéki környezetben soha le nem térne a tisztesség útjáról, mivel más útra rá sem léphetne, most ösztönzést érezne arra, hogy természetes szexuális késztetéssel megfeleljen az előtte nyíló lehetőségeknek.

Hogy a jelen kor kedvező-e vagy sem a lángelme felderítésére, ez olyan kérdés, amely sok félreértésre adhat alkalmat. Ha úgy vesszük, egyetlen kor sem kedvező a lángelmék földerítésére. De egy olyan kar, amelyben szellemi áramlatok és ellenáramlatok, érzelmi zavarodottság és zűrzavar uralkodik, egy kiegyensúlyozott és megalapozott időszaknál alkalmasabb arra, hogy értékeljük azt, ami különös és kényelmetlen. Mégis, vannak nehézségek. Egyfelől túlságosan sok ember ír, rajzol vagy másképpen silányítja el a (jelenkori) művészetet. Ez zűrzavart okoz. Másfelől a művészeknek ez a roppant sokasága a leghitványabb hírverést és önreklámozást folytatja, hogy el. ne tűnjön a homályban. Ennek az az eredménye, hogy a bőségből keletkező zavar az elzáródáshoz vezet, amelyet szándékosan provokáltak ki bizonyos klikkek vagy olykor egyetlen ember. A lángelmének nagyobb lehetőségei vannak, mint a felvilágosult korok legrosszabb sötétségében. Biztos lehet benne, hogy valamiféle közönsége akad, csak abban nem lehet biztos, hogy meg is találja. Számíthat az elismerésre, csak arra nem, hogy meg is kapja. Mint a szerelmes platóni lélek két fele, a lángelme és a közönséges kölcsönösen keresi egymást, de ahogy rendszerint megtörténik, gyakran soha nem találkoznak. (...)

20.

Az utókor, jelenti ki Faguet, csak a tömör írókat kedveli: la postérité n'aime que les évrivains concis. Az emberek mindig készek ama, hogy elolvassák mégha ez nem is megy egykönnyen — azt, ami a saját korukban született, mert — hogy úgy mondjuk közvetlenül érdekeltek abban, amit tartalmaz. Mindig el fognak olvasni egy ötszáz oldalas regényt a jelen korról, ahogy mindig el fognak olvasni egy ötszáz oldalas kéziratot a családjuk vagy a szomszédaik történetéről. De a múlt csak akkor vonzza őket, ha tökéletes formában, és röviden jelenik meg. Érdekes, hogy némely olyan ember, aki kortársainak szánalmas bírálója, mennyire világosan látja a múltat. Gyakran látni ezt történelmi íróknál: az az ember, aki figyelemre méltó társadalmi érzékenységgel ítéli meg Walpole-t, képtelen arra, hogy ugyanazokat az elveket (ha egyáltalán vannak) alkalmazza az éppen uralmon lévő miniszterelnök megítélésében. Abban a pillanatban, hogy megérkezik, el is megy otthonról. (...)

A modern irodalom nagyobb része

papírra vetett társalgás, fennhangon előadott tűz melletti elbeszélés, rossz isteni sugallat, olykor az a bánatos Utókornak Szóló Levél, amely — ahogyan Voltaire megjegyezte J.J. Rousseau azonos című költeményéről — soha nem jut el a címzetthez. Miközben írunk, elvesztegetjük azt az időt, amelyet beszélgetéssel a javunkra fordíthatnánk vagy talán nem is vesztegetjük el, csak nincs akivel hangos párbeszédet folytathatnánk, vagy jobban szeretjük az olyan roppant hallgatóságot, amelyhez nem elég erős a torkunk és a távoli hallgató türelme. Ezért születnek meg ragyogó és hiábavaló regényeink, okos és semmitmondó szatíráink és esszéink, ebédlőasztal mellé való költeményeink: többnyire szórakoztatóak, gyakran nagyszerűek, mindig elismerésre méltóak, feltéve ha nem nevezzük művészetnek, amit írtunk.

De az is igaz, hogy ha nem hinnénk művészetnek, nem is készítenénk el őket, mert mindent összevéve eléggé kisszerűek.

Egy mégoly apró költemény elkészítéséhez szükséges összpontosított erőfeszítés meghaladja azt az alkotásra való képtelenséget, a megértés középszerűségét, a képzelet rendezetlen szegénységét, amely korunkat jellemzi. Amikor Milton megírt egy szonettet, úgy írta meg, mintha ettől az egyetlen szonettől függne az élete. Egyetlen szonettet sem szabadna más lelkiállapotban megírni. Lehet, hogy egy epigramma szalmaszál csupán, de olyan szalmaszál kellene hogy legyen, amelybe a haldokló költő belekapaszkodik.

A nagy művészet nem az újságírók tollából születik, akár ők írnak a folyóiratokba, akár nem.

A múlt század roppant tudományos hatása nem hullott termékeny talajba. A tudományos gondolkodásmód helyett a materializmust szülte meg. Az utca embere hallott a frenológiáról, az asztrológiáról vágy az alkímiáról, és az volt a véleménye minderről, hogy merő ostobaság. A tudományos gondolkodás eredménye az volna, hogy nem mondana semmit, vagy mindent közvetlen vizsgálatnak vetne alá. A frenológiát puszta vallási előítéletből száműzték a tudományok közül, és Nemeszisz számára az egyik legnagyobb gyönyörűséget az jelentené, ha a katolikus elmegyógyász, Grasset helyezné vissza fokról-fokra régi jogaiba. Az alkímia a modern kémia nyomában tért vissza. Az asztrológia igazolható volna, ha valaki venné a fáradtságot, és igazolná. Hogy

miért hatnak ránk a csillagok, az nehezen megválaszolható kérdés, de a kérdésfeltevés így nem tudományos. A tudományos kérdésfeltevés úgy hangzik: hatnak-e ránk vagy sem. A miért magyarázata metafizikai probléma, és nem befolyásolja a tényt, ha egyszer már igazoltuk tény mivoltát.

Korunk nagy igényírói, nagy művészei és egyéb nagy alakjai büszkén kérkednek vagyonukkal és közönségükkel. De meg kellene hogy legyen bennük az a bátorság, hogy kinevessék náluk kisebb elődeiket. Wells nevethetne Fieldingen, és Shaw Shakespeare-en; máskülönben Shaw ki is neveti Shakespeare-t

Hírnevesek, amennyire a maguk idején hírnevesek lehetnek; vagyonosak, ami a hírnevükből következik; részük van megbecsülésben és tisztségekben, ami az egyikből vagy másikból, vagy mindkettőből következik. A halhatatlanságot nem kaphatják meg. Amit az istenek ajándékba adnak, annak megkérik az árát, ahogy a görögök mondják. És az angol kisgyerekeknek azt mondják, hogy lehetetlen ugyanazt a süteményt megtartani és meg is enni.

22.

Soha nem marad elmondatlanul az, ami méltó arra, hogy elmondják: a dolgok természete ellen szólna, ha nem így történne. Úgy hisszük, Coleridge páratlan dolgokat őrzött magában, amelyeket soha nem közölt a világgal; mégis elmondta őket a Tengerészben és a Kubla Kánban, amelyekben megvan az a metafizika, amely nincs ott, azok az ábrándok, amelyeket hallgatás övez és azok az elmélkedések, amelyek sehol máshol nem találhatók. Coleridge soha nem írhatta volna meg ezeket a költeményeket, ha nem lett volna meg benne mindaz, amit a költemények nem azáltal közölnek, amit elmondanak, hanem azon puszta ténynél fogva, hogy léteznek.

Nagyon kevés az, ami egy-egy embernek elmondani adatik, és egy érzések és gondolatok jegyében végigélt teljes élet summázata olykor mindenestül belefér egy nyolcsoros költeménybe. Ha Shakespeare nem írt volna mást, mint Ariel dalát Ferdinándhoz, a valóságban nem az a Shakespeare lett volna, aki volt — mivel sokkal többet írt -, de ennyi éppen elég lett volna tőle ahhoz, hogy megmutassa, mennyivel nagyobb költő Tennysonnál.

Meglehet, mindannyiunknak sok elmondani-valója van, de ebből a sokból igen kevés az elmondható. Az utókor azt kívánja tőlünk, hogy rövidek és pontosak legyünk. Faguet kitűnően állapítja meg, hogy az utókor csak a szákszavú írókat kedveli.

A változatosság a bőbeszédűség egyetlen mentsége. Senkinek nem szabadna húsz könyvet hagynia maga után, hacsak nem képes úgy írni, mint húsz különböző ember. Victor Hugo művei ötven jókora kötetet töltenek meg; mégis minden egyes kötetben, sőt minden egyes oldalon jelen van Victor Hugo a maga teljességében. Egy-egy újabb oldallal csak az oldalak száma növekszik, s nem a lángelme. Esetében nem termékenységről, hanem terjengősségről van szó. Mint lángelme, elvesztegette az idejét, noha mint író kevéssé vesztegette. Goethe erre vonatkozó ítélete máig érvényes, noha korábban született, és ugyanígy igen tanulságos is minden művész számára: "Kevesebbet kellett volna írnia, s többet dolgoznia", mondta. Ez, azáltal, hogy különbséget tesz a valóságos munka, amely nem a mennyiségtől függ, és a képzelt munka között, amely helyet foglal el — mivel az oldalak csupán helyet foglalnak el -, a világ egyik páratlan kritikai megjegyzése.

Ha valaki képes úgy írni, mint húsz különböző ember, akkor — bárhogyan is nézzük — ténylegesen húsz különböző ember, és így helyénvaló a húsz különböző könyv.

35.

Ha tétovázunk, hogy megszánjuk-e a kábítószer-élvezőt, aki kokainnal itatja át magát, miért kellene szánnunk azokat a még tébolyultabb kábítószereseket, akik kokain helyett a sebességnek hódolnak.

A reneszánsz idején az élet szilajabb és egészségesebben serény volt, mint napjainkban. Sir Philip Sidney tizenhat évesen nagykövet volt (...)

Életünk olyan lassan csordogál, hogy negyven évesen nem tartjuk öregnek magunkat. A járművek gyorsasága elrabolta lelkünkből a gyorsaságot. Elképesztően lassan élünk, és ezért unjuk el magunkat olyan könnyen. Az élet vidékiessé vált. Nem dolgozunk eleget, és úgy teszünk, mintha nagyon sokat dolgoznánk. Ide-oda rohangálunk az egyik helyről, ahol semmit sem csinálunk, a másikra, ahol nincs mit csinálnunk, és ezt nevezzük a modern élet lázas sietségének. Ez nem a sietség láza, hanem a láz sietsége.

A modern élet izgága semmittevés, menekülés a rendezett mozgásból a zaklatottságba.

Pál Ferenc fordítása